Kelet-Magyarország, 1958. október (15. évfolyam, 231-257. szám)

1958-10-19 / 247. szám

ft F! ,PT M 41; v Vp o I? s T * O

1058 OKTOBER 19, VASÁRNAP

Farkas Kálmán:

A kocsis

Ü

gyancsak kedves vendégek érkeztek Rúdaházy kéneshez, az állami gazdaság agronó- . musához. Lónyay gróf volt intézője nagy szeretettel ' fogadta egykori kebelbarátait, ultipartnereit. Nem csoda, hiszen a kis város kaszinójában, — abban a „kérlekalássan-világban" sok jó bort lehörpintettek kártyázgatás közben éjszakákon át.

Azt sem tudta, mivel kedveskedjen Polgár Aladárnak, akivel hajdanában együtt gazda- tiszteskedett a megboldogult grófnál. A társaságban ott volt Szigety Miklós és Martonffy Béla is, akik jószágigazgatói minőségben működtek egykor a szomszédos Sevcsik-féle uradalomban. Valaha együtt töltötte éjszakáit ezekkel az urakkal az akkor még zöldfülű segédintéző: Rúdaházy. Ezek az emberek vezették be a társaságba, ők gardírozták a lányos házaknál, a névestéken, banketteken, zsúro- kon. Akkori karrierjét nekik köszönhette. Nagy volt hát a lekötelezettség.

— Szervusz Miklós bátyám. Üdvözöllek Béla bácsi — fogott kezet mindegyikkel és átölelte őket.

— No, hogy és mint, Dénes öcsém? — érdeklődött a most is köpcös, pirosképű, kackiás baj- xzú Szigety Miklós.

Hát dolgozgatunk, dolgozgatunk — válaszolta Rúdaházy. p olgár Aladár és Martonffy Béla is vizsla szemekkel nézegetik a fess, egyenestartású, lovaglónadrágos, sörtekalapos Dénesi.

— Megemberésedtél mérte végig Martonffy.

—. Látom, jól megy sorod — tódttotta Polgár.

— Igyekszik az ember, igyekszik, kedves bátyám — mosolygott Rúdaházy. Aztán végigné- , zett magán és pálcájával meg- * veregette csizmája szárát. Cigarettát vett elő, hogy leplezze zavarét és sorra kínálta vendégeit.

— No, de jöjjetek már beljebb — ölelte át Szigety vállát.

Mint a gazdaság járatos, és eléggé megbecsült agronómusa, azonnal intézkedett. Szólt a .. konyhára, hogy rántsanak húst, hozzanak bort a pincéből. Volt is nagy sürgés-forgás. Mari néni, a szakácsnő ízletes falatokat készített. A vendégek nem győzték dicsérni a finomságokat. Ru- daházy úgy érezte, neki szól t> kedveskedés.

Az ebédnél aztán megindult a tere-fere. Szigety kezdte.

— Aztán mesélj már. Hogy élsz, mit csinálsz?

— Nem mondhatok semmi rosszat. Ügy érzem, megbecsülnek, tudásom után elismernek, étségtélenül jó szakember Rúdaházy, akinek a véleménye ugyancsak latba esik, ha gazdasági ügyekről van szó. ö ezt érezte is. Nem is élt vissza vele. Becsületesen ellátta munkáját. Tudta, hogy tudására szükség van és ha hasznosította, megelégedéssel nyugtázták azt vezetői. Néha-néha azonban ágaskodott benne a ,jki vagyok, mi vagyok”, és ezt különösen akkor éreztette, amikor ilyen vendégei érkeztek, mint most is. Tudta jól, hogy Szigety Miklós, Polgár Aladár és Martonffy Béla ma is fontos pozícióban vannak, hiszen kiváló elmék, jó szakemberek, akiket a népi demokrácia megbecsül tudásuk után. Tudta, hogy az egyik a növénynemesítő központban, a többiek pedig a kutatóintézetben dolgoz? mk.

Amint közösen elköltötték az ebédet, így szólt Rúdaházy Dénes barátaihoz:

— Talán most már megnézhetnénk a gazdaságot...

— Azért jöttünk, kedves öcsém — válaszolta mosolyogva Szigety.

— Akkor talán szólok a kocsisnak, hogy fogjon be.

A mázok helyeseltek. Ruda- házy pedig intézkedett.

—Julika, kérem — szólt a konyhalánynak. — Mondja meg azonnal Andrásnak, hogy fogjon be, és álljon elő.

— Igenis! — válaszolta a lány és elsietett.

Cáupán néhány perc telt el, s már ott állt a homokfutó két gyönyörű feketeszőrü paripával a gazdaság központi épülete előtt. Fenn a bakon feszesen fogta a hajtószárat Bana András, a kocsis. Fején ott ágaskodott a büszke kocsissüveg a sörtével. A lovak meg-meg rángatták kezében a hajtószárat. András türelmesen várt. Évek óta beleszokott már ebbe a mesterségbe. Kevésszavú ember volt. Ha az ember valamit meg akart' tudni tőle, harapófogóval kellett kihúzni a szót. No, persze, azért sohasem volt pipogya ember. Ha beszél, annak aztán van teteje.

