Keletmagyarország, 1957. június (14. évfolyam, 126-151. szám)
1957-06-02 / 227. szám (127. szám)
4 ^xetmagyarorszAg 1337, június %, vasárnap Megjelenik a megyei népdal gyűjtemény A HÁLA Június 15-én jelenik meg a legújabb megyei kiadvány, a „Szól a figemadár’1 című népdalgyűjtemény. Ä 150 megyei gyűjtésű népdalt, gyermekjátékot és rigmust tartalmazó könyvecskét már nagyon várják a szakemberek — ének- és zenetanárok — és a nagyközönség is. A megjelenés küszöbén meg kell állapítanunk, hogy ez a kiadvány nemcsak a legújabb népdalkönyvecskék sorában, hanem a legszebb kivitelű és a legnagyobb terjedelmű is lesz. A gyűjteményt két évig tartó válogató munkával készítettéle elő. A válogatásban végső fokon Kodály Zoltán döntött, aki minden dalt gondosan átnézett; kiemelte belőle azokat, amelyeket hibás vagy romlott formájúaknak ítélt. Fellapozta az ősz mester a 30—40 évvel ezelőtti Szabolcs-Szatmár megyei gyűjtéseinek kéziratát és az eddig még sehol meg nem jelent népdalait adta ide a gyűjtemény gazdagítására. Ilyen gazdag népdalgyűjteménnyel hazánkban eddig egyetlen' megye sem dicsekedhet. Móricz Zsigmond több, mint ötven évvefc ezelőtt másfélezret meghaladó népdal-szöveget jegyzett fel a megyében, amely szülőföldje volt. Ö azonban nem foglalkozott a dalammal: ezeknek egy részét most itt megtaláljuk. Ugyancsak benne van a kötetben Vikár Bélának, az első magyar tudományos népdalgyűjtőnek petneházi gyűjtése: a Fehér László balladája — és Bartók Béla Bereg megyei gyűjtései. Találunk benne szebbnél-szebb dallamokat, amelyek az iskolás tankönyvekben is előfordulnak és eddig nem tudtunk róluk. hogy ezek is a mi megyénkből származnak. Nagyon szép népdalgyűjtő munkát végeztek és Végeznek folyamatosan a megyei ped.y, igusok. Az 1870-es években gyermekjátékokat gyűjtöttek. Nagyapáinknak erről a munkájáról Kodály Zoltán ma is elismerően nyilatkozik. Napjainkban pedig különösen kitűnik Danes Lajos, aki ezernél több népdalt jegyzett le Nagyecseden — közöttük Nagyecscd egykori gazdájának: Rákóczi Ferencnek búcsúdalát, sokkal szebb formában, mint azt egykor maga Kodály Zoltán gyűjtötte. Suskó János Vállajon, Hankó László Tiszavasváriban 500—500 népdalt gyűjtöttek. A megye népe igazán büszke lehet arra, hogy ilyen gazdagon áradó népdalkincse van és mindanynvian köszönettel tartozunk a megyei népdalgyűjtőkrek, akik eddig ennyi kincset összehordtak. Éppen ideje volt, hogy az eddigi kéziratokban fekvő kincseket sajátságos, más megyékben fel sem lelhető népdalokat közreadjuk. Ez szinte kötelességünk. Vissza kell adnunk a népnek már-már elfelejtett dalait, meg kell azokat taníttatnunk a gyermekekkel is, a felnőttekkel is. Ezt a munkát végzi lelkesen, nagyon magas művészi szinten a Móricz Zsigmond Művelődési Ház művészegyüttese, akik hétről-hélre tartják népdalestjeiket a megye minden részében. Vblíy István A Hármashatár régi olvasóihoz A felszabadulás előtt Mátészalkán megjelent a Hármashatár című folyóirat. A nyíregyházi Kossuthgimnázium munkaközössége most dolgozik a megye művelődéstörténeti adattárának IT részén. (Az I. rész * nemrég kiadott jubileumi Emlékkönyvben jelent meg.) Mivel a Hármashatárban igen sok olyan cikk jelent' meg. amely Kölcsey, Petőfi és Móricz és más szatmári részhez tartozó iró, költő, politikus életére vonatkozóan tartalmaz megannyi fontos adatot, cikket, tanulmányt, néprajzi, történelmi vonatkozású feljegyzést, kérjük, hogy akinek