Keletmagyarország, 1957. június (14. évfolyam, 126-151. szám)
1957-06-23 / 145. szám
KELETIM AG YARORSZAG 1957 június 23, vasárnap Éhes disznó makkal álmodik Egy rémhír margójára Szerdán a megye néhány községében, Jármiban, Balsán és Kisvárdán egy pár hiszékeny ember körében sikerült az ellenségnek azt a rémhírt elterjeszteni, hogy Pesten újra lövik a pártházat, a Parlamentet, az utcán folyik a vér. A rémhírterjesztés apostolai nem kisebb tényre, mint a Kossuht Rádió keddesti adására hivatkoztak. A Kossuth-adó kedd este 20 óra 27 perces kezdettel „A mucsai ellenkormány'’ című rádiójátékot sugározta, amelyet Rideg Sándor elbeszéléséből írlak rádióadásra. A rádiójátékban felelevenítették az októberi napokat. Falun ebben az időben ér véget a napi munka, csukják be az állatokat és ülnek vacsorához, így többen csak részleteket hallottak az adásból, ami tájékozatlan embereket meg is téveszthetett. Másnap reggel a falu valamennyi ellenforradalmi figurája, a volt csendőrök, szolgabírák, jegyzők, intézők és kulákok kaptak ezen a rádióadáson. Szájuk íze szerint kiszínezve adták tovább a politikailag képzetlenebb, hiszékeny embereknek. így sikerült a rémhírterjesztőknek erre a hétre is kikelteni a maguk kacsáját. Természetesen a kacsa nagyra nem nőhetett, pedig hogy szerették volna meghizlalni! Milyen jó lett volna ezeknek a letűnt uraságoknak, ha újra sztrájkolnak a munkások és a kapálás, szénabetakaritás helyett a parasztok itt tolongtak volna a nyíregyházi üzletek előtt. Iparkodásuk kárba veszett, mert a munkásság és parasztság józan gondolkozása, helytállása megfojtotta a kacsát, mielőtt szárnya nőtt volna. Maga az a tény, hogy néhány községben beszéd tárgya volt ez a rémhír, arra figyelmeztet bennünket, hogy még éberebbek legyünk és még keményebb legyen az öklünk az ellenséggel szemben. Az ellenség olyan, mint az egér, vagy a patkány, amelynek kinő a foga és elpusztul, ha nem tud rágcsálni. Az ellenség is elpusztulna, nem volna tovább ellenség, ha nem terjesztené a rémhírt, ha nem ártana, ahol csak tud. Mivel élet-elemük a rémhírterjesztés, számíthatunk rá, hogy éhes disznó módjára még sokáig fognak álmodozni a makkról. Azt azonban megmondhatjuk: a makkot termő erdőről csak álmodozhatnak, de oda be nem juthatnak. Ehhez elég kemény leckét kaptunk októberben. Es hogy tanultunk, erre mi sem nagyobb bizonyíték, mint a soha nem látott szilárdságú karhatalmunk. munkásőrségünk, rendőrségünk és a megújuló honvédségünk. Cs. B. Ifjú szakmunkások kiállítása a KISZ Városi Bizottsága Zrínyi Ilona-utcai nagytermében Szombaton délután nyílt meg a 113-as számú Munkaügyi Minisztérium. Helyiipari Iskolájának kiállítása a Zrínyi Ilona utcán a Reymont: Népítélet (Európa). Kb. 240 oldal, kötve 15,— Ft Reymontnafe, a nagy lengyel realista írónak itt egybegyújtött elbeszélései ugyanazokat az erényeket tükrözik, mint főműve, a Parasztok. Meglátja a városi és falusi szegénység életét, a nyomort, a sötétséget, de ugyanakkor nem marad érzéketlen szemlélő, hanem állástfoglal, részvétet és gyűlöletet kelt, elítéli az igazságtalanságot. Amit meglát, művészi erejű, drámai feszültségű képekbe foglalja. Erénye még elbeszéléseinek, hogy témájuk igen széles skálájú, hangulatban is változatosak. A tragikus hang mellett megszólal a derűs, idilli hang sőt a szatíra is. KISZ Városi Bizottságának nagytermében. Az is.