Szabolcs-Szatmár Népe, 1956. december (13. évfolyam, 279-302. szám)

1956-12-24 / 299. szám

1956. december 21, hétín SZABOLCS-SZATMÁtt NÉ.!*# MIÉRT HÍVJAK RAKAMAZT RAKAMAZNAK? Amiről még mindig beszélnek Me I bo ura e-ben f* lesendesedtek a sportversenyek színhelyei a XVI. Nyári Olimpiai Játékok városában, Melbourne- ben. 'A város lakóinak emlékezetében azonban hosszú évekig benne élnek a megtörtént események. Nap, mint nap elevenítik jel a játékok során megtörtént egyes ked­ves emlékeket. Beszélnek róluk, úgy emlékeznek meg felőlük, mintha tegnap történt volna. Miről is beszélnek, mit is említenek meg az olimpiai város lakói? íme egy csokorra való belőlük. népszerűsége is. A heidel- bergi olimpiai íalu auto- gramm-tőzsdéjén még mindig „parin“ jegyzik aláírását O'Brienével és Zátopekével. A távolugrás döntőjét fejcsóválva nézte végig. Még Greg Beilel, a rézbő­rű bajnokkal sem volt elé­gedett. — Gyenge. Gyenge — mondogatta. — Bezzeg az én időmben .;: Szögezzük le: talán őaz egyetlen ember az egész világon, aki ezt joggal el­mondhatja, hisz 1936-ban 806 centiméterrel nyerte ezt a számot. Bell pedig 1956-ban „csak“ 783 cen­timétert ugrott. Mfei a mérlegen győzött Az olimpia legrobosztu- sabb egyénisége kétségen kívül Paul Anderson, az amerikaiak 24 éves súly­emelő kolosszusa volt. Még az ablakok is megre­megtek, amikor mázsás lábaival végigdübörgött a főutcán, ágyát pedig alá kellett ducolni, nehogy le­szakadjon a nyugtalan ál- mú óriás súlya alatt. A nehézsúlyú olimpiai bajnokságot természetesen ő nyerte. De hogyan? ... A három gyakorlat után 500 kilós teljesítménnyel holtversenyben állt az élen egy Selyetti nevű ar­gentin óriással. A szabály szerint ilyenkor az a győz­tes, akinek testsúlya ki­sebb a másikénál, és An­derson öt kilóval köny- nyebbnek bizonyult. A mérlegről leszállva a következő interjút adta egy ausztrál újságírónak. — Annak köszönhetem a győzelmet, hogy alapo­san lefogytam. Ma már csak 135 kiló vagyok. — Csak? — Igenis csak, mert ta­valy ilyenkor még 167 ki­lót nyomtam. Ezt 175 cen­tis magasságomhoz képest egy kissé soknak találtam. Fogynom kellett. Hetven kilós ólomcsövet csatol­tam derekamra és így vé­geztem futó edzéseimet. Ki Y*lt Mailourne egyik legnépszerűbb vemSége? Melbourne égjük leg­népszerűbb vendége Jesse Owens volt. Az „Éjféli express' diplomáciai kül­detésben volt, az Egyesült Államok elnökét képvisel­te két bajnoktársa a fe­hérbőrű Bob Mathias (tíz­próba 1948—1952), vala­mint a haway-i Sammy Lee (toronyugrás 1948— 1952) társaságában. Az elmúlt húsz eszten­dő nem sok nyomot ha­gyott a szellőlábú Jesse- en. Derekán néhány kiló­val több, fején néhány hajszállal kevesebb, de a mosolya régi volt és a Futottak még... A Melbourne-iek joggal mondhatják a városukban lezajlott olimpiai esemé­nyekre, hogy ez a megle­petések olimpiája volt. Mert meglepetés talán még több akadt, mint olimpiai csúcs. Méghozzá negatív meglepetések, olyanok aminők láttán így kiált fel az ember. — Hát ő is kiesett? .:: Az olimpián egymás után estek ki a bajnokje­löltek. íme egy villám- névsor azokról, akik az első öt napon csak a „fu­tottak még“ listájára ke­rültek. Chromik (kiesett az 5000 m. előfutamából, akadá­lyon el sem indult). Nil- son, a „210-es" Nilson (csak 182 cm-t ugrott ma­gasba). Strandli (nem ke­rült „hat közé“ kalapács- vetésben). Alain Mimoun és Dave Stephens, a „szá­guldó tejesember“ (előb­bi 12., a másik 20. lett 10 000 nf-en). Consolini (hatodik lett diszkoszban), Zenta Gasti (a világcsúcs­tartó nem került a dön­tőbe 80 m-es gáton). E. Mangiarotti (kiesett a tőr­vívás selejtezőjéből). És hol vagyunk még a végétől? ... Jósolt a* időjós Mr. Heatherbyről, a Melboume-i Meteorológia Intézet tudós igazgatójáról köztudomású, hogy rajong az evezésért. Természetes hát, hogy az olimpiai küz­delmeket is a Wendouree tó mellettei íőlelátón szur­kolta végig és nem fukar­kodott szakszerű megjegy­zésekkel. — Ötszörös pénzem van rá, hogy a szkiffet az a kis orosz fiú nyeri — mon-_ dotta az előfutamok után.