Kelet-Magyarország, 1958. május (15. évfolyam, 102-127. szám)
1958-05-04 / 104. szám
195S, MÁJUS 4, VASÁRNAP K ELET M AGY ARORSZAG 5 A M A H A Képek május elsejéről Közel két óra hosszat tartott Nyíregyháza dolgozóinak színpompás felvonulása május 1-én. A KISKER népi tánckara zenekaruk kíséretével népitáncot mutatott be a dísztribün előtt, A mama kicsiny volt, vézna és fáradtszemü. Ha reggelente elindult a homályból, vékony kartonszoknyáját átvilágította a nap és két válla furcsán hullámzott, mert bicegett. Ott laktak tőlünk nem messze, az örökké nyüzsgő piactér sarkán, egy dohos és salétro- mos ■pincelakásban. A mamáról már tudtam any- nyit, hogy özvegy és nyomorék, akinek vállára egy nehéz élet terhe van rakva. A szomszédok azt sugdosták, hogy a férje még az első világháború végén faképnél hagyta a családot és egy szemrevaló menyecskével kivándorolt Amerikába. Hogy ebben mennyi volt az igazság, arról sohasem győződtem meg, azt azonban nagyon jól tudtam, hogy még éjszakánként is hallott a pinceablak hűvös börtönrácsán túl a szegény kis asszonyka só- hajtozása. Később azt is megtudtam, ez a vézna és sovány teremtmény négy gyermek eltartója. .. Én azidőtájt kifutófiú voltam. Havi 16 pengőért talpaltam egy drogériásnak, aki telhetetlen, s ráadásul jelette durva volt, és aki még este nyolc óra után is visszatartott takarítani, közvetlenül <lz üzlet felett, ahol ruzsos szájú és piros körmű ágyasával hált. Az egyik nap éppen a fentebb is körülirt házba vezetett az utam. Gyorsan jölrámoltam a megrendelt kölnit, szappant és fogpasztát a második emeletre, aztán visszafelé tartva csakúgy puszta kíváncsiságból benéztem a kívülről már annyiszor látott pinceszobába. M egdöbbentő látvány fogadott. Egy ócska, szalmával beszórt ágyon három gyermek aludt, dideregve és maszatosan, míg a negyedik, a nagyobbacska egy töröttlábú sparhelt mellett állt és valamit kutyulgatott. A szobában egyetlenegy dísz, egyetlen kép sem volt, csak a nedvesség lengte körül az ócska edényeket és a salétrom gyilkos zöldje virágzott. A kinyitott ablakon át sem látszott semmi sem a tér, sem az ég, mindössze csak a vonuló lábak sokasága. Szűk pantallók incselkedő selyemharisnyák, más semmi. A zajra hirtelen előlibbent, és kibámult a nagyobbik gyerek. Most láttam meg, hogy kislány és ráadásul milyen szép. Ibolyakék szemében a csodálkozás parazsa fénylett és csöppnyi melle félénken hullámzott. Itthon van anyátok? — kockáztattam meg a kérdést igen, igen hdlkan, hogy eloszlassam a gyermek bizonytalanságát, — Nincs... — Hát hol és merre jár? A kislány egy darabig még tétovázott, de aztán kopott és meglehetősen gyűrött ruhámra tekintve közlékenyebb lett. — Munkát keres... Tetszik tudni elküldték Herskovics úriktól, mert sánta... — Elküldték? Hm... És mit csinált ott? — Szobákat takarított. >— És nektek van mit ennetek? — Délre főzünk egy kis levest, aztán anyuka estére friss kenyérkét hoz... — Csak kenyeret? Mást nem? ■— Mást is Ígért, ha keres, és lesz pénze... * E ttől a látogatástól kezdve még jobban szemmel tartottam a négy kis árva eltartóját. Valahogy rokonságot és sorsközösséget éreztem vele. Sorsközösséget osztályom szerint. Mert mi magunk is nagyon nehezen éltünk akkor, apám már súlyos betegen feküdt és bizony volt olyan nap, amikor alig került valami a konyhára. A kicsi asszony pedig ezidő- tájt mindig a mezők jelé vette az irányt. A város már hűtlen lett hozzá, eldobta és kitagadta. Még csak takarítást sem bízott rá, pedig úgy remélt, oly bizakodón és kitartóan, hogy valaki mégiscsak felfogadja. A mezőn aztán sorrajárta a dülőutakat. Összegyűjtötte a rét minden vi- rákját, kis csokrokat formált belőlük, aztán visszaindult ismét a városba. Csendben, halkan lépe- getett és a virágok biztatóan, testvéri megértéssel illatoztak a szíve alatt. Ezeket a sebtiben