Hármashatár c. folyóirat van birtokában, — akár egyes számok, akár az egész sorozat — küldje el vagy jelentse be a nyíregyházi Kossuth Lajos-gimnázium művelődéstörténeti munkaközösségének (Nyíregyháza, Vöröshadsereg útja 19.) Az is nagy segítséget jelentene, ha valaki csak feldolgozásra adná át példányait,- s a tulajdonjog fenntartásával bocsátaná rendelkezésre a folyóirat számait. Kérjük tehát, — legyenek segítségére a munkaközösségnek, hogy minél teljesebb és alaposabb munkát végezhessenek az adattár összeállítói. j Azon az estén a csend| tiek is szája nyílt. Puha, I alattomos, hangtalan sza} vakat sugdosott a tanító 5 fülébe. • —Menj.. i menj. ; há-• látlan a világ. Ki ért meg • téged? Csak Rozika, a ki• esi, sánta téesz könyvelő. I Mindenki más kacag, a S hátad mögött gyilkos, lo| nőtt mosolyok. Menj! Te • 'i1/pr>rt£r'h rr*/' r'~r fi ; visszaeső, bűnös, javitha! fatten, kegyetlen falu. ; Űzte a hang. Nem tu- i dott védekezni ellene. — • Megkereste az üres, kongó • i$ka1n-tc'rcrv'hnn í*. s meg- I "zólolt. amikor nem. várta, 1 (j földes, igénytelen pa| rasztszoba, eo•»"•ten rónán, • melyre ruhástól rádobta 2 magát. » összefonta tenyerét a I homlokán. ? Honnan is jött? Milyen I úton jött, hogy ide érkezett • ide kellett érkeznie? j Túlságosan egyszerű, vi• lágos, egyenes út bontako• zott élő az emlékezés za- i varos, forró ködéből. Pa: rasztfalu ... nádtetős ház. • Iskola. Város. Kopott ru• hák. Es ismét falu, • De itt! Itt a faluban, • már ez az utolsó két eszj tendál ! — Mit akartam én bo; londl — sóhajtott fel gör• esősen, s mintha belülről ; lázas, lebbenő ujjak fv.tol; tak volna végig a torkán, • hogy megragadják, s tépjék ! hangszálait, mint. öreg, síró, : kiábrándult cigány a hege; dü húrjait. • Nem akart sírni. Hirtelen ; felült. Fiatal, száraz, ke• mény arcát az ablakhoz : fordította, s kényszeritette : vöröslő héjjá szemét, hogy ; könnytelenül bámuljon ki ; az útra. ; A túlsó oldalon izgatott • parasztok nyüzsögtek, ! rendszertelen, fekete pata; kokban folytak, csorogtak a i palánkok alatt. Most min• den gondolatát ezek a pa• rasztok foglalták el. A ké- 5 ső őszi nap, mintha csak a ; tanító gunyolására fújta volna el maga elől a cse• pegő, szürke fellegeket, • egyenesen a, túlsó oldalt 5 kúszta végig bukó sugarail val. ! Az alvatlan, szúró, lázas ; szemek rátapadtak a képire, s a fiatalemberből halk, • szánnivaló, görcsös zokogás • buggyant egy lélegzetnyire. : Aztán visszavetette magát ; az ágyra. 5 örültek, bolondok... Ha • tudnák, hová tartanak! S • ?tem állhat clibiik, nem • fékezheti meg a rettenetes, S fekete áradatot! Többé ; nincs egy szava sem. , 5 Elbocsátották. Emlékeze\tes dátum: 1956. november : 2-• Sánta, tizennyolc év kö• rüli leány nyitott be. Hosz• szán szorongatta a kilincset : mielőtt bebiccent volna, de l ez a várakozás a semmibe • veszett, mivel kopogni el• felejtett. Az arca úszott a • könnytől, nagy, kék szeme ; mintha önmagából oldotta. ; volna: barnapiros bőre • földszínű a félelemtől. ; A tanítónál még sohasem • iárt, de egyikőjük sem ta- S látta furcsának ezt a talál- i hozást, I — Vépe ... nincs tovább — mondta erőltetett, fojtott hangon a fiatalember, s mintha csak megerősítést várna, úgy figyelt a lányra feszültségtől csillogó, fekete szemével. A lány megrettent ettől a pillantástól. Ereje végét járta, biztatásért, hitért, akaratért jött Fekete Miklóshoz. Egy pillanatig úgy