Keletmagyarország, 1957. április (14. évfolyam, 77-99. szám)
1957-04-24 / 94. szám
K EI «' V M a fi V A nn!{s/,A(. 1957. április 34, FHmlsf'rek innen—eiiiian Dicsérő kritika jelent meg a Rudé Právóban a Fehér pudlikutya című szovjet gyermekfilmről.-ír Április 12-i kezdettel csehszlovák filmhetet tartottak Brüsszelben. A fesztiválon 5 játék- és 22 kisfilmet mutattak be és azon a csehszlovák filmművészet delegációval képviseltette magát ★ A BBC megállapodást kötött, amely szerint közvetítésre vásárolhat olyan amerikai játékfilmeket, amelyek túlrégiek ahhoz, hogy a mozisokat érdekeljék. így közvetítette legutóbb a Steinbech híres regényéből készült Egerek és emberek című kiváló filmet. ★ Londonbfin, Birminghamben és Glasgowban fiancia filmhetet rendeztek, amelynek során bemutatták a Tájfun nagasaki felett, Egy halálraítélt megszökött, Átkelés Párizson és a 7. parancsolat című filmeket. Egy amerikai statisztikus véleménye szerint az USA filmszínházainak látogatottsága a televízió konkurrenciáján és egyéb okokon kívül azért is csökkent, mert a filmek nagyrés^e olyan, hogy elsősorban a férfiközönség számára vonzó, s ezért sok nő nem szívesen jár moziba. ★ Carlo Lizzani olasz stábbal beutazza Kínát, ahol egész estét betöltő dokumentumfilmet forgat. Űj műve forgatását körülbelül ezév végére fedezik be. A háború napjaiban Sándor póttartalékos volt. Afféle „opereU- katona". Életenként egyszer-kétszer bejár a káczárnyába, s ímmcl-ámnial résztvesz a gyakorlatokon, a többi időt udvarlással tölti. Sándor civilben újságíró és a jóképű fiút a nők elhalmozzák kegyeikkel. Ebben az időben éppen Pirikének, Bodrogi mérnök leányának csapja a szelet. Flörtöl, huncutkodik a lánynyal, minden különösebb érzelmi alap nélkül, s a kávéház ablakából nézi a ronira induló menetszázadok masírozását. Egy vasárnap délután a kaszárnyából jövet a sétatér vásári forgatagában megakad a szeme egy takaros, sudár kis cseléden. Pillanat műve, s megigézi lány tisztasága, bája. Sándor ebben a pillanatban elfelejtkezik mindenről: színházról, futó kalandokról, egész civil életéről. Azt kívánja, — bár lenne igazi gazdalegény, aki ezen a vasárnap délutánon ebben a kedves cselédlányban megtalálja élete párját. A lánynak is tetszik a baka, de ezt csak szeme villanásával árulja el. A fiú szívét is büszkeség önti el, vágyat, gyöngédséget és odaadást érez a szép tiszta lány iránt, s tudja, i.ogy ez az érzése kölcsönös. „Hová mégysz? — szólítja meg. „Szeretőt keresek magamnak." így kezdődik ismeretségük. Az egész délutánt együtt töltik. Sá-ndor hazudik Vilmának — így hívják a kis cselédet — azt mondja nagygazda fia. mert tudja, otthagyná ez a lány, ha megtudná, nem taz ő osztályából való. S a fiú hazudik mint a vízfolyás. Délutánuk úgy folyik el mint a méz. Egy-Bakaruhában Magyar film más derekát átfonva sóiéinak, amíg be nem sötétedik. Észre sem veszik, í..ár nyolc óra lesz, s vége a kimenő: ek. De Vilma nem akar elválni szerelmétől, magához hívja éjszakára A véletlen úgy hozza, ^ hogy Vilma éppen Bodrogiéknál szolgál. A ház elé érve Sándor megtorpan, de leküzdi féléimé \ s a szűk hátsólép< són követi a lányt. Az első szerelmes éjszaka emléke mélyen belevésődik Sándor szívébe. A fiúnak előtte is volt már dolga asszonyokkal, de olyan tisztaságot és drámai erőt még senki öleléseben nem érzett, mint Vilmáéban. A lány két kezébe fogja Sándor fejét, az arcába néz s halban mondja: „A szeminek köszönheti, hogy itt van. Az tetszett. meg, amikor megszólított...” 