Kelet-Magyarország, 1958. február (15. évfolyam, 27-50. szám)

1958-02-23 / 46. szám

KELETM.-YG YARORSZAG 1958. FEBRUAR 23, VASÁRNAP *> sereg bebizonyította, hogy új típu­sú hadsereg, a népek közötti test­vériség és barátság hadserege, a proletáriátus diktatúrájának a hadserege, a nemzetköziség hadse­rege ..." És amikor a szovjet tiszt tört magyarsággal éltette a szovjet-magyar barátságot, újult erővel zúgott végig a tapsvihar a téren. Éljenezték a szovjet hadse­reget, a két nép megbonthatatlan barátságát. Az ellenforradalom felett aratott győzelem hazánk második felsza­badítását jelentette. Üj és új jel­szavak születtek a tömegekben, majd a zene magasztos dallamai mellett megindultak a dolgozók küldöttei és koszorúkat helyeztek el a szovjet hősök sírjain. Dicső­ség a szovjet katonáknak, akik életüket adták szabadságunkért! Ezzel az érzéssel róttuk le 1957 február 23.-án kegyeletünket a hős szovjet hadsereg halottal előtt. Közben a város végéről díszlövé- sék morajlottak, majd a szovjet és magyar díszegységek vonultak el a tapsoló, éljenző dolgozók előtt. A lig múlt el néhány hó­nap a sötét idők után. Ezen a reggelen a város tavaszi fényben úszott és mindenütt, amerre a szem ellátott, fellobogózott házak, ünnepi köntösű épületek dísze fo­gadta az embereket. Szokat'anu! nagy volt a forgalom. Néhány hó­nappal azelőtt még az ellenforra­dalmárok, és segítőtársaik, a revi­zionisták azt hitték, hirdették, hogy nincs a kommunistáknak tömegbázisuk, s a szovjet hadse­regre követ dobtak, mocskolták. Nos ez a nap alaposan rácáfolt agitációjukra. Mert emlékezzünk csak: hogyan is számolt be erről a napról akkor a Keletmagyaror- szág? „A Széchenyi utcán é* annak környékén emberek sűrű raja gyű­Emlékezés 1957, lekezett zászlókkal, felírásos táb­lákkal. Sokan voltak, akiknek vö­rös kokárda volt a gomblyukuk­ban. Délelőtt 10 órakor már sok ezer ember sorakozott fel és in­dult a fellobogózott épületek kö­zött a város szíve felé, hogy meg­ünnepelje a szovjet hadsereg 39 születésnapját. Magasra eme.t vö­rös és nemzetiszínű zászlókkal vonult a menet a Kossuth térre, a városi tanács épülete elé. Több, mint 8.000 ember, mun­kás, paraszt, értemiségi, kommu­nista és pártonkívüli dolgozó he­lyezkedett el a Kossuth téren, amikor Benkei András elvtárs az MSZMP megyei bizottságának el­i a szovjet hadsereg egyet jelent a szabadsággal. Népünk együtt őr­zi Dózsa György mezítlábasainak, Rákóczi Ferenc kurucainak, Kos­suth Lajos szabadságharcosainak, a Tanácsköztársaság vöröskatonái­nak és a Szovjetunió hadserege harcosainak dicső emlékeit.“ Az élet igazolta ezeket a szava­kat. Sok-sok szovjet-magyar talál­kozó zajlott le azóta megyénkben. A szovjet katonák kultúrcsoportját — bárhová mentek —- mindenütt szeretettel fogadták. Szinte min­dennapos kép ma már az utcán, hogy egy-egy szovjet katonát gyer­meksereg rajong körül, beszélget­nek, barátkoznak. S ezt a barát­ságot nehéz, nagyon nehéz sza­vakban kifejezni. Talán így lehet­ne jellemezni: ez a barátság teg­nap erős volt, de nem oiyan erős, mint ma, és holnap még erősebb lesz, mint tegnap volt. Igen, mert mint 1957 február 23.