Keletmagyarország, 1957. március (14. évfolyam, 50-76. szám)

1957-03-31 / 76. szám

1986. március SÍ, vasárnap KELETMAG Y ARORSZÄ G £|

Mi van a függöny mögött? ■>

(A műkedvelő nssínjátssómozgaiom gondjai)

A tt&psawAuvLna máf'rtus 3-i számában Szécsi Lato* cikket irt a műkedvelő mozgalomról. Megállapításaival atillában egyetértek, a cikket hasznosnak tartom, a k&»,'nt3kozás jelen szakaszában sok sarjadozó 'vadhajtás lenyesegetéséhez kaptunk benne indítást.

Most célom: Szécsi elvtárs egyes megjegyzései nyotoán megvizsgálni ímegyénk színjátszó mozgalmát

Megyénkben falun és városon egyaránt — évről évre növekszik a dolgozók színházi igénye és ezzel párhuzamosan terebélyesedik a műkedvelő színjátszó mozgalom is. Ott indul egészséges élet, ahol a vezetők és a színjátszók megértik a mozgalom lényegét és nem „helyettesíteni“ akarják a hivatásos színházat, hanem a művészet szeretetétól indítva minden egyéni haszonszerzés mellőzésével, a társadalom igényeinek és az ember művészkedési vágyának kielégítése céljából végzik ezt a társadalmi munkát. Különösen a kis falvak lakói nagyon hálásak színjátszóiknak, mert tudatosan vagy öntudatlanul azt az embert látják a műkedvelőkben, aki hozzásegíti őket, hogy felemelkedjenek az emberi méltóság magaslatára. Mert a munka mellett a művészet szeretető és igénylése emeli az egyént az embert méltóság magaslatéra.

A műkedvelés megyénkben az elmúlt évek során népmozgalommá vált. A legtávolabbi, határszéli kis falvakban, sőt itt-ott nagyobb tanyaközpontokban is alakultak műkedvelő színjátszó csoportok; olyan helyeken is, ahol ilyen még sohasem volt. A számszerű fejlődésnek mi nagyon örültünk, de a mi megyénk színjátszó mozgalma sem volt mentes a mozgalom „gyermekbetegségeidtől (ahogy Szécsi elvtárs definiálja). Nálunk is mutatkozott a mozgalom „agyonpolitizálása“, melynek kiindulópontja (főként az ötvenes évek elején) az állami műsoranyag: az „agyonpolitizált“, túlnyomó részben sematikus, „kultúragitációs“, az igazi irodalmi értékektől messze elmaradó egyfelvonásos színműanyag volt. Ezért igazan nem lehet elmarasztalni a Jobb sorsra és színműanyugra érdemes falusi színjátszókat, Vajon mit tehettek volna mást, mint hogy azt játszották, amit a kezükbe adtunk, A falusi műsorfüzetek túlnyomó többsége „begyűjtési“ agitációs darab volt. Volt olyan időszak, amikor klasszikusaink irodalmi értékű, több felvonásos darabjainak tanulása erősen helytelenített, túl merész kezdeményezésnek minősült.

E téren javulás akkor mutatkozott, amikor a minisztérium és a Népművészeti Intézet megindította a „Népszerű drámák“ és a „Színjátszók könyvtára“ sorozat kiadását. Itt megjelentek irodalmi igénnyel megírt, mai életünkkel, a szocializmus építésével foglalkozó

drámák — magyar, szovjet és népi demokratikus írók tollából, továbbá magyar és külföldi klasszikusok drámái. Ekkor fellélegzett a sok műkedvelő falun és városon.

Lássuk mi a helyzet 1957 tavaszán megyénkben? Az októberi ellenforradalmi és az azokat követő események erősen rányomták a bélyegüket megyénk színjátszó mozgalmára is. November és december hónapokban csak egy pár igen elszánt cs élniakaró műkedvelő csoport készült a bemutatóra. Törekvéseik és munkájuk feltétlenül dicséretre méltó! Január hónapban megindult az általános fellendülés, a műkedvelő csoportok újjáéledése. A megyei 230 népművelési egységében — rendelkezésünké álló adatok szerint 1— több, mint száz különböző háromfelvonásos vagy egyfelvonásos darab bemutatójára készülnek, vagy részben már be is mutatták azokat.

Milyen az együttesek műsorpolitikája? Legjellemzőbb a 10 járás közül a naményi járás. Ott 31 község közül 22 helyen már megindult a műkedvelő színját(Folylatás a 4. oldalon.)

