Keletmagyarország, 1957. február (14. évfolyam, 26-49. szám)

1957-02-24 / 46. szám

KELETMAGYARORSZÄG

1957. február 24, vasárnap

<1

MŰVELŐDÉS

Az apám és én voltam csak otthon. Az anyám és a húgom karácsonyelőtti látogatóban voltak öreganyónál. így becéztem özvegy nagymamámat, mert ősz hajával, sejtelmes intelmeivel, beterítő nagy szeretetével inkább hasonlított valami mesebeli alakhoz, mint magamfajta csintalan földi lény. hez.

Este ugyanúgy feküdtünk le, mint máskor. Apám az éjjeli szekrényre tette a nagylcanócú, rézhasú petróleumlámpát és német könyvet böngészett az ágyban. Mellette hevert a szótár és ha megakadt, abból kereste ki a mondat értelmét. Neki, a szegény tanyai tanítónak ugyanis az volt az álma, hagy jól megtanul néhány idegen nyelvet és akkor kerékpárjával bebarangolja a világ csodálatos tájait, országait, amelyekről minden nap olyan lelkesen magyarázott a hámlófalu, almaszagú, olajospadlójú tanteremben a kiscsizmás, ködmönös tirpákgyerekeknek. Dehát egyenlőre nem futotta többre pénze, minthogy képes levelezőlapokat gyűjtsön a világ minden részéből s azokat csomagolópapírból készített albumba ragassza fel. Gyönyörűség volt nézegetni ezeket az albumokat.

Az apám mellé bújtam az ágyba, mert ott tudtam a legjobban és legbátrabban aludni. Figyeltem a némánmozgó, idegen szöveggel küzködő ajkait, apróka sárga bajuszát. Aztán elálmosodtam, vibrálni kezdett a szemhéjam. A petró'eumlámpa sárga fényéből az álom sötétségébe zuhantam.

Amikor felébredtem, még mindig égett a lámpa. Ezen nem csodálkoztam, mert gyakran előfordult, hogy az apám átolvasta az éjszakát. Egy darabig szuszogtam, élveztem a meleg dunyhát, de aztán nem hagyott békén a friss reggel. Kibújtam az ágyból, a kthtllt padló rongyszőnyegén az ablakhoz szaladtam. — Meghúztam a rolló spárgáját és a sűrű vászonfüggöny súhogva tekerőddött fel.

Kiesett a spárga a ke-j

zemből. A varjúfalkás. vi- ♦ lágító hóvetések sugárzó* fénye helyett vastag sö-j tétség ásított rám az ab-* lakból.

Az apám nevetni kezdett.

— Hány óra van? — kérdeztem tőle zavart ijedséggel.

— Nyolc — mondta és erősítésül hozzátette —> reggel nyolc.

Én nem szóltam, mert nem tudtam mit, érthe-| tétlenül álltam a csoda előtt és ő is várt. Figyelt engem és a szája szegletén nevetés kuporgott. Amikor már megelégelte a kínlódásomat, akkor szólalt meg újra.

— Az éjszaka betemette a házunkat a hó. Se ki, se be!

Borzasztó félelem nyilait belém és lefelé görbülő szájjal riadoztam még mindig ott mezitlábaskodva a színes tépésekből szőtt rongypekró- *

Soltész István:

Az apám és a hó

cokon. Hirtelen a koporsóra gondoltam, meg azokra a rémítő újsághírekre, hogy valakit élve temettek el és tehetetlenül forgolódva fulladt meg.

Az apám most már hangosan nevetett.

— Ne félj, a hó az csak a gonosz emberek ellensége.

Azzal ó is kiszállt az ágyból és mintha mi sem történt volna, vidáman bíztatott.

— Öltözzünk gyorsan, befűtünk, teát főzünk, fokhagymás pirít őst csinálunk és azután beszélgetünk. A kéményt nem fújta be a hó.

És amíg a harisnyáját húzta, még hozzátette.