Jó negyedórát állhatott igy a fogattal András, amikor a bo- roskedvü társaság végre tessékelte egymást kifelé az irodából. Bana András ügyet sem vetett rájuk. Meg sem moccant a bakon. Ült, hallgatott. Félci- helődtek lassan as ülésekre, kényelmesen elhelyezkedtek. Ru- dahásy Dénes ő mellé ült, és amikor látta, hogy mindén rendben van, megszólal:

— Mehetünk, András. Irány a kisbereki üzemegység.

A két fekete jószág egyetlen gyeplömozdításra elindította a kocsit. Szép lassan, lépésben haladtak. Rúdaházy Dénes pedig hátrafordult barátaihoz és* hangosan csevegett velük. Régi idők udvarlásai, közös éjjeli zenék emléke elevenedett fel a má: Rúdaházy' értette, mire célzott. Odászólt hát Andrásnak:-7- Gyorsabban, Andrási 'Sietünk!

A kocsis ostort vett elő. Megsuhintotta a levegőben. A két éjfekete kanca nekiiramodott. Igaz, a talaj már elég nehéz volt, hiszen a koraőszi esőzések alaposan megáztatták a földet. De azért nyargaltak a lovak. Húzták a hintát. Bana András szerette lovait, kímélte őket. Pipát vett hát elő, foga közé dugja, rágyújtott és pöfékelt. Idegességét csillapította. Úgy látszik, Rúdaházy meg akarta mutatni, hogy ő nemcsak a gróf idejében-volt itt úr, hanem most is. Odaszólt hát újból Andrásnak mámoros fejjel és közben cimboráira tekintett:

— Jobban hajts, András!

A kocsis a lovak hasa alá suhintott. Azok vágtázni kezdtek. Alig érte a lábuk a földet. Emelkedett volt a hangulat. Élvezték, a száguldást az utasok. Hogyne, hiszen ez mindig vala- ’ mii régi emlékeket kavart jel az amúgy is borgőzös fejekben.

— Még jobban, András! — kiáltotta a hahota közben az agronómus. — Még jobban, még jobban!

R ána András megrángatta a

hajtószárat. Ágaskodtak a lovak,. Már fehér habos tajték verte, ki szügyükef. Fújtak, ziháltak.

— Gyorsabban, gyorsabban, a kutya árgyétusát!

András hallgatott. Nem nyúlt az ostorhoz, nem rántott a gyeplőn.

— Még gyorsabban, ha 'mondom! — szólt amaz újból; mert észrevette, hogy a kocsis o* füle botját sem hajtja a szavára:

Bana hallgatott.

— Mit mondtam én, András? — Hajts, ha mondom!

Eddig, mint az alvó vulkánban, úgy szunnyadtak Andrásban a haragos tüzek. Sírként hallgatott, összeszorított fogakkal. De már nem bírta tovább. Lassan oldalt fordította fejét.

— Nem hajtok jobban! — nézett tüzes fekete szikrát hányó szemeivel az agronómusra.

■afa&ah&esGi á§<aiOi<^cScf<SCiSci<SC8ci<átcSdi<SCSSi<9eSeS^BCSíf^l08ctd

Győri Illés György:

Szívem sza vából

Mint messzi földről jött magános vendég, úgy .jöttem s, várt a terített szoba.

Aztán megszoktam itt a naplementét ■ és nem felejtem, míg élek, soha! '•

. Otthonról jöttem — s itt is otthon érzem a gondjaimat, kedvemet, s a bút.

Szabolcsi lett és jóízű az étkem, s ha szomjazom, olyan hűs itt a kút!

Ügy tetszetlek a szálkái vetések, .■ , ,*.j.

s a nylonblúzos lányok Kemecsén, s amit a termő Tiszaparton érzek, j

tükörben látom: emberek szemén.

Nyíregyházán csupa ritmus az utca. s véle táncolsz te is, csak benne élj.

A parkjait, mint dús zöld, körbefutja az émberi erény, s a szenvedély.

A közös- földek hálája kimondja:

— Érdemes volt törődni, na lásd!

Szorgalmas gazdák állnak oda sorba, hol a természet, tart zárszámadást.

Oly jó beszédes nénikék közt ülve érezni azt, hogy én is itt vagyok és dicsekedni Iedülve a- fűre, kinyitni minden szivet, ablakot.

"Kóstolni jót a gazdaság borából, meghallgatni apró emlékeket és lopva lesni, hogy évődnek bárhol a gyermekek és a szerelmesek.

>?,. ' I ,

Itt érzem azt, hogy gorid, s gyümölcs az élet, melyből ha ástam, hát szakíthatok.

Enyémek is a zöldelő vetések, s már nem vendég, hanem gazda vagyok.

