Kelet-Magyarország, 1958. február (15. évfolyam, 27-50. szám)

1958-02-09 / 34. szám

1958. FEBRUAR 9. VASÄRNAP KELETMAGYARORSZAG Orosz András: Tíeköszöntött a tél. Estére keményre fagy a ■*"* nappal meglucskozódott hó. és csikorog a Téptek alatt. Fütyöl a szél, hordja a havat a ház­tetőről. — Óriás jár künn. — mondják ilyenkor az emberek, ha a tél megmutatja a fogát. Fedél alá kívánkozik az élő. A verebek is fázósan csipognak a ház eresze alatt. A hideg miatt a komondor is behúzódik és a pitvar ajta­jából csak akkor dugja ki a fejét, ha gallyak reccsenését, vagy a havon idegen léptek ropogá­sát neszeli. Este, dolguk végeztével összegyűlnek a tanya­siak. Beszélgetnek, szöszt fonnak, tollat foszta­nak, csuhából kézi-szatyrot, vagy éppen vesszők­ből fűzfa-kosarat készítenek. Dühönghet künn a tél, ha benn a házban hasábok pattognak a tű­zön és jószagú meleg pirongatja az emberek orcáját. \ A fiataloknak mégis csak össze kell valahol gyűlni! Komázni, tere-ferélni és egy kicsit az iz­mokat meghúzogatni a táncban! Alig várják a kedd, a csütörtök és szombat estét, hogy összejö­hessenek. Kisséknél. vagy Konrádtékvál és. f. sor­ban mindennap más-más tanyában gyűlnek'pssze, ahol szívesen látják a vendéget. Húsz-harjyiinc fiú és lány bontja ki olykor a jókedvét. 'j, é' erda Miska bácsiéknál különösen szívesen tanyáznak a fiatalok, mert legény és el­adó lány is van a családban. A lány oft, fonják a szöszt, ügyesen pörgetik az orsót, amúje a gu- zsalyról a fonál tekeredik. Majd a mamák rongy­pokrócot fonnak a fonalból az észté i'álán, a dur- nábbjából pedig zsák lesz. Az eladó lányok a stafírungot készítik. Ügyesen kézimunkáznak: a tűvel mintákat varrnak az abroszra, meg a töröl­közőre és egyebekre. A legények „nem. dolgoz­nak" — a lányokat nézegetik, tréfálnak, mókáz­nak. Húszéves korban a fiúk és menyecskék leg­főbbjének ujjún karikagyűrű van már, aminél jobban csak a szerelmesek szemének csillogása hívja fel a figyelmet. A lóca végén ülő legény hamar tüzet fog és dalolni kezdi, hogy ..Csak egy kislány van a vi­lágon...” Ö tudja jól. hogy ki az. Nem nehéz ki­találni se, hiszen a lánysorban pirulva izeg-mo­zog egy kis szőke. Kék szeme csillog, és ahogy a dalolom pislog, gyorsabban ver a szíve, s pödri az orsót, fgy gondolkodik: hogyisne! Húzakodni lehet, de a szerelem az más! — Szerelem? ... ki találta fel. kí nem. — ki tudja? De nem baj! Mi is volna az ember élete anélkül?! Kert virág nél­kül. — A legényre néz és tovább szövi az álmot: Jön majd a farsang muzsikás évadja, hát izé... jönnek majd a kérők, ö belőle is menyecske lesz talán tavaszra, húsvétra. Amikor aztán a legény fejezi a nótát, ráfelel a kis szőke a dallal, hogy „Neked adnám a szíve­met..." Így beszélgetnek dalban Sok mindent el lehet így mondani gyanútlanul, mintha vem is a szív diktálná, hanem csak a nótaíró miatt da­lolnák így. Ám elárulja a szív magát... Egy-két öregasszony is kerül a társaságba, bár az öregek a konyhában külön ülnek. Az em­berek az asztalnál koccintgatnak a boros pohár­ral, az asszonyok pedig a kemencét támasztják hátukkal és friss pletykán csemegéznek. Mégis