­— Akkor azt is mondja meg direktor, hogy milyen idő lesz holnap? Heatherby beleszaglá­szott a ballarati levegőbe: — Hideg, esős, ködös. Másnap ragyogóan sü­tött a nap Ballarat felett, de az egyest tényleg Iva­nov nyerte. R§?cl|ét«k a bírót... A kisváltósúlyú ökölví­vás selejtezői során a dél­afrikai Andre csúnyán megverte a tajvani Csuan lent. A második menet után támolyogva tért vissza sarkába a sárgabő- rú versenyző. Segédei kö­rülvették, legyezgették, élesztgették. Edzője pedig ellátta az ilyenkor szoká­sos magyarázattal. — Jobb vagy nála, hidd el, hogy jobb vagy nála; Hiszen a közeíedbe sem jön, meg sem ütött eddig; — A tajvani öklöző alig hajszállal innét az öntudat határán így szólt: — Meg se ütött? Ö, ó .: * akkor figyeljétek a bírót, mert valaki úgy csépel itt engem, mint a jégeső. Siabofcs- Siaínwi megyei mai boldog karácsonyi ünnepeket kiván kedves vásárló közönségének AAAAAA4AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA4 „^őa&ádnak te.iidiLL&tLeMtiL” Jósa András találkozása Vörösmarty Mihállyal Egyszer volt, hol nem volt, valahol ta­lán a nagy folyón is túl, élt egy szegény német parasztlegény apjával és több test­vérével együtt. Nagyon jól megfértek egymás között és sohasem veszekedtek. Ügy éltek, mint ahogy a jó testvérek él­nek: szépen, csendesen dolgozva egymás mellett. Az egyik kis földjüket szántotta fel és bevetette aranyló maggal, a másik kaszát vett a vállára és elment, hogy jó- szagú szénát kaszáljon a csorbaszarvú te­hénkének, amely illatos tejjel tartotta őket naponként. A harmadik apjával fel­ballagott a hegyekbe, hogy kidöntsenek néhány faóriást s azt összeaprítva elad­ják. Előbb szépen, levett kalappal kér­ték a faóriásokat, hogy ne haragudjanak meg rájuk, amiért kivágják őket, de enélkül nem tudnának megélni. A nagy fák lehajtották vastag ágaikat szinte biztatóan susogták: mi már öregek va­gyunk, jó ember, sokat láttunk és sok vihart állott ki erős törzsünk. Nem ha­ragszunk rád, miért is haragudnánk, hisz neked is vannak gyermekeid és azoknak enni kell adni, ruhát is kell venni rájuk. Mi tudjuk azt. hogy te azért vágsz ki minket. Csak arra kérünk, hogy fiainkat, a körülöttünk lévő vékony kis fákat ne bántsd addig, míg ők is ilyen nagyok nem lesznek. Az öreg ember megfogadta az erdő vén fáinak tanácsát és fiait is megtaní­totta mindarra, amit a fáktól tanult. így éltek szépen, nyugodtan egymás mellett, az erdő és az öreg ember fiaival. Mikor a legkisebb fia is felcseperedett, ez öreg embert font neki egy szép kis ostort. Akkor aztán azt mondta neki: — Ide hallgass fiam! Én téged minden reggel kiküldelek a hegyoldalba. Ott fogod őrizni a mi kis tehénkénket és há­rom juhocskánkat. Jól vigyázz, hogy a farkasok és a hegyek szárnyas ura el ne rabolják őket tőled. Ha az erdő mel­lett mégy cl. jól vigyázz, meg ne bántsd soha aZ öreg fákat, mert ők adják ne­künk a mindennapi kenyerünket. Ha va­lamire szükséged lenne, kérd meg szépen az erdő legvénebb fáját, az majd segít rajtad. így is lett. A legkisebb fiú másnap kihajtotta a hegyoldalba a tehénkét és a három kis juhocskát. Amikor az erdő mellett ballagott el, levette a sapkáját és mélyen meghajolva köszöntötte a hatal­mas erdőt. Az erdő vén fái helyeslőén bólogatták vastag ágaikat. — hátunk téged apró kis ember, lá­tunk. Ne félj, mi a barátaid vagyunk. Az egyik öreg fa így szólt hozzá: — Gyere ide te kis ember, vágd le ezt a száraz, görcsös ágamat és ha a farkas eljön, hogy