Kelet-Magyarország, 1958. február (15. évfolyam, 27-50. szám)
1958-02-23 / 46. szám
KELETM.-YG YARORSZAG 1958. FEBRUAR 23, VASÁRNAP *> sereg bebizonyította, hogy új típusú hadsereg, a népek közötti testvériség és barátság hadserege, a proletáriátus diktatúrájának a hadserege, a nemzetköziség hadserege ..." És amikor a szovjet tiszt tört magyarsággal éltette a szovjet-magyar barátságot, újult erővel zúgott végig a tapsvihar a téren. Éljenezték a szovjet hadsereget, a két nép megbonthatatlan barátságát. Az ellenforradalom felett aratott győzelem hazánk második felszabadítását jelentette. Üj és új jelszavak születtek a tömegekben, majd a zene magasztos dallamai mellett megindultak a dolgozók küldöttei és koszorúkat helyeztek el a szovjet hősök sírjain. Dicsőség a szovjet katonáknak, akik életüket adták szabadságunkért! Ezzel az érzéssel róttuk le 1957 február 23.-án kegyeletünket a hős szovjet hadsereg halottal előtt. Közben a város végéről díszlövé- sék morajlottak, majd a szovjet és magyar díszegységek vonultak el a tapsoló, éljenző dolgozók előtt. A lig múlt el néhány hónap a sötét idők után. Ezen a reggelen a város tavaszi fényben úszott és mindenütt, amerre a szem ellátott, fellobogózott házak, ünnepi köntösű épületek dísze fogadta az embereket. Szokat'anu! nagy volt a forgalom. Néhány hónappal azelőtt még az ellenforradalmárok, és segítőtársaik, a revizionisták azt hitték, hirdették, hogy nincs a kommunistáknak tömegbázisuk, s a szovjet hadseregre követ dobtak, mocskolták. Nos ez a nap alaposan rácáfolt agitációjukra. Mert emlékezzünk csak: hogyan is számolt be erről a napról akkor a Keletmagyaror- szág? „A Széchenyi utcán é* annak környékén emberek sűrű raja gyűEmlékezés 1957, lekezett zászlókkal, felírásos táblákkal. Sokan voltak, akiknek vörös kokárda volt a gomblyukukban. Délelőtt 10 órakor már sok ezer ember sorakozott fel és indult a fellobogózott épületek között a város szíve felé, hogy megünnepelje a szovjet hadsereg 39 születésnapját. Magasra eme.t vörös és nemzetiszínű zászlókkal vonult a menet a Kossuth térre, a városi tanács épülete elé. Több, mint 8.000 ember, munkás, paraszt, értemiségi, kommunista és pártonkívüli dolgozó helyezkedett el a Kossuth téren, amikor Benkei András elvtárs az MSZMP megyei bizottságának eli a szovjet hadsereg egyet jelent a szabadsággal. Népünk együtt őrzi Dózsa György mezítlábasainak, Rákóczi Ferenc kurucainak, Kossuth Lajos szabadságharcosainak, a Tanácsköztársaság vöröskatonáinak és a Szovjetunió hadserege harcosainak dicső emlékeit.“ Az élet igazolta ezeket a szavakat. Sok-sok szovjet-magyar találkozó zajlott le azóta megyénkben. A szovjet katonák kultúrcsoportját — bárhová mentek —- mindenütt szeretettel fogadták. Szinte mindennapos kép ma már az utcán, hogy egy-egy szovjet katonát gyermeksereg rajong körül, beszélgetnek, barátkoznak. S ezt a barátságot nehéz, nagyon nehéz szavakban kifejezni. Talán így lehetne jellemezni: ez a barátság tegnap erős volt, de nem oiyan erős, mint ma, és holnap még erősebb lesz, mint tegnap volt. Igen, mert mint 1957 február 23.