jut belőlük, aki vigyáz a fiatalságra. Mert még ilyenkor vagyon virágos a vér. és könnyen be­szél - *záj! tov illik, így dukál ez. \Miska bácsi, — a házigazda — sróvalfartm a vendégeket. Túl van már a 60 éven, hát van miről beszélnie! Legtöbbször olyanról. ami már elmúlt. Híres betyárokról, régi időkről be­szélget a szomszédoknak. Arról: hogyis volt régen a dolog, a szerelem, a katonásán meg a háború. Utoljára marad a mai fiatalság. Vége se hossza a történetnek! Jó bor mel­lett, jó melegben töltik a hosszú téli estéket. A történetek mondásában Miska bácsi. — mint az öreg emberek legtöbbje, — kiapadhatat­lan forrás. Amikor belekezd, előbb isznak. Aztán, ha a végén felcsap a nevetés, megint isznak, Ha szomorú és hosszai a történet, akkor közben is megmarkolják a borospoharakat, mert hiányzik fülüknek a koccanás, a torkuknak a tüzesítő ital. Kezdetben csak ízlelgetik az aranyszínű bort, kóstolgatják az ideit és a tavalyit, aztán már Vem is kortyolgatják, csak egyszerre leöntik a gara­ton. Mikor a háncsából kifogy, Miska bácsi megy a lopóval és hoz a hordóból. Szívesen kínálja: — Kóstoljuk meg ezt is! Nem volt rá szükség, hogy ezt kétszer kell­jen mondani. Koccintottak és ittak. Ez már úgy 9 óra tájban volt. Magyar Gyuri bácsinak az ál­lón is csurgóit a bor, olyan mohón itta. Karjával letörölte, mint aratáskor szokta tenni, ha meg- szomjazva vizet iszik a korsóból. Kazár Jani bá­csi újra megtörnie a pipáját dohánnyal, és rá­gyújtott a hosszúszárúra. Komája elé tette a do­hányzacskót, meg az öngyújtót: — Nesze Andri, tömd meg te is a tiedet! Ekkor már Miska bácsi is szívta a pipáját. Gyanúsan nézte a kemence padkáján bóbiskoló feleségét az asszonyok között és az öreg cimbo­rák felé hunyorított: —• Alszik! — bökött a felesége felé a pipa­szárral. — Most elmondhatom nektek, hogy jár­tam vele em/szer. — Büszke legény voltam, ő meg takaros me­nyecske. A tanyájuk messze volt a mienktől. Ló­háton jártam hozzá. Akkoriban csak csütörtökön fogadhatott szeretőt a lány. Hosszú volt kivárni az estét, Csikorgó hideg volt emlékszem, olyan, hogy jégcsapokban lógott a hab Pejkóról, mert hisz szaporán sarkantyúztam. Kellett hőcögni a nyeregben, hogy hozzá ne fagyjon a nadrágom. Hordta a havat a szél és a szemembe csapta, meg tépte rólam a szűrt, de én oda se neki! ATzgszívta a hosszúszárút, a füstöt kifújta, aztán folytatta: — Amikor megérkeztem, bekötöttem a Pej- kót az istállóba, lecsutakoltam és nyakába tettem az abrakost, Akkor már Julis is ott sürgőt t-for- gott körülöttem. Addig-addig illegette, kellette magát, hogy ellcaptam a derekát. S hogy megcsó­koltam párszor, hát olyan melegem támadt, mint kánikulában szokott a tűző napon. Bújt hozzám, mint kályhához a fázós. Oromba csapott,á széna illat, amitől aztán forrni kezdett a vérem. Csókol­tam, csikoltam, hogy csak -úgy ficánkolt! Ügyes volt ám, hogy ki tudott csúszni az ítélésből. Per­sze, mert úgy karmolta az arcomat, hogy kényte­len voltam elereszteni. Húzakodni kezdett aztán, hogy „Nem szeretsz te engem, Miska, mert hogy ha szeretnél, akkor cigányoluLt hoznál az ablak alá és szép nótákat