Keletmagyarország, 1957. február (14. évfolyam, 26-49. szám)
1957-02-03 / 28. szám
1957. február 3, vasárnap KELETMAGTARORSZAG A MEGYEI TANÁCS MŰVELŐDÉSI OSZTÁLYÁNAK ÖSSZEÁLLÍTÁSA NÉPHAGYOMÁNYOK NYOMÁBAN jl/l egyénk földjét járva *** mindinkább kitárul előttem e táj rejtett szépsége s vele együtt a megismert emberi lelkek egy sajátos világot rejtő mindertsége. Ebben a világban él a múlt s születik a jövendő, Egyének, közösségek, generációk élnek itt együtt, őrizve és továbbadva a magyar múlt örökségét — népünk hagyományait — a jövendő emberének, A felületes szemlélő persze nehezen vesz itt észre valamit, hisz a folyó tükre sem árulja el mélysége titkait. Csak a bennelévők élik e világ hétköznapjait a kialakult szemléletmód, hagyomúnyozódás törvényei szerint. Amikor egyszer-egySzer, felvillan ezen zárt világ — megmutatva igazi arculatát —, akkor érezzük igazán emberformáló erejét. E világból jőve, tudománysóvárqő titamról megtérve, egyre inkább érzem a felelősséget e világ embere szemléletének megőrzéséért. Erről a vágyról és kötelességről számtalan baráttal, tanítóval és tanárral beszélnettem már. Szerte a megyében sokan élnek olyanok, akik hasonlóan éreznek. Sajnos iskoláink falain belül a számtalan „fontosabb tennivaló‘‘ titán már erre nem sok lehetőség maradt az elmúlt években. Pedig a vágy mellett az akarat is rögvest meg lett volna. Hisz fdíváinkban élő pedagógusaink szeme előtt sorvadt a múlt értékes hagyománya, idő és lehetőség híján — menthetetlenül. JDersze a mostoha körül* menyek ellenére voltak olyanok, akik tekintélyes anyagot hordtak össze az évek hosszú során. Ha arra gondolok, hqgy megyénk hagyományvllága a lassú sorvadás ellenére is végtelenül sokrétű és gazdag anyagot őriz még napjainkban is, egyre inkább felvetődik bennem a gyűjtőmunka mikéntje. Az egyéni gyűjtések mellett feltétlenül ki kell építeni a pedagógusokra alapozott gyűjtőhálózatot. Az ilyen törekvéseknek hagyománya van hazánkban. A múlt század derekán Kriza János híres Vadrózsák c. köteteit ilyen hálózat segítségével gyűjtötte. Berzc Nagy János a Dunántúl, hasonló segítséggel hozta össze értékes gyűjteményét. Megyénkben annál is sürgetőbb a dolog, mivel erről a tájról ilyen művek még nem láttak napvilágot. Pedig a néprajzosok körében elfogadott tény — Gunda Béla mostanában megjelent könyvében is hangsúlyozza, (Néprajzi gyűjtőúton. Debrecen, 1956. 97—116.) hogy megyénk szinte élő néprajzi múzeum. JTzen gondolatoktól vezérelve határoztuk el néhányon, hogy a tanítóképzők népművelési szakköreiben ilyenvonatkozású gondolatébresztő munkálkodást kezdünk. Annál is inkább, mivel csak szakkörben jutott már hely a népről és hagyományairól szótant a falvakba menő fiatal tanítóknak az elmúlt években. Természetesen, amit lehetett, az adott körülmények között az iskolák tanárai mégiscsak megtettek. Erre az alapra építve beszélgettem a szakkör tagjaival. Majd sokszorosított kérdőíveket osztottam szét közöttük, hogy a karácsonyi szünetben falujukban a megadat^ kérdések alapján feinleSSü gyűjtéseket végezzenek. A szakköri foglalkozásokon Farkas István és Kreesák Lászlő kartársaimmal arra is ügyeltünk, hogy a gyűjtési módszerek elsajátítása mellett a növendékeket megnyerjük az elkövetkező évek néprajzi