-* kola tanulói, — vasasokYj esztergályosok, famunkások, mások — csaknem 40 szakma állította ki az iskolában készült mintadarabokat. Néhány hónappal ezelőtt még az iskolának egyes tanárai is kételkedtek abban, hogy meg tudják a kiállítást rendezni a fiatalok. Napról-napra hordták a vasat, hulladék faanyagokat, sok tanulónak többszáz forintjába került az egy-egy mintadarab elkészítéséhez szükséges alkatrész, de a lelkesedés, a kitartó munka győzedelmeskedett. A nevelők látva a fiatalok nagy munkakedvét, sokat segítettek. Többszáz mesterileg készített munkadarab bizonyítja, hogy kiváló szakmunkások nevelődnek ebben az iskolában. Lehet itt látni a cipészmunka remekeitől kezdve, az ötvös munkákon keresztül szépen varrott bőrlószerszámokig mindent. Az asztalosok a bútor fejlődését mutatják be, a dikótól egészen a kombinált szekrényig, konyhabútorokat, hálót és egyebet. Kiváló munka a vasból készült gyönyörű csillár, a működő kút, a bognár- és kádármunkák. Minden munkadarab külön dicséretet érdemel. Vannak itt szakrajzok, fodrászminták, sok egyéb más érdekes, tanulságos dolog. Dicséretet érdemel az iskola KISZ-szervezete és az iskola fiatalsága, tanítók, oktatók, akik fáradságot nem ismerve dolgoztak azért, hogy ezt a kiállítást megrendezhessék, (sk.) A „szelídlelkű" anarcsi pap * . Aki csak szószékről hirdeti az emberséget Onda Sándor „tisztelete? úr” több mint két evü’.ede „pásztorkodik” már Anarcson. Negyedszázadon út végzett munkájának azokban nem sok az eredménye. Hívei ugyanis nem szeretik. — Dehát ő a pap — mondják — mi választottuk magunknak. el ked fogadnunk úgy, ahogy van. Durva, goromba, mogorva ember a „tiszteletes úr”. Ma már nem a „tiszteletes úr” portájára fordulnak be a terméssel rakoH szekerek. Ezért lett hát mogorva Onda Sándor. De van a tiszteletes úrnak még egy nagy hibája. Ez pedig az, hogy nem szereti, talán azt is lehetne rá mondani, hogy gyűlöli a gyerekeket. Nemrégen azonban olyan dolog történt, amin még ma sem tudtak napirendre térni és amiről meg ma is felháborodottan beszélnek a faluban az emberek. Úgy kezdődött, hogy Onda Sándor megkérdezte a 14 évesektől, hogy ki akar konfirmálni. Közölte a „tiszteletes úr” azonban azt is, hogy az egyházba való ünnepélyes felvételnek még fontos kelléke az, hogy részére fejenként egy-egy vászonkedőt és egy-egy tyúkot kell behozni. A gyerekek tehát tudomásul vették a tyúkot és a vászonkendőt és nem szívesen bár, de hozzáfogtak a hittan tanulásához. Valahogy átvészelték az órákat s a templomban megtartották a konfirmációi „főpróbát”. A végén történt meg a baj, és éppen a legfontosabb aktusnál. Akkor, amikor kezet kellett csókolni a „tiszteLíes úrnak”, vagyis ahogy ő magyarázta nekik, mint „Krisztus helytartójának”. Szabados Laci nem volt ha; ndó a kimagasló előléptetést tudomásul venni és amikor me ogta a feléje nyújtott kezet, a sajátját csókolta meg! Nehéz lenne leírni azt a rövid jelenetet, ami azután történi. A „tiszteletes úr” megfeledkezve helytartói mivoltáról, áldástosztú kezével durván összepofozta Szabados Lacit annyira, hogy arcát elöntötte a vér. Közben a szidalmak özönét üvöltötte magából kikelve, hogy rikácsolásától visszhangzott az üres terem. Alig csillapodott le annyira, hogy folytathatták a főpróbát, amikor K. Takács Laci következett, ő sem csókolta meg a feléje nyújtott kezet, hanem egy ügyes mozdulattal kitért a verés elől. ★ így történt. És ezért beszélnek erről az esetről jogosan felháborodva az emberek a faluban. De a „tiszteletes úr” csodálkozását és felháborodását ezen az eseten nem értjük. Mi tudjuk azt, hogy a mi gyermekeink egyre öntudatosabbakká és egyre felvilágosultabbakká válnak. Persze, ezt nem akarja tudomásul venni a „tiszteletes úr”. Még mindig