dalolnál, mint a szomszéd tanyában az Ancsa szeretője tette”. Hinnye! — kiáltottam — hozok én neked olyat galambocs- kám! — mondtam neki és már nyergelíem is vissza a Pejkót. Nem volt isten fia, aki eltérítsen e szándéktól! Jött ám az anyja kedveskedni, hogy ne menjek, maradjak, mert azt gondolta össze­vesztünk. Az apa is jött és forralt borra7 kínált, hogy marasztaljon. Megittam egy csuporral. Az­tán... „Majd én megmutatom, hogy ki szereti job­ban a szeretőjét!" — kiáltottam vissza és gye­rünk Pejkó! csal: úgy porzott utánunk a hó! Jifiska bácsi a tavalyiból tele töltötte a po­1 1 harakat és kínálta a bort, ki tudja há­nyadszor már akkor este. Az öregek ittak, aztán az asztalra könyököltek. Gyuri bácsi elmosolyí- totta magát. Jani bácsi meg elgondolkozva pö­dörte a bajuszát. — Világított a hó. Hamar oda találtam a füs­tösök burdájához, — sorolta tovább Miska bácsi, — még ébren voltak. Amikor megtudták, hogy miről van szó, kezdtek nyafogni a hideg miatt, de mert jó fizetést ígértem nekik, hát jöttek hamar a sírófával. Hanem az úton az istennek sem akar­tak sietni. Folyton volt valami bajuk. Nem vi­gyázat a bőgős, árokba esett, a bőgőből meg ki­esett a lélek. Addig keresték, keresték és rcperál- ták a zeneszerszámot, míg megunjam és betértem a közeli tanyára Jóska cimborához. Merthogy még világosság volt náluk, örült, a Józsi és szíve­sen későbbre hagyta a lefekvést. — Pohár az gat tunk ott a íó, borból, aztán meg a nótákat próbálgattuk. Később bekerültek a ci­gányok is és muzsikáltak. Ittunk meg daloltunk, míg csak Erzsi néni, — a cimborám mamája, — ki nem dugta fejét a dunna alól és figyelmezte­tett, hogy „az óra már elütötte az éjfélt", Hosszú út volt még Julisékig, hát siet­tünk. Jött a cimbora is. hogy jobban menjen majd a dalolás. Hanem akkor már nem volt erőm felmászni a nyeregbe! Egymásba kapaszkodtunk es botorkáltunk a hóba. A Pejkó meg vtámmk A.rgyiluiát! — megártott az ital! Teli torokkal daloltunk azért: irigyeljék a tanyasi lányok, hogy Kiss Jucinak jó hangú szeretőié van! Koccintottak, ittak, aztán tovább folytatta. — Egyszeresek ott álltunk a Júlisék háza előtt, Az udvar felől három ablak volt, Egy a r agy szobáié, egy a konyhám, egy meg a küszö­bűié. ahol Julis szokott aludni. De, hogn melyik szélső obiak volt az övé. arra n°m emlékeztem. Az egűik szélsőnél dalolni kezdtünk, hogy ..Szép a babpm, nincs hibája", meg aztán azt is hogy ..Csak egu kislány van a világon" ... a banda meg húzta Nézem, egyszer, hogy nyílik az ablak. Ez csak Julis lehet! — gondoltam. Elkaptam a kezét és csókolni kezdtem. Aztán ládöbbentem. hogy hiszen ez a kéz szőrös! Nézem jobban, hát az ap­ja keze volt! (Folytatjuk.) Régi dohányosok szokásaiból ír. A DOHÁNYSIMÍTÓK éleiének nehézséget a sok tréfacsináló könnyítene is. nehezítette is. Könnyebb volt, mert nevettek egy kicsit, de azért engedte a gazda az egészet, hogy ne aludjanak el a hosszú munkaidő alatt a napszá­mosok, s ébren dolgozhassanak — minél többet és jól. Volt olyan hely. ahol a tréfacsi- nálók bíi óságot játszottak. Volom Pali lett a bíró. Olyan 4y év körü­li. fontoskodó ember volt, hát