— Lesz időnk beszélgetni.

Az apám bátorsága megnyugtatott. Mitől féljek, ha 6 sem fél? Fürgén láttam hozzá az öltözködéshez.

Amikor készen lettünk, kimentünk a téglapadlójú konyhába, ahol nagy, tapasztott tűzhely várta már a melegítő lángokat.

Vízzel telt fazekat tettünk fel a vaskarikákra, a melegedő plattra pedig szépen metszett rozskenyérszeleteket fektettünk pirulni. Hamar felfortyant a teavíz és szépen megpirosodtak a kenyerek. Nekiláttunk a falatozásnak. Közben nem igen szóltunk egymáshoz, mind a ketten a saját gondolatainkkal voltunk elfoglalva.

Én arra gondoltam, vajon hogyan nézhet ki a házunk kívülről meddig

Hogyan jutunk ki, tavaszig kell várni? Koppantva tettem le a teásbögrét az asztalra és újra kibuggyant a számon az ijedtség.

— Mi lesz velünk?

Apám felnézett kószáló

ondolataiból és mihelyt értelméhez jutott a kérdésem, válaszolt.

— Kiszabadítanak benlünket.

Olyan biztosan mondta, mintha nem is a tanyai Iskolában ülnénk, amelytől jó messze vannak csak -akóházak, hanem benn lennénk a varos közepén.

Ekkor beszélgetni kezdtünk. Jobban mondva ?z apám beszélt szokatlan élénkséggel, érdeklődéssel. Ebből én azt a következtetést vontam le tízéves gyerekésszel, hogy talán nem is velem beszélget, hanem valami idegen harmadikkal vitatkozik a hóbörtönbe csukva. Most már tudom, hogy a világgal vitatkozott az ő emberséges tanyai tanítói szíve.

— A hó fehér és tiszta, makulátlan, mint a frissen vásárolt lepedő, amelyikben egyetlen ráncocska, pecsétecske sincs még — kezdte meg a beszédet a konyhában, a tűzhely mellett. A petróleumlámpa kanóca már meglehetősen leégett és kevés fényt adott. Én a spórajtó lyukacsain kivöröslő tüzet néztem, úgy hallgattam a szavait. Mintha mesét mondott volna.

SZEGEDI LÁSZLÓ: 1

VALLOMÁS

*******

Ilyen világ még sohse volt. Sírjában megfordul a holt. Forrong e régi, ócska föld Fekete lett a kék, a zöld...

Ilyen világ még sohse volt. Piros az ég és a mennybolt. Vért és embert sodor az ár. Csatát vív munkás, proletár.

Ilyen világ még sohse volt. Hány ifjú élet elhajolt. Szörnyű a harc, roppant nehéz

Csatát vív fegyver és az ész.

Ilyen világ még sohse volt. Csodás acél repít golyót. Munkástestvér most jól vigyázz!

A tőkés fegyver nem vigyáz!

temetett be bennünket aj hó, kilátszanak-e az alma-; fák a nagy fúvásból? És; akkor megint belémriadt; Legyen célod, elved hited t félelem. Hiszen istente-\ Vigyázz a szót kinek len nagy hófúvásnak kell;: hiszed,

lenni ahhoz, hogy az is-:: A harc most kegyetlen kólát betemesse — mert nehéz-bben volt a lakásunk. — Tájékozódni kell az esz.

Nincs háromféle út, nem is f lehet! X

Minden csapás csak kétfelé § vezet: 9

Rabszolgaság vagy ♦

munkáshatalom. J

Én a munkáshatalmat X akarom! X

Hiszek a térben és időben, I Hiszek a vérben és erőben, X Hiszek a Mában és ?

Jövőben, X

Hiszek a proletár ökölben. 1

Ilyen világ még sohse volt. | Sírjában megfordul a holt.l Forrong e készülő világ...t A munkásököl majd

odavág'. %

Most hull a fénylő hó- 1 pehely. |

A csend zenéjét hallgatom. I Eredj, a munkásszivekben ? Gyújts tüzet dalom. t

— A hó betakarja még az emberi ocsmányságokat js.

És erre elmondott egy gyereknek való eleven példát.

— Élt a tanyában egy izgága ember, Ondrónak hívták. Nem is tudom a másik nevét, mindenki így mondta neki. Nem volt se felesége, se gyereke, olyan volt, mint a háztól elvert kutya. Ondró mindig lopott és mindig részeg volt. Télen-nyáron rongyokban járt és a feje is tele volt tetvekkel. Az istállókba se engedték már be aludni, kazlakban, kukorieacsutkasokban húzta meg magát éjjelente, -'.mikor éppenséggel nem volt börtönben, vagy csendőrkézen.

Apám itt egy kicsit

megállt, gondolkozott és úgy folytatta.

— És Ondróból mégis angyal lett. Valóságos fehér angyal. Egy téli éjszaka, amikor spiritusztól berúgva köb ,rolt a pusztán, elesett és ott maradt mozdulatlanul az úton. Megfagyott, a hulló hó szépen betakargatta. Amikor megtalálták a tiszta hóban, a csavargó tényleg úgy nézett ki, mint az angyal.

Itt végétért a történet és az apám türelmetlenül vágott a saját szavába.

— Milyen gyerekes példabeszéd! De az igazság az, hogy a fehér és tiszta hó jóra ösztönzi az embeeket. Éppen úgy, mint a tavaszi virágok. Az embert olyankor nagy vágy fogja el a tisztaság és jóság után. Szóval boldog akar lenni az ember.

Hosszú szünet következett. Ügy látszik, birkóztak benne a gondolatok, mert töprengő, merengő arccal nézte a petróleumlámpa lángocskáját. A homloka ráncokba redőzött és fájdalmas-keserű barázdácska szántott vó-VÍZSZINTES:

1. Az lró neve.

3. Becézett leánynév.

4. Kerek szám.

5. A Buda Halála szereplője.

6. Vissza: régi fegyver.

7. Átnyújt.

8. Vissza: állat lakás.

0. Bánat.

1. 1951-ben megjelent meséskönyvének címadó meséje.

: 2. Ideérkezne.

:4. Barankay Ciliké.

Í5. Latinul: menni.

:6. Végtelenül angol!!!

17. Kutya név.

; 0. Ruca — közepe.

; 1. Vízilabda műszó: ellök, elgáncsol.

; 3. Itt született.

: 8. Első novelláskötetének 4., gyilkossággal végződő novellája.

; 8. Kutya.

‘ ű. Kimondott betű.

U. Gally.

12. Dőri — magánhangzói.

■ 3. Dunántúli folyó.

3. Kezdet nélküli virág.

'8. Utas mássalhangzói.

! 0. Összegyűjtött műveinek hét kötete.

!3. Eltesz.

51. Pörös — mássalhangzók.

; 5. Ungvári Tamás.

•8. Kimondott betű. í 8. Cement eleje.

!9 Minőségi ellenőrzés jelzője. (0. visszás Állami Térképészeti Intézet.

(1. 19)3-ban irt novella'.'! a vérbeliek katonaéletéből. FÜGGŐLEGES:

1. Sikerületlen házasságiról írt regénjének elme.

2. Állat lakás.

Megyénk nagy

(1879-1942)

i ro ] a

Egy régebbi író ilyen című regényét írta át 4. A nagyváros prolctáréletérói szóló novelláinak hőse.

Azonos mássalhangzók. Csuk.

". u n:áwih: •

8. Becézett Gedeon.

9. Morus Tamás.

L0. Zavaros eozin! ti. Nadányi Laura.

|2. Híres diáktárgyú

nek színhelye.

' 1 álkozó felkiáltás.

19. Állóhelyzetből elmozdít.

21. Az ábécé kezdőbetűi keverve.

21/a. Kereskedőit.

23. Na és,

24. A Bolgár-család.

27. Nyakbavaló prém.

28. Női név.

29. Vízsz. 59. — változott ékezettel.

32. Kevert méz.

34. Vissza: járőr egység.

35. Ezen át távozik a füst.

37. Vissza: nem Kémény.

39. 1936-ban megjelent diáktárgyú regényének címe.

40. Vissza: lefelé továbbít.

44. Vissza: inkább szép.

45. Izabella őü

46. Masinád.

47. Titokban figyel.

49. 1913-ban bemutatott egyfelvonásosának címe.

51. Zavaros sarc.

52. Csavar.

55. Ékezethibás ütő.

57. Tiltó szó.

59. Máté Lajos.

60. Papiros mérték.

Beküldendő: Víszintes 1., 21., 33., 36., 50., 61. —

Függőleges: 1., 3., 4., 12., .39., 49.

Beküldési határidő: március 4. A helyes megfejtők között könyvjutalmat sorsolunk ki. J

gig a szája körül. Au apám most már végképp nem volt rám tekintette! és filozófiai mélységekbe révedezett.

Sóhajtva kérdezte:

— Dehát lehetséges boldognak lenni?

— Az ember mindig többet akar, mint amenynyit elér — mélázott. — Akárhogy is boldognak, tisztának érzem magam, mégis fáj valami. Valami űzi a lelkemet. A vágyam a kielégülés pillanatában már újra messze szárnyal. Örökösen vágyakozunk. Sohasem lehet eléggé fehér a hó, szép a tavaszi virág.

Apám nyugtalan ember volt. Egyszer bútorkészítéshez fogott, saját maga enyvezett, gyalult. Máskor magakészítette festőállványát vette a vállára és kóborolni kezdett a környéken, festett, rajzolt. Megint máskor nyelveket lanult. S közben tanította a nebulókat, papokkal veszekedett, hogy csináltassák meg az iskola széthulló kerítését.

Gondoltam, most is ilyenfajta nyugtalanság vett erőt rajta.

— Szóval mindig börtönben vagyunk. A saját vágyunk áristomában, mert abból nem lehet kiszabadulni. Ellenkezőleg. Egyre nagyobbra nő ós nem enged bennünket szabadon. Ez aztán a börtön!

Felkiáltott.

— Sétálni indulsz az udvarán, ki akarsz menni a kapun, de azt veszed észre, hogy a falak, a kerítésoldalak tágulnak és soha nem érheted el az ajtót. Már szaladsz, de a távolság annál nagyobbra nő közted és a cél között. Soha nem érsz a kapuhoz, hogy kilépjél a szabad lélek világába.

Látszott rajta, hogy kínlódik.

— És erről az ember tehet, aki szakadatlanul csak felfelé akar törni, vagy valami más? Én lennék bűnös? Hiszen én két öklömmel verem a börtönt és még sem szabadulhatok.

Verejtékcsepek öltek a homlokráncain.

— Micsoda fojtó levegő szorult be ide — mondta és megtörölte az arcát.

Egyszere csak dörrenés, tompa, a hóbörtön falain fulladozó hangja hullott be a konyhába. Az idegen és szokatlan zajra, mindketten meglepődve néztünk egymásra. Az apám azonban hamar felismerte a helyzetet. Megélénkült, frissen ugrott fel a székéről és derűsen szélesedtek el a szájánál a ráncok. Vállamra tette a kezét és úgy hallgatózott. Még egyszer hallottuk a dörrenést.

— Megtaláltak bennünket az emberek. Vadászluskával lőnek, hogy tudassák velünk, hogy hozzáfogtak a kiásásunkhoz. Kiszabadulunk a börtönből.

Végigsimított a homlokán, aztán nagyot nyújtózkodott. Vágyakozva ropogtatta meg csontjait, tornásztatta izmait. Látszott rajta, hogy minél előbb friss levegőn szeretne lenni.