szolgalelkű embereket szeretne nevelni, kézcsókoló, alázatos, esedező embereket, akik verítékezve dolgoznak uraikért, akikkel kényük, kedvük szerint elbánhatnak! A szerinte „régi jó világot” szeretné visszavarázsolni, amit a hasonlóan gondolkodók megpróbáltak októberben. Nem, tiszteletes úr! Nem lehet gátat vetni a fejlődésnek. Az időt sem lehet megállítani. Egyszerűbben szólva: „Ha a kakas r.em kukorékol, akkor is eljön a hajnal, és felkel a nap”. És ez a nap új társadalmi rendszerünk fénye, ragyog ma már ebben az országban! Nem kívánjuk vissza a sötét évszázadok múltját, hanem Adyval valljuk: Urak, papok dölyfét, ím eleget tűrtük! H. T. \ S' Egy katonatiszt példaaúűsa lamas terenc ref. telítesz tevele Az elmúlt vasárnap rendkívül meleg nyári nap vólt. Még kánikulában sem izzadt volna jobban az ember. Borbányán sokan várakoztak az autóbuszra, hogy bejöhessenek a városba. Ki kórházba, ki látogatóba. Főként asszonyok és gyerekek voltaic, de férfiak is.' A tömegben várakozott egy katonatiszt is. Az autóbusz jött is. Mint ilyenkor történni szokott, mindenki bosszankodva látta, hogy nem a szép, nagy, tágas, áramvonalas busz gördült a megálló' elé, hanem egy kicsi, szűk férőhelyű, amit az utasok általában csak ketrecnek neveznek. Kitört az izgalom. Persze mindenki utazni akart, A kalauz udvariasan figyelmeztette az embereket, hogy csak annyit vihetnek el, amennyi felfér. Ez a legtermészetesebb dolog a világon. Dehát más a közlekedési jármű vezetőinek és más az utazni akaró közönségnek a filozófiája, pláne, ha olyan nagy meleg van. Mindenki fel akart férni. Kiabálás, tolongás és méltatlankcdás az autóbusz körül. Voltak olyanok is, akik hangoztatták, hogy nekik „feltétlenül” utazni kell. A katonatiszt nyugodt maradt. Az asszonyokat és a gyerekeket segítette, hogy feljuthassanak az autóbusz lépcsőjén. Sok hálás gyermekszem nézett vissza rá. Elég sokan felfértek. Az autóbusz gyorsan elsuhant. A megállónál egy csomó bosszankodó ember nézett utána, mert ők is szerettek volna beutazni a városba. A katonatiszt is ott maradt, pedig feltétlenül be kellett neki jönni. Kinézésre erős, szép szál ember. Biztosan tudott volna ő is tolakodni. Nem ezt tette, hanem segített, hogy a többieknek sikerüljön utazni, ö gyalog indult neki a városnak. Biztosan szolgálati ügyben. Régen is voltak katonatisztek. Közülök is találkoztam hasonló helyzetben nem eggyel vonatban vagy autóbusznál. Azok a civilt, az egyszerű embert félretolták. Néphadseregünk katonáira, ennek az ismeretlen katonatisztnek szép példaadásán keresztül úgy nézek, mint akik a népet szolgálják. Farkas Kálmán : Harc a liberalizmus ellen A TAVALY októbernovemberi véres ellenforradalom, és ennek előkészítői, a revizionista áruló Nagy Imre—Losonczy-csoport, valamint az elmúlt években elkövetett szektás, dogmatikus hibák nagyfokú éberségre kötelezik a kommunistákat. Ha valaha hangoztattuk és tanultuk, hogy a kommunisták az aktív ideológiai harc mellett foglalnak állást, akkor ennek jelentőségét mi, magyar kommunisták a saját bőrünkön tapasztalhattuk, Megtanultuk a sorozatos tragikumokon keresztül, mit jelent, ha nem folytatunk késhegyig menő elvi harcot a párt szilárd, egyenes, igazságos marxilenini vonalának érvényesüléséért. Soha nem szabad egy pillanatra sem elfelednünk, hogy az aktív ideológiai harc az a fegyver a kommunisták kezében, amely a proletariátus diktatúrájának vezetöerejét: a pártot, annak belső életét és más forradalmi szervezeteinket összekovácsolja, biztosítja állandó harcképességüket. LENIN a következőkre