?TvTT?T?vTTffT*Tl* ▼▼▼▼▼▼▼▼

| Emlékezzünk SZARVAS GÁBORRA, I

t születésének 125. évfordulóján !

Milyen sok magyar embert ejtett már meg « ma- t gyár szó varázsa, s milyen kevésnek jutott eszebe, hogy r azokra gondoljon, akik egész életüket édes anyanysi- £ vünk ügyének szolgálatába állították. Ilyen harcos vök £ Szarvas Gábor is. Ü indította meg a múlt század másadik jelében azt a nyelvművelő mozgalmat, amely mo*1 már az Akadémia, a Művelődésügyi Minisztérium, szín- ? te az egész államigazgatás szívügye, de nem az volt ak- j; kor, amikor elindult. ?

Szarvas Gábor pozsonyi tanárként kezd elmélyül- i lebben nyelvészeti tanulmányokkal foglalkozni. Elsőt dolgozata „Magyartalanságok“ címmel jelenik meg. ■ Amikor munkássága kiszélesedik, az általános nyelvészeti munkák mellett mindinkább a nyelvtisztító célzatú, a nyclvromlás ellen küzdő tanulmányok, dolgoza- ,

< > tok száma, szaporodik, erősödik. Kitűnően tudott a loL !

; lal bánni: vitatkozott mindenkivel, akinél a magyar ! nyelvre káros jelenségeket tapasztalt. Nem ismert kt-5 méletet senkivel szemben, nem volt tekintettel rangra,! korra, tekintélyre, egyetlen szempont érdekelte: a he- ■ lyes magyar nyelv ügye. Ennek érdekében gondos fel-< készültségit tanulmányokat írt, gúnyos szatírát fogai- ■ mázott, ha kellett, éles hangon disputáit sziporkázó ér- £ veket felsorakoztatva ha ellenfelét így lehetett meg- % győznie. Általánosabb nyelvészeti dolgozatai felett las- £ sanként ítéletet mondott az idő múlása, de soha el nem t múló érdemeket szerzett azon a téren, hogy a nyelv- » művelés kérdését országos mozgalommá tudta tenni, * folyóiratot alapított: a ma is élő Magyar Nyelvőrt, s a | mozgalomba nagy számban kapcsolta be a gyakorló pc- ♦ dagógusokat, £

Ennek az érdemes mozgalomnak mai letéteményese * az Akadémia Nyelvtudományi Intézete. Itt szerkesztik a | Magyar Nyelvőrt és a rádióban ma már hetenként két- * szer hallható közkedvelt nyelvművelő rovatot is: az Édes anyanyelvűnk c. ötperceket. A mozgalom műi vezetője, Lőrincze Lajos szerkesztésében az utóbbi hónapokban is megjelent egy tekintélyes nyelvhelyességi kézikönyv. (Nyelvművelő, 1956.)

Magyarul helyesen írni és beszélni: elemi hazafiúi % kötelességünk. Emlékezzünk meg hálával azokról, akik f ebben a törekvésünkben segítségünkre siettek — siet- £ nek ma is! P. A. |

***************************** ***************************

TERIKÉM!

Levélkédet megkaptam, kérésednek szívesen engedek: írok. Most azzal indítom el ez a kopott pennát, hogy vesse be öreg betűkkel e papiros mezejét és azok mondják el Neked, miért virágzik szomorúságot minden harsogó tavaszszal az én magányom.

Jól tudod, itt élek ebben á csendes kis faluban, amiről nem sokat sejt a világ. Néni többet, minthogy van és ködöt pipáló dombjai zengő erecskéket bocsátanak le a szűk völgyek ölébe, és azok tóvá dagadó vizével ered útnak az a kisded patak, ami aztán felbátorodva messzi falvakat látogat és hűséges szolgálatával a nyírségi emberek előtt mindenütt kiérdemli az Érfolyó nevet. A ftiuból különben semmit sem látni, mert apró házai — már ilyenkor tavasszal is — úgy ülnek a lomb alatt, akár a fehér tojások, amelyeket valami óvatos madár a mentaillatú füvek árnyékába rakott. Még télen sincsen szem előtt, mert bármerről közelítik is, kerek dombok mögé húzódik szemérmesen, tetőit pedig novai takarja be az idő. Karcsú kis tornya azonban még így is látszik, de azt nem is rejti, mert az a falu feltartott ujja, vele jelentkezik munkáért minden reggel a nap előtt és este pihenési engedelemért, akár egy szorgalmas inasfiú megvilágosító mesterénél.