érezte, súlytalanná lesz a teste, s belehull valami könnyű, közömbös, közönyös révületbe. De hirtelen visszarántotta a könyörgő, éles hang: — Hát nem lehet tenni semmit ? Egymásra néztek. Csak most eszmélt fel a férfi, hogy még mindig az ágyon hever. Leültette a lányt, cigarettát sodort, fáradtan rágyújtott. Mozdulatai meglassudtak, csak a szeme égett tovább. Hatalmas akarat lobogott koponyájában. — Feloszlatták — nyögte ki egyszerre a lány, s nézett maga. elé rémülten. Talán csak most hitte el igazán, hogy neki, Fekete Miklósnak mondta. Ezzel az egy szóval pontosan jelezte azt a rettenetes csapást, mely érte. Neki, a sánta lánynak, szinte az életet jelentette a termelőszövetkezet. Paraszt volt, nyolc elemivel. Semmihez nem értett, csak a földhöz. Csak? — kérdezte egyszer a tanító nevetve. — Hisz az igazi szakértelem, felér egy diplomával. Nézte a tanítót, várta a szavakat, Az nem lehet, hogy ennyiben maradjon. Hat éve már, hogy leült az asztalhoz és kezdte számbavenni a kincseket, a bajokat, a reményeket egyaránt. Hat évi gürcölés, álmodás — vége lenne? — S várja a reménytelenség, a nyomor? De a. fiatal férfi ajka keserűen, gúnyosan megrándult. — Tudtam. Már tegnap tudtam, ahogy Labánczkyt újra a faluban láttam. Igen, így egyszerűbb. — Még marad valami elégtétel, az okos emberek önbecsében még kéjeleghet. Meg tudja festeni a holnapot is ennek a szerencsétlen lánynak. A holnapot ? Miféle holnap lesz az? — Hát lehet ezt? — kérdezte elfúlva Rozi. Rövidkörmü, tompa ujjait gyömöszölte ölében: nem tudott róla. — Engem elcsaptak. Most mehetek a pokolba... — csattant fel a hangja, de elakadt, Legyintett, s vad, keserű mosollyal a lányra emelte a szemét, — Rájöttek ezek a bolondok, hogy értük dolgoztam két éven át. önzetlenül. Rájöttek és elzavartak. Nem szeretik az emberek a jótevőket. Most a kezem faldosnák, ha két éven át rugdostam volna őket, mint ahogy Labánczky körül keringenek, mint a vesztüket hajszoló éjjeli pillék a tűz bűvkörében. — Labánczlct, visszaköveteli a földjét — mondta gyorsan Rozi, ahogy eszébe villant a rengeteg villódzó, fájó, gyötrő gondolat közül. Fekete Miklós csak szája rándulásával válaszolt. S folyíatta: — Megtanítottam a két év alatt kétszáz gyermeket az igaz magyar történelemre. Megismerték az ősapák jajgatását, a földet, gombáival, kémiájával és a vérrel, melytől oly igen acélos a magyar búza. — Megtanítottam őket szeretni a hazát. Ezt a hazát. Es a világot. A két év alatt megtanítottam vagy kétezer embert dalolni, olvasni, vágyakozni. Vágyni a szépre, az okosra, a jóra. Vágyni az emberi élet tífán. öreg embereket, akik már elfeledték az élet ízét sosem kóstálták, asszonyokat, akik sohasem szabadultak addig asszonyt mivoltuk rabságából. Állítom, hogy két év alatt többet nyert az egészségügy ebben a faluban, mintha körorvos lettem volna. Most fáj mindenkinek valami. Ha más nem, hát az, hogy leszidiam, amiért a gyermek tányérjából etette a kutyát, vagy hogy moziba szoktattam a család rübsaÄfäjdt, az anyát. Talán a iÜPzi te fáj, hogy társadalmi’ munkára vettem fel őket. Sok minden fájhat — erre. büszke vagyok! Legjobban talán az, hogy megtanítottam. őket látni, gondolkodni. De megtanítottam-e? — Most, mintha igézet alól szabadulnának, úgy hányják el az eszüket. Labánczkyt követik, mint hajdan, béreskorukban. — mi van az elnökkel? — kérdezte hirtelen. A tanácselnökkel? Megverték. Nem, is tudom — rebbent a lány. — Megverték.-.; — susogta a tanító. — Pedig közülük való. Talán éppen azért? Megverték. Hálátlan bolondok. Most persze, csak a beadást emlegetik. A beadást— töprengve, hosszan játszott a gyufával, emelgette, mintha érveket tartana a tenyerén. — Istenem, mindegy. —■ Ledobta a skatulyát, s az csörrenve gurult a lány elé. — Én ... megyek. — Nem! — Csudálkozva a lányra pillantott. — Egész könnyű lesz pakolni — folytatta látszólag nyugodtan, de belül, belül... égett, lobogott, recsegett a rettenetes tűz. — Ahogy nézem., nem igen viszek többet, mint amenynyit hoztam két évvel ezelőtt. — Nem!!! — jajduli a lány élesebben. — Hát miért?! — kiáltott fel Fekete Miklós. — Miért?! Kiért maradnék? Ezért a faluért? — Nagyol köpött. — Ezért a faluért, amelyik belém rúgott?! Lihegve, összetörtén állt. az asztal mellett. így nézte mint sír a szőke lány, mint rázkódik a válla az olcsó, színes térítőn. Mi is lesz vele? S hirtelen látta a téesz udvarát, a káromkodó, cibáló emberhadat, a köté. ■ . rángatott állatokat. Vége a téli estéknek, a pipafüstös beszélgetéseknek az öregekkel. Hova is fordul majd a falu sorsa? De tudtak pedig tervezni, álmodni. S 6, ő, a bolond, azt hitte, hogy a falu a szivébe fogadta. Hogy szeretik őt ezek a kérges, durvabőrü csendes emberek. A fajtája. A magyar paraszt, a magyar tanítót. Fellázadt benne valami. A keze ökölbeszorult. — Ne menjen el... tanító úr — sírta a lány. — Nem! Ne! Mi lesz velünk? Mi lesz velünk? Mi lesz velünk ... kattogott a szíve és dobolta a nehéz, gyors vérrel a halántékán. Velünk! Nem, nem tud ettől szabadulni! Ez ő, ez ő. A falu. Nem egy ember, nem tud olyan lenni, mint más, hogy csak a. csomagot felragadja, s megy. Az ő csomagja nehezebb: benne a falu félelmes jajja, szorongató, rettenetes jövője. Ezé a lányé is. Dehát lenne ereje? — Mi azt gondoltuk —> mázolta el könnyeit Rozika — én, meg az édesanyám, hogy odaállunk a téesz kapujába. S jöjjenek be, ha mernek, tudnak!! — Te, meg az anyád? — kérdezte lassan, meghatottan a tanító. — Te... meg az édesanyád? ... Ketten? — Nem ketten! Mert igenis, a Palicz Miska bácsi is odaáll, meg Kun Jani, a feleségével, meg Áron bácsi, meg többen! — Többen? — Susogta még lassabban a tanító. — Tízen, tizenöten, de lehet, hogy húszán is. Magát várják! Nem hagyjuk, nem engedjük! (jfffiúr az én a fia at Tanár az én apám. Ha jár a vidéki városban, gyermekek köszöntik ősz fejét, iesinyek és nagyok, régi tanítványok, úmúlt életünkre emlékezve, lassan leveszik kalapjuk. Mint az alvajárók, kik másfelé néznek. Hentesek, ügyvédek, Írnokok, katonák s olykor egy országos képviselő is. Mert nagy az ón családom. Nagy az én családom. Kelettől nyugatig, nyugattól keletig. Nagy a mi családunk. Mikor vele megyek, fogva öreg karját, vezetve az úton, a szívem kitágul s szívek közt énekel elhagyatott szívem. Az én édesapám az emberek apja s én az emberek testvére vagyok. • Fekete Miklós megren| dülten nézte, csak nézte a • lányt. Váratlan, heves, erős S indulat borzongatta meg. j Hát mégis vannak ... hál ;mégsincs egyedül?!! 2 — Rozika— szakadt ki ; belőle egyszerre. Szavakat j keresett, de a lány hiába • várta reményregyúlt szem• mel. De most már nem a | szavak voltak fontosak.. — : Na gyere. Gyere, gyere! — i Sürgette szelíden, de türel-1 metlenül. — Az öreg Palid ;otthon van most biztosan? • 2 S ahogy a lány után lét pett, az ágy alá rúgta a 5 táskát, Kosztolányi Dezső SIPKAY BARNA