-án a városi tanács erkélyéről az egyik szovjet tiszt mondotta: „A szovjet hadső titkára lépett a mikrofonhoz, hogy köszöntse a Vörös Hadsereget, a dolgozókat. Felzúgott a taps, az éljenzés. Mindnyájunk emlékezetébe vésődtek szavai: „ ... önkéntelenül is eszünkbe jut, hogy ma van negyedik hónapja annak, hogy az ellenforradalom a leg- barbárabb módon ledöntötte, lerombolta azokat a szovjet emlékműveket, amelyeket a íelszabadí- | íásért hálás Nyíregyháza népe emelt a városban. Ezek az emlékművek több, mint egy évtizeden át hirdették e városban is a magyar és a szovjet nép örök, megbonthatatlan barátságát. A gaz ellenforradalmárok azt hitték, hogy a szobrok és sírok ledöntésével szétrombolják azt a mélységes testvéri érzést is, amely hazánk minden becsületes fiának szívében ott élt, él és élni fog a szovjet nép és dicsőséges Vörös Hadserege iránt. Tévedtek! Üj, nagyszerű érzések fakadnak népünk szívében, melyeknek tüze magasabban lobog. Népünk szívében a szovjet nép, A szovjet hadsereget éltető tömeg egy része a Kossuth téren. Szovjet katonazenekar és diszegység. Ártéri rétek csenevész zöldje, névtelen tavak csillogó fény- foltjai. Jobboldalt nagy homloka, mogorva hegyvonulat, az 6r- <ialmok láncán túl pedig viskókkal teli falvak. Úgy telt az idő, mint egy nehéz, f oly lógató alom. Lassan kúsztak a fekete bánatba pólyáit napok. De minden nap, amely a kertek alatt leáldozó fáradt, meg halványodott Nappal együtt távozott, közelebb hozta a vörösöket Ural városához. Dagadt, egyre csak terebélyesedett a ri- adtság a fehér kozákok szívében. Csapajev hős vitézei vonultak. Tompa dörej futott a reggeli ködben szunyókáló porták felett. Almosán dörögtek a löve- gek, a gépfegyverek egyenletes kelepeláse meg táncrakérte a tavaszi levegőt. — Ta-ía-ta-ia... fgy ébredt Sipova falucska. A fehérek ide fészkelték be magukat és bekeríteni igyekeztek Csapajev csapatait. Már-már sikerült is. amikor Csapajev parancsot adott: — Az ágyúkat négy irányba leállítani! Tüzet nyitni az ellenségre! Életre-halálra ment a harc. Mintha ezernyi tüzes istennyila vágott volna a fehérek közé. Georg Ivanovicsról patakzott a veritek. Mint valami gépezet, egyenletes időközönként zúgott el kezéből a kézigránát. — Egy. kettő... öt... kilenc, tíz — számolta. KI tudja hányadikat dobta már, amikor újabb parancs érkezett: „Elfoglalni Sipovát és felégetni mindent.“ — önkéntes jelentkezőket kérek! — szólt acélos hangján Szorokin főhadnagy. Georg az elsők között volt. Az alig huszonkét éves lovas szakaszával együtt kúszott a kertek alatt a faluba. Majd jelzés, felderítés, tűz. Roham rohamot követett. Nagy üvöltözésre, zsivajra ébredt a falu. Lovak nyerítettek, marhák bőgtek és mintha valami nagy, meggyújtott szalmakazal égve: magasba csapott a tűz. Hamvfelhő táncolt a levegőben, és félelmetesen zúgott a folyómer ti füzes. A vörösök elfoglalták 5 - povát, A fehérek a hegyek köré húzódták. Elnyelte őket a sötét bércvonulat... A tapadás dombok között po- roszkált lován Georg, a szakasz- parancsnok és tizenegy vörös Uuszár, Patrulba indullak Csapajev parancsára. A folyópart mellett húzlak a hegyvonulat felé. Lovaikat az erdőben hagyták és lépésről-lénésre közelítették meg a fennsíkot. A hegyi er- cl">br'n csak néha zörrent ág. Amikor kinézett az egyik fa mögül, tágra nyíltak szemei. A közelben tüzek villantak és a fénynél jól lehetett látni, hogy