tet­szett neki a „hivatal“. Tóth Mik­lós napszámos lett a rab. Egy má­sik pedig a csendőr. Persze a csendőr meg a rab összebeszéltek, így a rab előbb kiment, s ott ola­jos korommal jól bekente a kezét. A „csendőr“ meg hátra kötött kéz­zel bevezette a „rabot" a bíró elé. A rab arra kérte a bírót, hogy en­gedjék el egy kicsit a kezét. A bí­ró, — nem tudott semmiről — hát • megengedte: ott ült nagy büszkén, hogy ő most ítélkezni íog. A rab odament hozzá és kérte, hogy en­gedje el a büntetését. A bíró nem engedte. Erre a rab még jobban kezdett könyörögni a bírónak, s közben nagyon alázatosan cirógat­ta a bíró arcát. A bíró nem tudta, hogy kormos a keze, a rab meg csak könyörgött kegyelemért — sok cirógatás, simogatás közben. A nézők rettentően nevettek': a bíró azt hitte, hogy a rabot nevetik. Jó idő múlva tudta meg végül az igazságot, de persze nem volt sza­bad haragudnia. Csak azon gon­dolkozott, hogy adhatná vissza a tréfás kölcsönt. ★ EGY ALKALOMMAL egy fiú felöltözött női ruhába. Nagy hasat is csinált hozzá és bement a gaz­dához, a simítóban kereste fel. (A gazdánál éppen előttevaló napon öltek disznót.) Azt kérte hogy ő eb­ben az áiiapotában megkívánta a disznóhúst, hát adjanak neki, mert a szomszédok azt mondták, hogy itt tegnap öltek. Ö szegény utas. messziről jött, messzire megy, s nem bír sokáig menni éhen. A gazda a nagy nyilvános­ság előtt nem tagadhatta el a disznóölést, s kénytelen-kelletlen megvendégelte az „asszonyt”. Az repedésig ette magát, majd nagy hálálkodások között elment. Kis idő múlva, átöltözve, visszatért a simítóba. Ott aztán úgy mondta el az esetet, jó hangosan, mintha egy idegen gazdánál történt volna ve­le az eset. Persze volt nagy neve­tés, s a gazdának is nevetnie kel­lett az egészen. ★ Ila nem volt nagyon jó tréfa­csináló, akkor a gazda külön ígéri 1—1 liter bort. hogy valami drasz­tikusabb tréfával ébresze, tartsa ébren a társaságot. Így csinált az egyik legény is, aki gyorsan mez­telenre vetkezett s felugrott az asz­tal tetejére s ott kezdett szónokol­ni a 1)0 munkás előtt. Persze a lá­nyok sivítva kiszaladtak, — de megszűnt az álmosság, a legény is hirtelen felöltözött, s a lányok visszajöttek s dolgoztak tovább. ★ Ha kedvező volt az időjárás, ak­kor nem siettettek annyira a mun­kát s néha hosszabb társasjátékon is pihenhettek egyet a napszámo­sok. Ilyen volt a „hogy tetszik-’ játék, bíróval. Választottak bírót: pú összefont egy törölközőt kor­bácsnak, Leültek a fiatalok egy­más mellé, karéjban, egy fiú. egy lány. Kérdezte a bíró valamelyik­től: „Hogy tetszik a szomszéd?“ Ha a kérdezett azt mondta, hogy ..igen", meg kellett csókolni a szomszédot. Ha nem tetszett neki, akkor a társaságból valakire rá­mutatott: ..Az tetszik!" De ha a megjelölt fiatal nem ugrott hozzá azonnal, a bíró megkorbácsolta. HASONLÓ JÁTÉK volt a „kút, ba estem” is. Az ajtónál megállt egy fiú vagy egy leánv. Elkiáltot­ta magát: „Kútba estem! ‘ A bíró kérdezte: „Ki húzzon ki?" Az aj­tónál álló megsúgta a bírónak. Az odament, és korbáccsal a hátára vá­gott a kijelöltnek. Az aztán ugrott szaporán, és csókkal kihúzta a „kútból”, Ö