-án a városi tanács erkélyéről az egyik szovjet tiszt mondotta: „A szovjet had­ső titkára lépett a mikrofonhoz, hogy köszöntse a Vörös Hadsere­get, a dolgozókat. Felzúgott a taps, az éljenzés. Mindnyájunk emlé­kezetébe vésődtek szavai: „ ... ön­kéntelenül is eszünkbe jut, hogy ma van negyedik hónapja annak, hogy az ellenforradalom a leg- barbárabb módon ledöntötte, le­rombolta azokat a szovjet emlék­műveket, amelyeket a íelszabadí- | íásért hálás Nyíregyháza népe emelt a városban. Ezek az emlék­művek több, mint egy évtizeden át hirdették e városban is a ma­gyar és a szovjet nép örök, meg­bonthatatlan barátságát. A gaz el­lenforradalmárok azt hitték, hogy a szobrok és sírok ledöntésével szétrombolják azt a mélységes testvéri érzést is, amely hazánk minden becsületes fiának szívé­ben ott élt, él és élni fog a szov­jet nép és dicsőséges Vörös Hadse­rege iránt. Tévedtek! Üj, nagy­szerű érzések fakadnak népünk szívében, melyeknek tüze maga­sabban lobog. Népünk szívében a szovjet nép, A szovjet hadsereget éltető tömeg egy része a Kossuth téren. Szovjet katonazenekar és diszegység. Ártéri rétek csenevész zöldje, névtelen tavak csillogó fény- foltjai. Jobboldalt nagy homlo­ka, mogorva hegyvonulat, az 6r- <ialmok láncán túl pedig viskók­kal teli falvak. Úgy telt az idő, mint egy ne­héz, f oly lógató alom. Lassan kúsztak a fekete bánatba pólyáit napok. De minden nap, amely a kertek alatt leáldozó fáradt, meg halványodott Nappal együtt távozott, közelebb hozta a vörö­söket Ural városához. Dagadt, egyre csak terebélyesedett a ri- adtság a fehér kozákok szívé­ben. Csapajev hős vitézei vonul­tak. Tompa dörej futott a reg­geli ködben szunyókáló porták felett. Almosán dörögtek a löve- gek, a gépfegyverek egyenletes kelepeláse meg táncrakérte a ta­vaszi levegőt. — Ta-ía-ta-ia... fgy ébredt Sipova falucska. A fehérek ide fészkelték be magu­kat és bekeríteni igyekeztek Csapajev csapatait. Már-már si­került is. amikor Csapajev pa­rancsot adott: — Az ágyúkat négy irányba leállítani! Tüzet nyitni az ellen­ségre! Életre-halálra ment a harc. Mintha ezernyi tüzes istennyila vágott volna a fehérek közé. Georg Ivanovicsról patakzott a veritek. Mint valami gépezet, egyenletes időközönként zúgott el kezéből a kézigránát. — Egy. kettő... öt... kilenc, tíz — számolta. KI tudja hányadikat dobta már, amikor újabb parancs ér­kezett: „Elfoglalni Sipovát és feléget­ni mindent.“ — önkéntes jelentkezőket ké­rek! — szólt acélos hangján Szorokin főhadnagy. Georg az elsők között volt. Az alig huszonkét éves lovas sza­kaszával együtt kúszott a ker­tek alatt a faluba. Majd jelzés, felderítés, tűz. Roham rohamot követett. Nagy üvöltözésre, zsivajra ébredt a fa­lu. Lovak nyerítettek, marhák bőgtek és mintha valami nagy, meggyújtott szalmakazal égve: magasba csapott a tűz. Hamv­felhő táncolt a levegőben, és félelmetesen zúgott a folyómer ti füzes. A vörösök elfoglalták 5 - povát, A fehérek a hegyek köré húzódták. Elnyelte őket a sötét bércvonulat... A tapadás dombok között po- roszkált lován Georg, a szakasz- parancsnok és tizenegy vörös Uuszár, Patrulba indullak Csa­pajev parancsára. A folyópart mellett húzlak a hegyvonulat felé. Lovaikat az erdőben hagy­ták és lépésről-lénésre közelítet­ték meg a fennsíkot. A hegyi er- cl">br'n csak néha zörrent ág. Amikor kinézett az egyik fa mögül, tágra nyíltak szemei. A közelben tüzek villantak és a fénynél jól lehetett látni, hogy ide szorultak be