Ti' kedves, nyalka nyírvidéki házak, kacéran ringó .táblák, ligetek: hadd nyújtsak én, is érzelmemből szálat, s hadd legyek kicsit én is tietek!

moros fejekben. Bankettek, -mulatozások, nagy dáridók idilljei kavarogtak kacagásukban.

\ ndrás, a kocsis némán, egy- ^ kedvűén fogta a hajtósza- rat és hallgatta a Sári meg á Csillag, lábdobogását. Jmiéhány kilométert haladhattak így, amikor Szigety megjegyezte:

— Nem tudom, Bélám, mikor végzünk, itt — fordult Mártonfjy felé. — A vizsgálódásnálp'mrgőr sen végére kellene . járnunk, mert még hosszú út van élőt-, tünk.

— Mit mondtál? Nem haj- tassz?! Igen?!... Hát ezt hogy gondolod ?

— Csak úgy! — vágta rá kurtán,

— Vedd tudomásul, én dirigálok és nem te! — Hajts, ha mondom!!!-r Psssz. Hóóóóóó — állította meg a lovakat' András és haragját türtőztetve egy szempillantás alatt leugrott a bakról. Lo- , i-difeóz* mtentfi- letörölte rriSlúk a fehér habot, megveregette nyakukat, jó 'néhányszor ihegsimo- ■ gáttá a Sárit, meg a Csillagot

és kialudt pipáját új¥á méggyújtotta. s* ' ' • •' :

U udaházy idegességében nem

• tudta, mit csináljon. Pillanatok alatt világosabb lett elméje. Józanodott, s gondolkodott. Ismerte régen Bana Andrást. Tudta, hogy kommunista lett az egykor szótlanul engedelmeskedő uradalmi cselédből. Tehetetlensége nyomta agyát- Szóljon, ne szóljon? Ha beszél, újat húz ezzel az emberrel és akkor ki tudja, milyen következményei lesznek? Ha viszont hallgat, szégyenben marad régi kebelbarátai, egykori gazdatiszt-társai előtt. Ezt pedig semmiképp sem akarta. „Megmutatni, hogy igenis, neki; Rúdaházy Dénes- nek van tekintélye”. — Ez ágaskodott benne.

Döntött.

■— Hogy merészel így viselkedni. velém? — fordult most- • már magázódva Andráshoz.- — Csak úgy —'válaszolta a szokott rövidséggel és nyugalommal András.

— Vegye tudomásul, hogy leváltatom! Érti?! Le...vál...ta...- tom!

Bana András szemében haragos tüzek cikkáztak. Fogait ösz- szeszorította, fejét lassan felemelte és megállt földbegyökerezett lábakkal az agronómus előtt.

— Nem a grófi birtokon vagyunk, intéző úr! — vágta szeme közé.

— Ezt hagyjuk kérem, hagy- juíc — s mint aki hirtelen észbe- kag, megjuhászodik és vállon ragadja Andrást. A kocsitól, a társaságtól távolabb húzza s úgy mondja, hogy ne hallják a töb' biek:

— Nézze András. Hát miért . járatja lé a tekintélyemet ezek

előtt az emberek előtt? Nem szép magától ez a viselkedés.

— Szép, vagy nem szép, ezek a lovak a gazdaságé — mondja . nyontdtékkal a kocsis. ’Nem hajtom ki -belőlük a szuszt még az istennek sem. — Holnap is szükség van a Sárira, meg it Csillagra, nemcsak ma.

— No, erről még beszélgetünk — mondja most már hangosabban Rúdaházy, miméivé a- ' barátai előtt, hogy mégis csak ő maradt a nyeregben.

Felül a kocsira, András odamegy lovaihoz, megs imogafja őket,, felugrik a bakra és lassan lépésben továbbhajtja a két -fekete paripát...

R án Lajos, az állami gazdaság igazgatója hamarosan megtudta a dolgot. Nem a kocsistól, nem. Rúdaházy. Dénes, ment panaszkodni. Bántotta hiúságát az eset. Előadta hát a történteket. Hivatták Andrást isi'

— No, hogy is volt csak? —> szólt az igazgató Bana Andráshoz.

A kocsis elsorjázta.

Bán csak nézett, mert a* imént Rúdaházy nem egészen igy állította a dolgot.

— Így volt András?— kérdez- , te még egyszer Bán és közben áz agronómusra tekintett.

— Ha én mondom, Bán elvtárs, akkor elhiheti.

— No, ehhez mit szól? —fordult az igazgató az agronómús• hoz.

— Hát — bólogatott Ruda- .házy — valahogy igy. — Csak a tekintélyem, a tekintélyem...

— A tekintélye — mosolygott nagy nyugalommal Bán. — Igenp a tekintélye... Nos? — nézett sokatmondóan Rudaházyra , az igazgató.

És a kocsis jobbját megszórt tóttá Rúdaházy agronómus

i