összecsomózott kis virágokat árulta aztán, ezekkel házalt utcáról utcára. Hogy otthon, annak a négy gulyának mindig legyen betévő falatja. Májusi délutánokon sokszor elnéztem magam is, ahogy ott állt csöndben, mozdulatlanul az utcasarkon, kis kosárkával a kezében, vagy garasait számolgatva. Szürkülő hajára port szitált a szél és az emberek oly' közömbösen rohantak el mellette! Hej, ha nekem akkor jobb állásom lett volna: több, mint az a szimpla kifutóság de megvettem volna ennek az asszonynak minden virágját, hogy á hazahordott friss kény ér ke melleit olykor-olykor még más is jusson a gyermekeknek... Mert azok ott négyen a piactér sarkán bizony még csak sejteni sem sejtették, hol és merre jár a mama. Számukra anyjuk továbbra is csak takarítónő maradt, aki parkettet tisztít, puhán omló szőnyegeket porol, akinek ha nehezen is, mégis csak van állása. Mert Fazekasné, ez a nyomorék kis asszony, otthon semmit sem árult el. Még csak egy szóval sem említette, hogy nincs már állás, hogy még csak sikálás sincs~ ★ E gyszer azonban erre is rájöttek a gyerekek. Éppen anyák napja volt. A levegőben már a május illata úszott, s könnyű habfehér virágaikat lengették a fák. A tanító néni újabb csokrokért szalasztotta el a legfrissebb negyedikeseket. Hogy legyen elegendő vu rág az édesanyák köszöntésére. A kicsinyek közt ott futott a kékszemű szőke hajú Fazekas Marika is. A gyerekek vidám csivitelés- sel vágtak neki az utcának. Elhagyták a teret és akkor ott, egyszerre mintha csak a földből nőtt volna ki, egy fáradt, szó- morúarcú kis asszony nézett szembe velük. Kendője mélyen a homlokán, s lába előtt sok-sok mezei virág. Az egyik kék, mint az ég, a másik meg piros, mint a nyári hajnalok tűzvarázsa... — Nénike, mennyiért tetszik a csokrokat adni? Marika már nyújtotta volna a kiszemelt virágért a pénzt, azonban egyszerre, még a nap fénycsőjében is sápadtan szembenézet vele az 0 tulajdon édesanyja. A téren éppen dél volt. Emberek futottak, villamos csilingelt, loholt, lüktetett az egész város, de a kislány mindebből semmit nem látott. Egyedül csak az anya fátyolos, két fáradt szemét nézte és most tudta meg csak igazán, miből jutott az & számukra minden este friss kenyérke... hr Szántszándékkal a mai fiataloknak írtam ezt a történetet. Hogy tudják' becsülni az anyák harcát, a jelén változásait, hogy felépítsék a szeretet és a hűség ezer pilléréből azt a gyermekeket és szülőket oly nagyon ösz- szekötött, azt a szívtöl-szívig ívelő hidat... (—ás —r.) VMa&zutúH i. Palágyi János megpihent egy szusz- szantásra. Tétlenségre parancsolta tehénkéit és az ekeszarv hűs vasára helyezte lebarnult, kérges kezét. Az idő áprilisra járt már. A dombokon a délelőtt aranya fénylett, friss zöldjét dajkálta a rét és virágoztak a fák. Hű, de szokatlan így, — futott át rajta a gondolat és beletúrt napszítta, ritkás hajába. Szemben, az út másik oldalán, alig kőhajításnyira tőle, traktor pöfögött. Nyergében egy mozgékony, nótáskedvű legény. Rögtön megismerte, már hogyisne ismerte volna meg. A gépállomás egyik legjobb traktorosa forgolódott ott egy jó nagy darab föld kellős közepén. Majdcsak egyidőben kezdtek munkához, de hol tart már a fiú attól, amire jómaga ért. Hiába na, két tehénnel sehogy sem lehet versenyt nyerni. És mintha még mosolyogna fc az a gyerek... Hej, biztosan arra gondol : na ez a Palágyi. is zsebretette az leszét, mikor kilépett a termelőszövetke- eetböl... Az ám, a szövetkezet... Nem mondja hogy rossz volt az. Sőt... Egy év alatt annyira vitte a Vörös Csillagban, mint *oha azelőtt. Csakhogy a szellem, a munkarend.:. Ezzel sehogyse’ volt kibékülve. Olykor-olykor bizony meglehetősen fonákul mentek a dolgok, azután az ígérgetés is több volt, mint ami józan ésszel elérhető. No meg az ellenforradalom... Sajnos minden összekuszálódott és fejtetőre állt akkor, ott, októberben. Volt, aki már saját földjét méricskélte, volt aki arról szavalt, hogy „kampec’1 a szövetkezeteknek, míg mások azt is elvitték ami sofern volt az övék; nyilván azzal a hátsó gondolattal, hogy „kaparj kurta, neked is jut.’* Szóval ki láthatott akkor tisztán? Hiszen minden forrt és kavargott, még az okos szót is elfojtotta a perlekedés. Így, jobb híján, — persze saját gyengeségükből is — sokan fogták, kapták magukat és kiléptek a csoportból... Most meg bezzeg... Kezdhetik megint élőiről... Túrhatják a földet a régi módon... Egy hold szántás pl. 28 kilométer... Méghozzá gyalog, a hepehupád barázdában. Vagy kelhetnek pitymallatkor, s mi több, aratáskor sem éppen zsákba csurog a gabona. ...De nicsak, az a fránya traktor, megint hogy megugrott... Már a dombok oldalát hasítja és még csak szuszognia sem kell. Hiába na, egyedül, és régi szerszámokkal nem sokra viheti a földműves fia... Palágyi még mindig a traktort figyelte. Aztán újból a földbe vágta az ekét, és tovább indult. Látszólag frissebben, mint ahogy früstökölés után elkezdte. Csak napáldozás táján kászolódott ki a barázdából, de ekkor már vizes volt az inge. Hazafelé kocsikázva újfent azon tűnődött, hogy vajon elvetettek-e már a szövetkezetben? Permetezik-e már a gyümölcsfákat? — mert ha igen, akkor ő ilyen viszonylatban is elmaradt. Persze azt nem mondhatja, hogy mostmár végképp hátatfordított a közösségnek, hogy csak magának él. Az viszont igaz, hogy mióta „maszek“’ lett, csak hébe-hóba találkozik a régi cimborákkal. — Bárcsak jönnének és keresénének fel tűnődött így sokszor hazafelé rr.enet. Talán a töprengés is elviselhetőbb lenne! A Kossuth (mármint a volt Vörös Csillag tagjai) azonban koránt 6em tettek ilyet. Hagyták, hogy a kilépettek saját maguk jöjjenek rá a tévedésre{!) II. Ügy szállt a hír, mintha legalábbis szárnya lett volna, Palágyi is kíváncsian és nem kis meglepetéssel hallgatta: — Harmincnégy forintos munkaegységgel zártak a Kossuth-ban.-— Harmincnégy forint munkaegységenként? Hm... Ez szép pénz! A volt tsz. tag titkon számolni kezdett. Méghozzá kétféleképpen. Először is saját jövedelmét vette szemügyre. A hét hold földből összevissza kicsikart 18 ezer forintot. Ebből adóba elment négyezer. sőt, a további kiadások is (földmegváltás, stb.) majdcsak ennyit tettek ki. Maradt tehát szűkén tízezer. Ugyanekkor a szövetkezetiek közül Murányi József 32 ezer forintot vitt haza. Sőt: a Kossuth tehenésze még ennél is többre vitte. Szóval summa-summárum, egy évi „masze- keskedés“ — mármint neki — 15 ezerforintos ráfizetést jelentett! Palágyi letette a ceruzát. Egy darabig gondolkodott, majd csendesen, de annál határozottabban odaszólt a feleségé nek". — Te asszony, ha törik, ha szakad, jövőre én újra szövetkezeti tag leszek! III. Bizony igaz az a szólás-mondás, hogy semmi sem megy magától. Palágyi is hiába döntött a szövetkezet mellett, kezdetben csak önmagával értekezgetett. A Kossuth irodájáig már nehezen jutott el. Valahogy visszatartotta valami alig leplezett büszkeség. De az ismerősök és cimborák biztatására végül mégiscsak felolvadt. Aztán az is bátorította, hogy a Kossuth-ban végre helyreállt a rend és dicséretes munkakedv van. Jelentkezett hát. Rögtön felvették. A tagok egyhangúan mellette döntöttek! IV. A minap csak úgy, kíváncsiságba megkérdeztem a nyírbátori Kossuth elnökét. hogy kik dolgoznak a legszorgalmasabban a csoportban? Szabó elvtárs többek között Palágyi János nevét is említette. S korántsem véletlenül. Az egyko'i zsellér különösen elemében van most. Egyformán vállal szőlőmetszést, faültetést, mert úgymond mindenhez ért. S úr- fénylő délelőttökön, mikor kibontják lombruháikat a fák, dudol is hozzá-•- A közösben végleg meglelte helyét. Okult botlásaiból, megértette, hogy hol az előnyösebb. Hazatalált... (K. T.)