a kozákot;. Georgék csendben távoztak. — Mit tapasztaltak az elvtár- sak? — fordult feléjük Csapa­jev. — Tizenöt-tizenhatezer főnyi lovasságot derítettünk fel — je­lentette Georg. — Tiz is jut egy vörös huszár­ra — szólt közbe egy tulszki. Csapajev mosolygott. — Az igaz, de mi erősebbek vagyunk — válaszolta nyugod­tan. — Ha kell. rögtön megmérkő­zünk velük — maritalra meg kardját Georg. A parancsnok vállára tette ke­zét. — Csak türelem, szakaszon - rancsnok elvtárs — nyugtatta meg a hevesvérű katonát. —Ne várjunk, parancsnok elvtárs! — Kereskedett a lulszld. De Csanajev hallgatott. A hu­szárok pedig csendben várták, mit határoz parancsnokuk, akit apjukként szerettek, tiszteltek. Csapajev másnapira halasztot­ta a választ. Aztán megérkezett a parancs. „Azonnal indulni!'' intézkedett, hogy a lovasságot tüzérségi tűz támogassa. A V»ve­gek okádták a tüzet. Több órán keresztül veretnék a fennsíkon állomásozó fehér csapatokat A tavaszi napsugár ott villo­gott a kardok pengéjén. Tán­coltak a lovai: a vörös huszárok alatt. A lágy földbe süppedve, lassan, később ügetésben vonul­tak. Majd rövid vágta követke­zett. Georg elörehajolt és feje fölött megsuhogtatta az acél­pengét. Szíve hevesebben dobo­gott, összeszorította száját. Forrt benne a vér. Megszólalt a kürt. Ekkor kiáltotta el magát Csa­pajev: „Rohamra fiaim!" Georg megsarkantyúzta lovát, s kard­ját feje fölött forgatva Vágtázva rohant az ellenségre. összecsaptak a pengék. Lovak nyerítettek, emberi hörgés hal­lott. A szakaszparancsnok látta, hogyan emelkedik fel kengyelé­ben egy kozák és vágásra lendí­ti kardját. De mielőtt lecsapha­tott volna, a vörös huszár vá­gott. A kozák összehúzódott a nyeregben, aztán kettéhasított fejéhez kapott. Pillanatok alatt hat fehér ro­hant Csapajev felé. K eringöt járt alatta lova. Fordult, vágót'. Megint fordult, megint vágott. A parancsnok kiáltása, biztatása be öltötte a teret. Hullt körülöl­te az ellenség. — Jobbról, csak jobbról! — kiáltotta most már Csapajev után Georg is. S valahányan tá­madtak rí. mind megsemmisül­tek. Meg ám, mert Csapajev mellett tanulta meg igazán, ho­gyan kell a kardot forgatni, a baloldalukon lándzsát viselő ko­zákok ellen harcolni, azok tá­madásait kivédeni. — Üsd, vágd, nem ttpaa! —t ordította szinte önkívületben. Hátrafordult és ez « pillanat elég volt arra. hogy lesújtsanak rá. Szerencsére gyorsan megfor­dult. — A lóról le ne ess! — kiál­totta feléje Csapajev. Tartotta is magát. Es a vá­rosképit, ' nagykucsmás kozák fejét Csapajev kardja hasította ketté. Néhány perccel ezután újból megszólalt a kürt. — Tram... tram... tram... A futkosó szellő szárnyaira kapta a győzőimet hirdető trom­bita dallamát és messze sodorta. Georg ott állt ficánkoló lovával Csapajev mellett. Arcáról térés veríték hullott, de a szeme ra­gyogott. Csapajev megszólalt: — Derekasan harcoltál fiam. Családomat nyugodtan bízom rád. És Georg Ivanovics másnap virradatkor felnyergelt és egy szakasz vörös huszárral Alek- szandrovkáig meg sem állt, hogy Csapajev feleségét és gyermekeit megmenekítse a kozákoktól.-ír Georg Ivanovics most is él. A homokbuckás szabolcsi fa­lucskában. Nyírgelsén ünnepli a negyvened’!; évfordulót, D. Tóth György vörös huszár, Csapajev hűséges katonája! FARKAS KÁLMÁN.

Next

/
Thumbnails
Contents