gyűjtőmunkára számára is. Célunk az is, hogy az órákon résztvevőkben kialakítsunk egy olyan néprajzos szemléletet, melynek bírt ban jövendő munkahelyeiken önállóan tudjanak dolgozni. r1 rmészetesen nagy iz- J galommal vártam a szünet utáni első órát, ahol a tanulók beszámoltak gyűjtéseikről. Örömmel állapítottuk meg közösen, hogy falvaksziirte hihetetlen sok anyan van még van iáinkban is, méh'1'*1 *•—j*'--- -'ócskán hoztak tarsolyukban a tanulók. Bencsik Miska a vadasbokori disznótorban egy csokorravnló babonát szedett össze. Zán Laci Jármiban lejegyzett egy sor ördöngős mesét. Kállai, Sanyi egy füzelrcvaló történetet, sírfeliratot, falucsúfolót irt össze. Igen megörültem a gondosan lejegyzett betlehemei játékoknak is, de legtöbbet Ígér Bállá Sándor cSarodai kéziratos vőfélykönyve, mely a századforduló táján íródott. Kohári Feri, Vincze Jenő, a Kossuth gimnáziumban Baraksó Sanyi és Széli Laci is figyelemre méltó anyagot gyűjtöttek. Remélem a Néprajzi Múzeum 1957-es néphagyománygyüjtö pályázatán — a mostani anyagot kiegészítve — sikeresen indulhatunk. Az első lépés tehát sikerült. A következő lépés a gyűjtések pontos legépelése, rendezése, kiegészítése, a gyűjtőmunka módszereinek alapos megtárgyalása, kérdőívrendszerek stb. ismertetése. Tavasszal szeretnénk a művelődési osztály anyagi támogatásával magnetofon és fényképezőgépek segítségével kollektív mintagyűjtést végezni. Közben arról is szó esik, hogy mennyi mindent lehet összegyűjteni egy tanítónak növendékeivel, ha évről évre házidolgozatként leírják a faluban elő közmondásokat, történeteket, meséket, rigmusokat stb. Ha ezt sikerül megyénk iskoláiban meghonosítani és a most nevelkedő pedagógus-nemzedék vállalja ezt a munkát, eleget teszünk a múlt kötelezettségeinek és nem kell szégyenkeznünk a jövendő előtt. PARKAS JÓZSEF Nyelvtanfolyamok l A Pedagógus Kultúrott- • hon rendezésében indult : angol, német és francia • nyelvű tanfolyamok tovább folytatódnak. Üj jelentkezőket is felveszünk. Beiratkozás minden délután 15— 19 óra között a Pedagógus Kultúrotthonban Zrínyi Ilona u. 13. szám alatt. Havi tandíj": 25 forint. Berecz András: TÖPRENGŐ Dósa András irodalmi munkássága Dr. Csallány Dezső, a 1 nyíregyházi Jósa Múzeum j vezetője összegyűjtötte és < •ajtó alá rendezte a múzeum J nagy alapítójának, dr. Jósa < Andrásnak a nyilvánosság J •lőtt már ismeretlen egész-J iégügyi, régészeti és publi-j •lsztikai műveinek jegyzó-i két. E szerint több mint 500 ] cikk, írásmü van meg ma is j Jósa tollából. A következő évben lesz] Jósa András halálának 40 < éves évfordulója. Dr. Csal- < lány Dezső tervezi, hogy eb-; bői az alkalomból megjelen- J tetik a múzeum névadójának válogatott írásait* Az öntevékeny művészeti csoportok tagjai a műve.» szeli munka nagyfokú szeretete és igénye vezérli, amikor elhatározzák, hogy tagjai lesznek valamilyen együttesnek. Legalábbis a művészeti csoportok tagjainak döntő többségét és az ügy számára értékes részét éppen ez az önként vállalt áldozatkészség különbözteti meg a primadonna hajlamú, önmutogató, „érdek“ kulturális munkástól. Ha a munkásmozgalom történetét olvasgatjuk, többek között megható részletet találunk arról, hogy a kapitalista állam minden anyagi támogatása nélkül — sokszor titokban és