int bennünket. „A proletariátus diktatúrája szívós harc, véres és vértéiért, erőszakos és békés, katonai és gazdasági, pedagógiai és adminisztratív harc a régi társadalom erői és hagyományai ellen.., Vaskemény és harcedzett párt nélkül, az osztály valamennyi becsületes elemének bizalmát élvező párt nélkül, olyan párt nélkül, amely figyelemmel tudja kísérni és befolyásolni tudja a tömegek hangulatát — ilyen harcot vívni lehetetlen.” Ebből megtanulhatjuk, hogy pártunkat és annak szerveit olyanokká kell formálnunk, hogy ezeknek a fontos követelményeknek megfeleljenek. Ezért elengedhetetlenül fontos ma harcolni a liberalizmus ellen, mely elveti az ideológiai harcot és az elvtelen béke álláspontjára helyezkedik. Ha pártszervezeteink, a kommunisták nem akarják elkövetni azokat a hibákat, melyeket sainos, elkövettünk a múltban, a legnagyobb harcot kell vívni a liberalizmus ellen, mely rodhadt kispolgári munkastílust eredményezhet a pártszervezeteinkben. Meg kell mondani őszintén, hogy ennek a veszélye fennáll egyes pártszervezeteinkben, éppen azért, mert nem folyik megfelelő ideológiai harc ellene, éled, virágzik. II A LIBERALIZMUS különféle formában jelentkezhet a pártszervezetek és a kommunisták munkájában. Nézzük, hogyan jélentkézik a liberalizmus, mit tanít er.ől Mao Ce-tung elvtárs? „Világosan látod, hogy valaki helytelenül jár el, de csupán azért, mert az illető ismerősöd, földid, kenyerespajtásod, testi-lelki jóbarátod, kedves embered, régi bajtársad vagy beosztottad, nem vívsz vele elvi harcot, hanem a békesség és a barátság kedvéért tűröd, hogy továbbra is abban a szellemben járjon el: esetleg megdorgálod ugyan, de nem viszed kenyértörésre a dolgot, csak hogy minden csendben és símén menjen.” Vajon elvtársaink ilyen megítélésével, munkájuk, nézetük ilyen mérlegelésével találkozhatunk-e manapság a pártszervezeteinkben? Sajnos, igen. Különösen most az ellenforradalom után mutatkozik ez. „Elnézem Pistának a hibáját, mert jó barátom, esetleg négyszemközt megmondom neki, hogy ebben, vagy abban a kérdésben helytelen elvi állásponton volt, de nem vetem fel nyíltan a taggyűlés előtt, nem szállók vele szembe élesen, csak azért, mert régen együtt dolgozom vele, s jó elvtársam volt.” Pártbizottságainkon és pártszervezeteinkben a vezetők között is lehet hasonló jelenséggel találkozni. X titkár elvtárs elnézi Y vezetőségi tagnak a hibáját, mert már több éve együtt' dolgoznak, vagy fordítva. Üzemeinkben, az. állami gazdaságokban és a gépállomásokon is találkozni hasonló esetekkel. Nem csoda, ha ezek után így vélekednek a többi párttagok és a pártonkivüli dolgozók: „Neki szabad, mert az igazgató barátja, pártvezetőségi .tag, 3 inkább nem szólnak neki, nehogy baj legyen.” Ha Jóska elkövet valami súlyos hibái, nem kap érte olyan büntetést, mint János, mert a párttitkár „kimenti”. Az ilyen nézetek ártanak a pártnak, harcképtelenné, fegyvertelenné teszik a kommunistákat. Az ilyesmi dezorganizálja a pártszervezet munkáját, bontja a fegyelmet, s liberálissá teheti a többi kommunistát. A beképzelt ember így vélekedik: ’’Mindegy, nekem úgy sem lehet semmi bajom, hiszen az én kenyeres pajtásom a vezető. Az a fontos, menjen valahogy a munka, s ma.id csak lesz valahogy.” Ez az „ahogy esik úgy puffan”elv káros hatással van az egész környezetre. A „nekem minden szabad”-elv táptalajt biztosít arra, hogy Pista törvénysértéseket kövessen el, b:>n1sa a pari Legyeimet, privilégiumot élvezzen, mely súlyos Következményekkel járhat a pártszervezetek munkájában. (Folytatás a 3. oldalon)