Sok ember élt itt egymást I értő békességben, köztük és példájukkal én is. A ház, amelyben lakom, szülői ház. Kedves édesanyám szeretete világol benn.?, minden szögletét, avult bútorát kenyér-illat hatja át, kis konyhájában a régi tejfrüstökök melege lengedez. Az alvóházban kövér párnák őrzik gyermekálmaim titkait, a kis vakablakban pedig jó anyám egykori játékaimat, hogy ünnepi óráiban velük indítsa vissza andalgó képzeletét asszonyisága tavaszi kertjébe, amit — hetven éves lévén — régesrég_ elhagyott már,

A ház kívülről olyan, mint egy hosszú, szürke egér, Két cirmos-domb vigyáz rá, hogy a selymes rétről — amelynek a szélén áll — a szabadon hagyott résen ki ne szökjön a sima Hajdúságra. Vagy talán ő maga a cirmos, mert játszani Játszik a két doni Libái, mint gombolyagokkal. Az egyikre elénk szemeket vet és két hosszú keríié&et,

— mint pofozó kezet — a domb két oldalához nyújtja, a másikra meg oldalvást ügyel, hogy el ne guruljon. Legjobban talán mégis a rétet szereti, mert fehér hasát fordítja felé és két hívogató ajtót nyit rá. E szeretetben mi egyek vagyunk

— mármint én és a ház —, mert én is a rétet becsülöm leginkább. Sokkal jobban annál a kis tónál. Ez az udvar tenyerénél van, hogy szükség esetén kéznél legyen. Pedig a tavacska ‘s szép. Kecses virágokat ringat a tükrén és sejtelmesen szokott társalogni a szellőkkel. Partján körül öreg fűzek ácsorognak, hosszú barkós águk úgy hull alá* mint harangszóra váró fekete apácák oldaláról az olvasó.

Ilyenkor tavasszal valami vigasztaló könyvvel ki szoktam menni a tavacska rétfelöli partjára, ott leülök egy álló csabakra és olvasás előtt képzletben bejárom elmúlt időmet. Legtöbbet az iskola-padokban időzöm. A zöld ág, a zöld rét, mindúntalan azt a kis szalagot juttatja eszembe, amelyet éppen e napokban tűznek fel kabátkájukra az érettségi előtt álló diákok, de én nem viseltem soha, bár a negyedik osztályba egykor feljutottam.

Abban az időben még diáklányok varrták e zöld szalagokat. Színes cérnával hímezték rá a végzett év, a találkozó és a bimbózó szerelem jegyeit. Nekem is hímzett ilyen szalagot egy kedves leányka, aki már akkor több, mint egy éve drága égi madaram volt. Ügyhiszem, a szalagot meg is érdemeltem, mert a negyedik osztályban is igyekezettel forgattam a könyveket; első szerettem volna lenni szorgalomban és tudásban egyaránt. Ez könynyen sikerülhetett volna, mert serénységemnek segítő szárnyakat növesztett az ő rámfigyelő szeme.

A kedves leánykát egy iskolai táncestélyen ismertem meg. Emlékszem rá, hogy amikor — egy kicsit elkcsve — a terembe léptem, ő már ott volt. Két társa közt ült, mint egy eleven virág. Egyszer táncban forgolódva olyan közén került hozzám, hogy jól: megnézhettem. Akkor lát-! tam, hogy termete magas és1 karcsú, haja hosszú és barna ,a bőre mindenütt fehér,j mint a hq, de orcája Két: hegyén a feltetsző hajnál! pírja játszik. Szeme szép és hosszúkás, derűs és ábrándozó, ajka piros és formás, olykor bársonyos, olykor meg nedvesen fénylő. Azon1 az estén nagyon sokat láncolt, de sajnos, nem veiem. mert én nem tu fiam táncolni. Többnyire egy testes, hirtelenszőkc, csutak fiú —■ Meleg Endre — foglalta le1 magának.

Endre velem egy osztály-, ba járt. Ott ült az előttem lévő padban és boglyas fejétől soha sem láttam a' táblai magyarázatot Ha1 látni akartam, akkor szól nőm kellett:

— Endre, húzd le a fejed!

Ezért nem volt nekem rokonszenves ez a vastagfejú fiú, attól az estétől kezdve pedig egyenesen ellenségemnek láttam. Már azon a estén irigy és haragos pillantásokat vetettem rá.j Annyira élesen, hogy ő -sj észrevette és egyszer ki-' felémenet megkérdezte:

— Mi az öcsém, tán fáj aj fogad?

(Folytatás a 4. oldalon.)