1 Ebből a ka andból szerelem lett. Az újságítóbaka türelmetlenül várja a következő vasárnapot, de vasárnap még mi megy oda a lányhoz, aki a zuhogó esőben vái akozik rá a patika előtt.'A harmadik vasárnapot már nem mulasztja el. A délután isiiét eltelik sétival, csónakázással, s az éjszaka is a kis kamrában, a szűk vaságyon, a földszagú sötétségben. Sándor játssza a parasztlegényt, természetesen viselkedik, jókedvű. Mindössze arra ’•elí vigyáznia, hogy ne beszéljen olyan dolgokról, amik gyanút kelthetnek a lányban. De Sándor mégis gyötrődi . Tudja, hogy az igazság egyszer kiderül, s a lány nem veszi majd. tréfának a történteket. S szertefoszlik minden, mint egy álom... Lt odrogiék katonafiuk szabadságának örömére vacsorára hívjak meg Sándort. Az elfogadja a meghívást, lesz ami lesz — gondolja. Lelke mélyén azonban fél a Vilmával való találkozástól. A nagy pillanat nem várat sokáig magára. A család asztalhoz ül, majd megjelenik Vilma, kezében egy tál töltött tojással. Azonnal észreveszi Sándort, s kezében megremeg a tál. Sándor szemlesütve köszön neki. „Jóestét Vilma.” Mindenki felfigyel, — drámai pillanat. A csendet Piriké töri meg: „Jé, maguk ismerik egymást... Biztos egy bakabálon találkoztak ...”■ Vilma gépiesen tovább kínál s aztán dolgát végezve kimegy a szobából, hogy zokogva boruljon a. konyhaasztalra. Nem hallja. hogy közben benlr-’-l csöngetnek, az űrök vizet, kérnek. Bodroginé elúnja a várakozást. patáliát csap, de Vilma hajthatatlan: nem teszi be a lábát a szobába. Azonnal csomagol és elmegy. Sándor ha nem is hallja ezt a beszélgetést, minden idegszálával érzi mi történhetik a jól ismert konyhában, majd nem bírván türtőztetni magát, a lány után rohan. „Vilma” — kiált utána, megragadja a karját, hogy magához vonja. A lány azonban csendesen, de határozottan eltolja magától: „Engedjen engem a fiatalúr. HUMOR — Átnézte a kéziratomat? — kérdezte egy ifjú színműíró Piscator rendezőtől. — Egészen jó, csak az a baj hogy nem tölt ki egy estét. Alig 50 percig tart. Ha az emberek minden felvonás után tíz perces botrányt csapnak, még akkor sem tart tovább másfél óránál. A költő bánatosan bólogatott. Aztán szerényen megkérdezte: — És ha a botrány fél órával tovább tartana? A durhami egyetemen megkérdezte egy diák: .— Létezik-e egyáltalán mintaférj? — Igen —1 válaszolt a; professzor. — Az özvegyek emlékezetében. — Kérem, Jeff seriff úr, nem szívesen beszélek róla megint, — szólalt meg és érdeklődve figyelte a kocsi visszaverődött fényében a seriff arckifejezését, — de mégis csak úgy van, hogy valakinek most ügyeletes szolgálatot kellene teljesítenie a fogházban, — Miért? — kérdezte csak úgy odavetve Jeff. — Mert könnyen lehet, hogy Ben Allen bíró mégis meggondolná magát és utasításokat kívánna adni nekünk, itt bizony aligha akadhatna ránk. Jeíf jelezte Bertnek, hogy indítsa el a kocsit. Bert begyújtotta a motort és lenyomta a gázosítót. Mintegy két-három kilométeres utat tettek meg az országúton. De még így is tizennyolchúsz kilométernyire voltak Adrewjonestól és ekkor Jeff kezének egy mozdulatával jelezte, hogy most már tér jenek leafőútról és forduljanak be egy keskeny, esővíztől kivájt mesgyére, amely két gyapotültetvény között kanyargóit tovább. A gyapot mintegy térdmagasságú lehetett. Bort nem tudta, mi indította Jeífet arra, hogy irányt változtasson, de engedelmesen és szótlanul követte főnöke utasítását. Bért nem ismerte ezt a göröngyös, kígyózó mellékutat, de úgy gondolta, hogy Jeff tudja, mit csinál. Egy kis patakhoz értek, de