maradt aztán az aj­tónál, s így folytatódott. Persze a fiú húzta a lányt, a lány meg a fiút. De tréfából olyan is történt, hogv lány leányt hívott vagy a fiú — fiút A sok tréfálkozásban, ug­rálásban aztán csak elpárolgott az álmosság. Az ilyen játékok ellenére, meg a sok csintalan beszéd, vastag tréfa ellenére is lehetetlen volt a tanyán erkölcstelenül élni. A fiú még a menyaszonyát sem kísérhet­te végig a tanya udvarán, mert mindjárt ráfogták, hogy „megette a bivaly a menyasszonyi koszorút". A 14-es háború aztán sok válto­zást hozott ezen a téren ts a tanya életében... ★ A csendőrök gyakran szétnéztek a tanyákon, mert a simítási idő­ben sokszor vittek lopott dohányt .szekéren meg háton is. (Pár zsák dohányért hordó bort adtak a 900-as időkben ) — Egyszer be­mentek a csendőrök a csomózóba beszélgetni. Kínálták őket a mun­kások, hogy vigyenek a táskában egy kis dohányt. A csendőrök el­fogadták. Egy fiú hirtelen elsza­ladt és a tanya körül gyakran lődörgő fináncoknak megmondta; A fináncok aztán meg is állították az arramenő csendőröket, azok til­takoztak, de a fináncok „a törvény nevében" megmotozták őket, el­szedték a dohányt és jegyzőköny­vet vettek fel. majd feljelentették a csendőröket. — Persze a másik oldalt sem kímélték a tréfák, azo­kat sem szerették. Egyszer a fi­náncok kaptak rá, hogy egy-egy kis csomót elvittek. Ezt meg a csendőröknek súgták be gyorsan, A csendőrök lesbe álltak, s a fi­náncokat elég szép szállítmánnyal fogták el. A szekérrel együtt be­kísérték őket az órszebára. Nagy vita lett belőle. Igaz, az egyik csendőrt is elcsapták, de a két fi­náncot is menesztették, sőt még be is csukták őket. ★ A SIMÍTÁSNAK, csomózásnak is vége lett egyszer. Ilyenkor a napszámosok ajándékot kaptak, a dohány bálázásakor nagy táncolás is volt. ígéret mindig volt a mun- : ica elején, hogy jó siker esetén lesz jutalom. Sok esetben fukarkodott az uraság vagy a gazda. Ilyenkor aztán volt „köszöntés„Tegye isten boldoggá, gazdaggá, mint a szeder indát: földönfutóvá!", „Tart­sa meg az isten, mint a rostában a vizel!” — sőt nem egyszer dur­vábban is. De volt úgy, hogy a „végezés" valóban ígéret szerint folyt le. Akkor jutott kendő, ruha, kötő is az állandó munkásoknak, j hozott a gazda cukrot, kőttesi; j Közönséges pálinkába cukrot légeitek, ettől az piros és édes lett. A fiatalok ,kihordták a simítóból az asztalokat, lócákat és táncoltak;! Harmonika akadt mindenütt, de ha a cigányok megtudták az ilyen eseményt, ők is megjelentek a* színen. A dohány beszállítását és be­váltását már nem a napszámosok,' hanem a kommenciós cselédek vé­gezték. A napszámosok nézhettek más munka után. Persze vidám volt ezelmek a munkásoknak az élete, de azért a nehéz, testet és lelket ölő munka csak a nehéz cselédsorsot jelentette számukra. Jót mulattak ugyan a „végezcs- kor", a „szabadulás" örömére, de nem a mulatás, hanem a szabadu­lás boldogságérzete volt számukra a leglényegesebb, ahogy azt a nó-i tájuk is jelezte: „Megmosom a dohánytól a keze­met. Nem eszek mán több keserű kenyeret!" TŰRI SÁNDOR. 55

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents