Szabolcs-Szatmár Népe, 1957. január (14. évfolyam, 1-25. szám)
1957-01-27 / 22. szám
s 8TÄBOtvCS-EZATM*B n*p» 195T január 29, yyaesátv*& Két nap, két éjjel tartott a lakodalom K. Kárász Menyhért uram házánál, Bűdön. Annak örömére, hogy nem alábbvaló személy, mint a szentmihályi Gömböc Tóth Károlynak a fia kötötte be a Piros lány fejét. Mert Kárászt itt a kör nyéken csak úgy ismerték: a keszeg Kárász. Általában mindenkinek adott a falu egy nevet. K. Kárász uram az őseitől örökölt K betűre kapta a „keszeg“ előnevet, mely testi alkatát híven kifejezte. A két méter magas csonttoronyra csak azért adott a teremtő némi húst, hogy legyen, ami a csontokat összefogja. Bizony helyre lány volt a Kárász uram Pirosa! Olyan, akit kétszer kellett megölelni. Elölről és hátulról, hogy egyet érjen, mert nincs az emberek között olyan teremtmény, akinek a karja hordókötélnek beillenék. Amit a természet elvett az apától, odaadta a leánynak. .Annál még bőkezű is volt. Levett a hosszából, de megtoldotta széltére. Hogy teljes legyen, tetszetős a jóindulat, olyan fejet tett arra a testre, ami nem veszhetett el. Hát, bizony, ha az ifjú férj cuppanós csókot nyomott az ifiasszony balorcájára, a jobboldal meg sem rezzent rá. Száz szónak is egy a vége, ehhez a fejhez nem venni, de csináltatni kellett a kendőt. — Mégis jobban járt, mintha a Piros feje helyett a nyelvét kellett volna bekötni! <— Zsák a fótját..-, — felelte Bakócsi mutatás közben a Bakos Gyuri előző megjegyzésére. Többet nem is szóltak erről. Élvezték a vendéglátás nagyszerűségét, mert étel-ital annyi volt, hogy akár egy hétig itt időzhettek volna. A két örömapa ugyancsak kitett magáért. A vőlegény is kedvezett a legénycimboráknak, mert a násznéppel elhozatta a Lopós-bandát. Azok muzsikáltak benn a fiatal párnak és a közeli rokonoknak, barátoknak. A büdi Rudi bandája meg kinn, az összegyűlt sokadalomnak. Vasárnap múlott, de talán azt sem vették volna észre, ha Seress Mihálynak eszébe nem jut, hogy neki reggel Tiszalökre kell menni lovat cserélni. Bakos Gyuri meg megígérte az öreg Bakócsinak, hogy hétfőn segít neki a kukoricaszárat behordani. Mindennek megvan a maga ideje. A mutatásnak is, de a munka az mindennél előbbváló! Az adja a kenyeret! Bicegő Kökényes ugyancsak verte a készülőt és Bakócsi Sanyi sem emelt ellene kifogást. Elköszöntek a háziaktól, a rokonoktól, mulató cimboráktól és a fiatal párnak mégegyszer sok szerencsét kívántak. A bandát azt elkérték. Nem kívánhatja senki, hogy Bakócsi Sándor és cimborái a Gömböc Tóth Károly lakodalmából zeneszó nélkül menjenek haza. Az elindulásnál egy kis zavar támadt. Mi lesz, a cimbalommal? Ki viszi? Mert ha Száraztészta veszi a hátára, nem tud játszani. Szerencsére Kárász uram előkerítette a színben szunnyadó Rékát. Szentmihályi lakos volt ő is. A vályogvetők soraiból való, akit idecsalt a maradék elnyerésének reménye. Nosza, a hasára kötöttek egy fazekat, amit előzőleg megtöltöttek pörkölttel, és egy kenyeret. Inge elejét megrakták tésztával, zsebét üveg borral és a hátára kötözték a cimbalmot. Szikáncs előre akasztotta bőgőt, hogy menetközben végezze fontos munkáját. Igaz, hogy így igen peckesen lépkedhetett csak, mert minden lépésnél orrára akarta rántani a szerszám. C ándor, „bicegő“ Balázs, Gyuri és Seress Mihály ^ elől mentek. Mögöttük húzta Lopás és Mácsingó. Kissé hátrább gömyedezett Rékó a cimbalommal, amin Száraztészta igyekezett a prímást kisémi. A sor végén feszített Szikáncs. Az ő helyzete volt a legnehezebb. Egyik ütemre lépett, a másikra megállt, hogy óz egyensúlyt megtalálja. Azután szaladt négy-öt métert, hogy a lemaradást behozza. Miközben belevágott a bőgőbe, mert elölről igencsak biztatták. A falu széléig sem értek, mikor - valaki szörnyen kiabálni kezdett utánuk: — „Sándor, te! Bakócsi Sándor, várjatok! Lihegve érte utói őket „sifcet“ Reszegi János. Falujukbeli legény volt; szegről-végről rokona Sándornak. Együtt mentek tovább a legeiősi-útnak, mert arra közelebb. ’Mire a kakas megszólal, hazaérnek. így gondolták ők, de igen megkéstek volna a hajnal trombitásai, ha az ő megjelenésük jelentette volna a napkeltét. Abban az időben még lámpással is vigyázhattak az emberek azon az utón. Igen gidres-gödrös volt. Tele akkora kátyúkkal, hogy csak az urasági bivalyok töltöttek be egynéhányat, esős időben — belefeküdve olyan szilárd elhatározással, hogy vasvillával sem noszogtatták ki azokat. Most lámpást sem vittek magukkal. így aztán igen lassacskán jutottak előre. Meg — szó, ami szó — igen virágos hangulatban is voltak a legények. Cseppet sem csodálni való tehát, ha a zenészekkel együtt széliében is méregették az utat. Bicegőnek olyan jókedve lett, hogy amikor rákezdtek a nótára, arra a régi kecskebékásra, minden biccentésnél belevágott a balkezével az éj sötétjébe. Hébe-hóba megszakadt a nóta és megszakadt a menet; Egyszer Reszegi lépett egy útszéli kottyanóba, de oly hirtelen, hogy maga után rántotta a többit. Lopás és Mácsingó nem pihenhetett. Húzhatták egyre, hogy kecskebéka felmászott a ficfára...“ Siket Reszegi sem maradt el a többitől. Egyre kesergett a két babonás szép szemről, melynek imádója lett. Rékó szaporán szedte a lábát, de talán éppen ezért, lépten-nyomon felbukott. Siránkozott, hogy kilötyög a drága pörkölt, összetörik a sütemény. Neki ez tiszta ráfizetés. Az a bosszúság nem volt elég, mert Száraztészta meg hátulról szidta. *— Állj! — rikkantott fel egyszer Bakócsi — Ácsi, Lopás! Nem szól a bőgő! Valóban. Eddig, ha le is maradt Szikáncs, de a bőgő hangja fel-felhangzott. Most, hogy ők elhallgattak, csend vott. Lopás csodálkozva állapította meg: — Tinyleg nem sói!-4.ZS elübb mig itt vót,., szólt közbe Száraztészta. Bakócsi felcsattant: — Visszamegyünk és megkeressük. Ha lefeküdt, agyonverem. Megijedtek erre a Lajosok, Rékó is közbeszólt: — Csák ván ánnyi ese, hogy itt nim feksik le, áhun mig fárkás izs jár! Ez megnyugtatta őket. Körbejártak az utiüvegek. Baktattak tovább. Birkóztak az úttal, a bor erejével, és az álommal, ami mindinkább erőt vett rajtuk. Szikáncsról elfeledkeztek. M essze maguk mögött hagyták már Büdöt, s a bőgős mind nehezebben cipelte hasán a hangszert. Lassacskán egyre jobban lemaradt. Érezte a bor erejét, fáradt volt, de azért ment hol az úton, hol mellette, ahogy tudott. Egyszerre olyan érzése támadt, mintha repülne. Talpa álól elveszett a föld; zuhant. Esett eddig eleget, de ezt az utat kissé sokalta. Nagyot zökkent. A bőgő felnyögött, mikor földet értek. A zenész hanyatt, rajta a bőgő. Fölötte magasan szürkült az ég. Egy sötét vonal jelezte fent, elérhetetlenül, a gödör szélét. „Fárkásvirem“ — futotta el testét az ijedtség. Azidőben igen sok rétifarkas tanyázott azon a tájon. A jószágot gyakran megpocsékolták. Az egész határt telerakták ilyen gödrökkel, hogy védekezni tudjanak ellenük. Még fel sem tápászkodott, kiáltani akart, de torkán akadt a szó. Keze, lába reszketni kezdett és felnyögött, mint aki utolsót lélegzik. Két izzó szempárral találkozott a tekintete és látta, amint egy sötét test megmozdult. Hideg idő volt már, de pokoli forróság öntötte el egész testét. „Fárkás!" — ismerte fel fogsága társát. Távolról még felhangzott a nóta; akaratlanul végighúzta a húrokon a vonót. Iszonyatos, oly fájóan szép, de egyben rettenetes volt most ez a dal. Hattyúdalát játszotta a szerencsétlen. De olyan megrágadóan, ahogyan minden hangszer művésze csak egyszer játszik életében. Maga sem tudta, meddig játszott. Leengedte a karját, elfáradt. A vonó hozzáverődött a fához. Erre a hangra felrezzent. „Mig ilek?“ — nézett körül meglepetten. Riadtan megkereste szemével a csikaszt. Ott volt visszahúzódva, rillogó szemével. Dühödten csattogtatta fogait. Tesu tiegfeszült, vélcony horpasza ideges táncba kezdett. Ugrásra készült. Szikáncs felordított és a vonóval újból rávágott a húrokra. Az ordas visszatorpant. Ráacsarkodott arra a nagy dögre, mely védi szörnyű hangjával, földet rengető morgásával azt, aki biztos zsákmányként elébe hullott. Az ember meg húzta. Egyre húzta. Még rá is ordított a beste féregre: — Óh, te pibás, hogy ápád ne sánt vóná irre á világrá! — A bőgő harsogott. Az ordas visszahúzódva tombolt. Gyötörte, uszította az éhség; megbénította az ismeretlentől való ösztönös félelem. „Kecskebéka felmászott a ficfára - \ — zengte, zúgta mély basszusán a bőgő. Ellenállva, gátját vetve a gyilkos vágynak. A bőgős érezni kezdte a végigmuzsikált éjszaka kimerültségét. Keze addig nem érezte súlyosnak a vonót, most kegyetlenül nehezedett rá. Lassabban, egyre csendesebben játszott. A farkas újra támadásra indult. Óvatosan kinyújtotta sovány, inas testét a rétek vérengző kóbora. Az ember megrettent. Minden pillanatban várta az elkerülhetetlennek látszó végzetet, de még nem adta fel a küzdelmet. Egyben bízott: a bőgőben. Meggörbített ujjaival belekapott a húrokba, hogy megfeszítve visszaeresze a leszorító lapra. így csattogjon most és bóduljon el. Az a másik megint megtorpant. Remegett az indulattól, miközben mind hátrább húzódott. Egész testében megrándult, amikor egy erős csattanás hangja rázta meg a levegőt. Idegesen vágta körmét a földbe, hogy ugorhasson, ha szüksége lesz rá. Szikáncs megrettent. Egy húr elszakadt. Három maradt meg. Ennyi az élet! Már csak hárpm sodrott bél, s ha az elpattan. nincs, mert nem lehet remény tovább. Nincs mire várni; az éhség az irgalmallanság anyja. ZJajnaltájt ballaghattak az óramutatók. Egyre sötétebb lett. Most még félelmetesebb volt a villogó szem merev, bénító tekintete. A bőgős még a hangok özönén át is hallotta az állat heves lihegését. Keze egyre többet, erősebb hangokat követelt. Ez a rettegő lendület idézte elő, hogy elpattant a második húr. — Teremtű izsten — szakadt fel mély sóhajjal a megkínzott ember gyötrelme — már csák kit húr ázs ilet! Nem emberi volt már az a hang. A gyávább, s féfa szeg tehetetlen nyüszítése. Csak a színe más, de a vad ismerte már ezt. Hajszákban hallott ilyet. Éjszakai kalandokon, mikor kettesben, vagy falkástól űzték a zsákmányul kiszemeltet. Akkor, amikor a nyomorult testét kiverte a hab. s reszkető inakkal, dermedten megállt, hogy felsírjon keservesen, reménytelenül. A farkas hallgatta egy pillanatig az elfojtott sírást,, ahogy ült, orrát az égnek emelte. Kitátotta forró párát füstölő száját. Akkor jelent meg a hajnalhasadást jelentő vörös fény az ég alján, amikor felharsant az állat diadalmas, dicsekvő üvöltése. Olyan volt, mintha a többit hívná lakomára: „Huuus! Friss Huuus! Huuuus!. Szikáncs tudta, mit jelent ez. Eszelős tekintettel meredt az ordasra. A hajnali fényben kibontakozott a lompos test; hatalmas hím volt. ö maga sem tudta, mit tesz. Tekintete elhomályosult. Szédült és úgy érezte, nem bírja tovább ezt a borzalmat. Lefekszik és jöjjön, aminek jönni kell. Nem tudta, nem emlékezett rá, hogy vonója rásimult a megmaradt két húrra és vadul, hatalmas erővel zúgott « hang. A hangszer engedelmeskedett a görcsös erővel rángatódzó kéznek. A. balkéz sebesen száguldott fel-le: A hangok a mélyből felszaladtak a magasba, hogy ríszszazuhanjanak és újból felkapaszkodjanak a rekedt bőgésből sikolyba. Az állat először nekilendült elvakult dühében, dé visszaperdült az egyre erősödő hangra. Óvatosan surrant a sarok árnyába. Lassan eszmélt fel Szikáncs és megrémítette az, hogy él, tovább kell kínlódnia evvel a bestiával. — Óh, hogy á fine igyen mig, hát middig kínozzuk itt igymást? Dügöltil vóná mig küjökkorudbá! Jáj, iz&tenim, izstenim, mir hárágsól inrám? Drága Kizstuzs, segiccs rájtám! Átkozódott, sírt, könyörgőtt. Egyszer halkan, azután kiabálva. Mind világosabb és világosabb lett. Most látta ib vadat teljes nagyságában, s egyre növekvő terhet érzett a mellében. Szaggal telt meg a verem. Csípős, erős, kellemetlen bűzzel. Ez felbőszítette a cigányt: — Bidüs vágy te, mint így ruhádik! Meg ákárs zá- Mini, te, hogy a mennybéli süzányá csapjon ágyon! Itt elhallgatott. Mint, aki nem akar hinni a szemének, úgy nézett a bőgőre, amin már csak egy húr feszült. Eddig látta, de nem értette, hogy a bőgőnek hatalma van a farkas felett. Ekkor döbbent rá, hogy ez m hatalom véges. Addig jelenthet életet, míg szólni tud. Szálanként szétfoszlott a remény, hogy megmenekül, Egy szál még, egy semmiség! Mikor pattan el? Végső segedelemért felordított: *— Hi, imberek, huzzsátok ki! Hi, mencsetik mig! In vágyok itt, á Sikáncs! Már csák egy húr ázs ilet! Hi, emberik!... Kiabált, ahogy a torkán kifért. Húzta a vonót reszkető kézzel. Azon az egy szál. az utolsó húron... R í kocsi Sándorék nehezen bár, de elérték a fatten szélét. Elváltak az utak. Egyiknek jobbra vitt, másiknak balra. Már búcsúztak, amikor Bakos Gyuri megjegyezte: — Hun a fenébe lehet Szikáncs? Hun maradhatottt Szeget ütött már ez mindenki fejében. Nyugtalanul! latolgatták a bőgős elmaradásának az okát. A Lajosok szánakozva hallgatták ezt a vitát, bántotta őket társuk elmaradása. Izgatottá vált a társaság. Okosabb megoldást nem találtak, hát elhatározták, hogy hajnal Ida, hajnal óda, a munka is fontos, de egy ember fontosabb^ visszamennek és megkeresik. Az első ház gazdájától kötelet kértek s egyéb kézbeli szerszámokat. Bakócsi Gyuri még a szalmahúzó horgot is a vállára vette. Vissza már gyorsabban haladtak. Egyre izgatottéi> ban, mert a bőgőst sehol sem láttáié. Ordítottak, kiabáltak, — semmi nesz. Már túlhaladtak fele úton, mikor Lopás megállt és intett a többieknek. Mint a darázsdon* gása, olyan hang hallattszott. Ahogy tovább mentek, m hang erősödött. — A bügő! — rikkantott Mácsingó és rohant a hang irányába. Utánna mind. Már kiáltást hallottak. Borzongató, vad ordítást: — Már csák egy húr Azs (let! Hí, emberik!... Bakos Gyuri'érre úgy futott, hogy hiába Igyekeztek a többiek, messze lemaradtak. Odaért a veremhez és ahogy lenézett, riasztóan nagyot ordított: — Sándor, gyorsan! — Kezében felegyenesedett a szalmahúzó hosszú nyete, mint egy félelmetes felkiáltójel. Két marokra fogta, kissé megemelkedett, hogy lendülete legyen és irtózatos erővel beledöfött a mélybe. Egész teste súlyát beledobta a lendületbe, ott feküdt megdőlve a gödör felett. Velőkig ható üvöltés hangzott fel. Őrjöngő, dühödt hörgésbe fűlt. Dermedten álltak néhány lépésre •■öle. Csend lett* Lentről halk vinnyogás, vagy sírás hallatszott. — Segítsetek! — hívta Gyuri a többieket rekedten. Bakócsi odaugrott és megragadta a derekát, úgy húzta vissza. Közben lepillantott és elfehéredett, mint a fal. A horog végén, felnyársalva, utolsókat rúgott & csikasz. Húzni kezdték ketten is. Emelkedett. Még lógott ég és föld között, szájából ömlött a vér. Szikáncs nem látott, nem hallott, ahogy kihúzták. Amikor magához tért, körülnézett, mint aki nem tudja* hol van, lajd felugrott és sírva, kacagva szaladt egyiktől a másikhoz, ölelte, csókolta őket, ahol érte, még a bőgőt is. . — Kösönöm szívó Gyurikám! — zokogta, miközben megcsókolta a kezét. — Már csák egy húr volt ázs ilet! — jajongta, amiff Bakócsit ölelte át. És a faluszél lenézett rongyosát nemcsak a banda tagjai, de a legények is ölelték, csókolták, Szeretgették a megtalált embert, a megmentett életet.