üldöztetések közepette — működtek a szervezett munkások dalárdái és műkedvelő színjátszó csoportjai. De működtek! Népidemokratikus államunk az elmúlt évtizedben hatalmas anyagi áldozatokkal nemcsak a dolgozók művelődési lehetőségeit teremtette meg a gazdagon felszerelt művelődési otthon hálózat kiépítésével, hanem meg* teremtette a művészhajlamú dolgozók számára a lehetőségeket, hogy öntevékeny művészeti csoportjai zavartalanul, kényelmesen működhessenek. Sokezer forintot kaptak szakmai felszerelésekre, táncruhákra, hangszerekre és egyebekre. Szeptemberben például a József Attila Művelődés? Ház népi tánccsoportja és énekkara több mint 50.000 forintot kapott színpadi ruhákra. Továbbá közel 9.000 forintba került havonta az a 6 tagú zenekar, amely a tánccsoport próbáin és szereplésein a zenét szolgáltatta; Tagadhatatlan, hogy az októberi események átmenetileg szükség-intézkedéseket eredményeztek. Érthető, hogy mindenütt — a kulturális területen is — a legmesszebbmenő takarékosság elvét kell követnünk; IJyen körülmények között indokolatlan a nyíregyházi rádió január 18-án elhangzott bírálata, amelybe? kifogásolta, hogy az államigazgatás művelődési szervei a nyíregyházi József Attila Művelődési Ház népi tánccsoportjának a külföldi vendégszereplést nem biztosítják és hogy nincs megfelelő zenekara a tánccsoportnak; Lehet, hogy a népi táncesoport egyes tagjait csak a külföldi kiiándulás reménye csalogatott a csoportba (esetleg a rádió munkatársa ilyenektől szerezte értesülését), de a csoport józanabbúl gondolkodó tagjai belátják, hogy most nem tudunk 15—20 ezer forintot biztosítani egy külföldi vendégszereplés költségeire; Azt is belátják talán, hogy a próbákhoz egy zenész is megfelelő. Olyan művészeti csoportokra van szüksége kulturális életünknek, amelyeknek tagjait a belülről fakadó művészet-szeretet áldozatvállalásra is alkalmassá tesz, nem követelésekkel lépnek fel, hanem igyekeznek — az elmélyült művészeti munka mellett — gazdaságossá is tenni tevékenységüket, hogy állami támogatás nélkül is boldoguljanak. Meg kell itt mondanunk, hogy az említett tánccsoport igazán magasszinvonalú művészi teljesítményt nyújtott az elmúlt évben is és — ha anyagi eszközök rendelkezésünkre állanának — ők jó nevet szereznének tánckultúránknak akármelyik országban. Viszont ugyanezt nem mondhatjuk el minden külföldre készülődő csoportról, melyek között sok már a megalakulás előtt kitűzi az egyetlen célt: a külföldi vendégszereplést Vagy ez, vagy semmi. A hazai szereplés nekik mit sem ér. Nem is kell mondanunk, hogy mennyire helytelen törekvés ez. Előfordul olyan eset is, hogy nem a művészeti csoporthoz tartozó személy a csábitó külföldi út reményében ösztönzi ilyen célokra az együttest A külföldi vendégszerepléseknél a legdöntőbb szempont a csoport művészi színvonala; a műsor helyes megválasztása, az előadás teljes kiforrottsága; Itt nem tehetünk engedményeket, mert a külföldi esetleges gyengébb szereplés után nem a csoportról beszélnek, hanem általában a magyar kultúráról, amelynek megvédése külföldön is elsőrendű feladatunk. Egyetlen olyan mű-, vészeti csoport külföldi vendégszereplését sem fogjuk; megakadályozni, amelynek művészete valóban kiforjutt1 és dicsőséget hoz a magyar kultúrának* T. K»