ide szorultak be a kozákot;. Georgék csendben távoztak. — Mit tapasztaltak az elvtár- sak? — fordult feléjük Csapajev. — Tizenöt-tizenhatezer főnyi lovasságot derítettünk fel — jelentette Georg. — Tiz is jut egy vörös huszárra — szólt közbe egy tulszki. Csapajev mosolygott. — Az igaz, de mi erősebbek vagyunk — válaszolta nyugodtan. — Ha kell. rögtön megmérkőzünk velük — maritalra meg kardját Georg. A parancsnok vállára tette kezét. — Csak türelem, szakaszon - rancsnok elvtárs — nyugtatta meg a hevesvérű katonát. —Ne várjunk, parancsnok elvtárs! — Kereskedett a lulszld. De Csanajev hallgatott. A huszárok pedig csendben várták, mit határoz parancsnokuk, akit apjukként szerettek, tiszteltek. Csapajev másnapira halasztotta a választ. Aztán megérkezett a parancs. „Azonnal indulni!'' intézkedett, hogy a lovasságot tüzérségi tűz támogassa. A V»vegek okádták a tüzet. Több órán keresztül veretnék a fennsíkon állomásozó fehér csapatokat A tavaszi napsugár ott villogott a kardok pengéjén. Táncoltak a lovai: a vörös huszárok alatt. A lágy földbe süppedve, lassan, később ügetésben vonultak. Majd rövid vágta következett. Georg elörehajolt és feje fölött megsuhogtatta az acélpengét. Szíve hevesebben dobogott, összeszorította száját. Forrt benne a vér. Megszólalt a kürt. Ekkor kiáltotta el magát Csapajev: „Rohamra fiaim!" Georg megsarkantyúzta lovát, s kardját feje fölött forgatva Vágtázva rohant az ellenségre. összecsaptak a pengék. Lovak nyerítettek, emberi hörgés hallott. A szakaszparancsnok látta, hogyan emelkedik fel kengyelében egy kozák és vágásra lendíti kardját. De mielőtt lecsaphatott volna, a vörös huszár vágott. A kozák összehúzódott a nyeregben, aztán kettéhasított fejéhez kapott. Pillanatok alatt hat fehér rohant Csapajev felé. K eringöt járt alatta lova. Fordult, vágót'. Megint fordult, megint vágott. A parancsnok kiáltása, biztatása be öltötte a teret. Hullt körülölte az ellenség. — Jobbról, csak jobbról! — kiáltotta most már Csapajev után Georg is. S valahányan támadtak rí. mind megsemmisültek. Meg ám, mert Csapajev mellett tanulta meg igazán, hogyan kell a kardot forgatni, a baloldalukon lándzsát viselő kozákok ellen harcolni, azok támadásait kivédeni. — Üsd, vágd, nem ttpaa! —t ordította szinte önkívületben. Hátrafordult és ez « pillanat elég volt arra. hogy lesújtsanak rá. Szerencsére gyorsan megfordult. — A lóról le ne ess! — kiáltotta feléje Csapajev. Tartotta is magát. Es a városképit, ' nagykucsmás kozák fejét Csapajev kardja hasította ketté. Néhány perccel ezután újból megszólalt a kürt. — Tram... tram... tram... A futkosó szellő szárnyaira kapta a győzőimet hirdető trombita dallamát és messze sodorta. Georg ott állt ficánkoló lovával Csapajev mellett. Arcáról térés veríték hullott, de a szeme ragyogott. Csapajev megszólalt: — Derekasan harcoltál fiam. Családomat nyugodtan bízom rád. És Georg Ivanovics másnap virradatkor felnyergelt és egy szakasz vörös huszárral Alek- szandrovkáig meg sem állt, hogy Csapajev feleségét és gyermekeit megmenekítse a kozákoktól.-ír Georg Ivanovics most is él. A homokbuckás szabolcsi falucskában. Nyírgelsén ünnepli a negyvened’!; évfordulót, D. Tóth György vörös huszár, Csapajev hűséges katonája! FARKAS KÁLMÁN.