még mielőtt megkísérelték volna, hogy átgázoljanak rajta, Bert megállította a kocsit. — Kérem, seriff úr, merre visz ez az út? — kérdezte aggódva. — Sose törődj le azzal, merre visz, — válaszolt Jeff. — Hajts csak nyugodtan tovább. Olyan jól ismerem a Julie-kerüiet minden egyes vakondtúrását, mint a tenyeremet. Különben is, még nincs egy hete se, hogy legutóbb itt jártam. Gyerünk tovább. Átvágtak a sekélyvízü patakon, majd mintegy másfél kilométeres utat tettek meg a hepe-hupás keskeny úton. Egy mély vízvájat fenekéből a kocsi egy kerek dombtető oldalára futott fel és ott megállt. Az út itt megszakadt és Bertnek feltűnt, hogy egy düledező tehénistálló oldala mellé kerültek. A rozoga épületen valamivel túl egy viskó körvonalai bontakoztak ki. Jeff kinyitotta az ajtót és még mielőtt Bert szóhoz juthatott volna, már ki is szállt, 93 Bert Jeff nyomában volt. Szögesdrót’ mentén haladtak el, mely az udvar sarkában lévő almafától a pajtáig feszült. A szögesdrót rozsdás volt és a legkisebb érintésre is keservesen íeinyikordult. Az elkészített heiyen ócskavas halmaz hevert nagy össze-visszaságban, mintha tíz vagy tizenöt gépkocsi roncs alkatrészei kerültek volna egy rakásra. Az autóroncsok minden elképzelhető és elképzelhetetlen formái hevertek ott. A sugarait gazdagon öntő hold fényében olyannak látszott ez az egész halmaz, mintha csirkék gondosan lerágott csontú tetemeit dobták volna halomba. Néhány kocsi az oldalán feküdt, mások felfordulva meredtek ez égre, úgy hatottak, mint a négy lábával levegőben kalimpáló teknősbéka. Párnázott ülések szakadozott maradványai, rozsdamarta dugattyúk és a vezérműlengelyek hevertek a homokos udvaron, mintha valaki kíméletlenül kiszakította volna őket az éppen kezeügyébe eső ép gépkocsikból és azután megfeledkeztek volna róluk. A seriff kocsijának fényszórója sárgás-vörös fénnyel öntött el egy rakás rozsdás lendítőkereket. Jeff úgy vágott át az udvaron, mintha kitűnően ismerné itt a járást. — Jeff seriff úr,mi ez itt? — kérdezte Bert, a főnöke után iramodott és éppen akkor érte utói, amikor már a kunyhó ajtaja előtt állt. — Sam Brinson lakik itt, már amikor otthon van — világosította fel Jeíf Bertet, feléje fordult s meglepetten bámult rá. — Azt hittem, mindenki tudja, hol lakik Ssm. — — Meg akarom állapítani, hogy azok az emberek szabadon engedték-e őt anélkül, hogy én bármit is tudnék erről. Jeff kopogtatott az ajtón. — Halló! — kiáltott be. — Halló, van itt valaki? Semmi választ. Az ablakok faredőnyökkel szorosan elzárva, a legese. Uclyebb fényfoszlány sem szűrődött át az ajtón. JefC most már belerúgott a gyatra, lazán függő ajtóba. A rúgás ereje megrázta az egész tákolmányt. — Van ott valaki? — harsogott most már jóval erőteljesebben. A fejét odahajtoUa az ajtóhoz és egy repedésen át beíülelt. Mindketten tisztán hallották, hogy bent a szobábn megzördül egy szalmazsák. Egy pillanattal később egy feldöntött széknek a koppanását hallották. Jeíf hátralépett és diadalmasan nézett Bertre. Most már hamarosan kinyílt az ajtó, de csak egy arasznyira. Aki az ajtót kinyitotta, nem láthatták. — Te vagy az Sam? — kérdezte reménykedve Jeff, előrehajolt és a résen át próbálta felismern a sötét arcot. — Ki az? — szólt ki egy félénk női hang. Tudni szeretném, itthon van-e Sam, — válaszolta Jeff és azon igyekezett, hogy hangjának barátságos csengése legyen. — Én vagyok McCurtain, a seriff Andrewjonesből. Az ajtó erre becsapódott, mégpedig olyan erővel, hogy az egész viskó belerázkódott. 94 (Folytatjuk.)