elvigye báránykáidat, hát lásd el jól a baját. Egy fiatal fűzfa is odaszólt neki vé­kony hangon: — Gyere ide hozzám és vágd le ezt ttz egyenes kis ágamat, neked adom, csi­nálj magadnak sípot, melyen olyan szé­pen lehet játszani. A fiú elővette apjától kapott kis bics­káját cs egy gyönyörűhangú furulyát ké­szített magának. Leült egy kőre és el­kezdte fújni. Fújta, fújta egész nap. Olyan szépen tudta fújni, hogy az erdő kis madárkái is körülfogták és kíváncsian figyelték a szépen szóló furulyájú fiút. Később már ők is nekibátorodva és vele együtt szebbnél-szebb dalokat fújtak. Egyszer a fiú találkozott egy ősz öreg­emberrel. Az öreg ember leült mellé és így szólt hozzá: — Olyan szomjas vagyok, hosszú utat tettem meg és sehol sem találtam forrás­ra. Már majd meghalok a szomjúságtól. Hozzál nekem egy kis vizet, hogy enyhít- $em szomjúságomat, — kérte az öreg Ssszakállú ember a fiút. — Szívesen hozok, öregapám, hiszen nincs messze a forrás és ilyen jó vizet talán még életében sem ivott, — mon­dotta a fiú, és elment, hogy vizet hozzon ez öreg embernek. Mikor visszatért a vízzel és az öreg ember megitta a vizet, azt mondta a fiúnak: *— Amiért nem sajnáltad a fáradtságot és szívesen segítettél rajtam, hálából mondok neked egy mesét. — Az előbb azt mondtad, hogy ilyen : jó vizet még nem ittam. De ittam már j én ettől jobb vizet is. — Valahol napke­leten van egy ország, ahol egy szőke vizű folyó folyik. Van abban hal, partjain hatalmas erdők, melyekben fürge vada!c tanyáznak. Az erdőn túl gyönyörű róna terül el. Az a folyó más, mint a te kis forrásod. Hatalmas, ha haragszik, de lá­gyan simul partjai közé, mikor nyugodt. Ha egyszer annak a vizéből innál, nem vágynál többet vissza ide. Ha egyszer be­mennél az erdőbe és meghallgatnád an- ! nak a szavát, tudom, nem térnél vissza \ ide a havas csúcsok közé. Ha egyszer \ megkóstolnák juhocskáid és tehénkéd a rónaság selymes füvét, tudom, ők sem vágynának többé ide vissza. Ha megízlel­néd kenyerét, tudom ott maradnál azon a földön és sohasem térnél vissza ide a hegyek közé. Ott szabadon jár a szél is és több csillag van az égen. így szólt az öreg és lassú léptekkel ment a maga útján. A legkisebb fiú újra elővette furulyá­ját, de csodálkozva vette észre, hogy most másként szól az, mint ahogy szo­kott. Nem tudta mire vélni a dolgot. Ahogy tovább fújta a furulyát, újra eszé­be jutott mindaz, amit az öreg ember mondott. Rájött arra, hogy ez a dal, amit fúj, a távoli világ dala. Hazament az ap­jához és azt mondta neki: — Édesapám, engedje meg, hogy el­menjek világot látni. Van valahol egy csodálatos ország, ahol szebb a fű, gaz­dagabb az erdő és lombosabbak a fák, mint itt. Az apja kérte fiát, ne menjen el, ne hagyja itt öreg korára, hiszen itt is jól megvoltak eddig együtt jóban, rosszban egyaránt. De a fiú addig kérte apját, engedje őt elmenni és felkeresni azt at országot, míg az apja elengedte. Ütra- valóul egy darab kenyeret és egy darab sajtot kapott. Ezt betette tarisznyájába és elbúcsúzott testvéreitől. Azok a tehén­kével és a három kis juhocskával elkí­sérték a vándort a keresztútig és ott el­köszöntek tőle. Ment, mendegélt a fiú hetedhét orszá­gon át. Már a darab kenyér és a sajt is majdnem mind elfogyott, amikor egy nagy hegy tetején ráesteledett. Maga mellé vette az erdő ajándékát: a görcsös botot és lefeküdt aludni. Reggel, amikor felébredt, még nem jött fel a nap. Leült és megette utolsó darab kenyerét és a maradék sajtot. Mire befejezte az evést és felállott, a nap is kezdett feljönni. Mi­kor már teljes pompájában fenn ragyo­gott az égen, a fiú szétnézett a tájon. Le­nézett a hegyről és csodák-csodája: ma- gaelött látta kanyarogni a nagy szőke folyót. A nap sugarai csillogva játszot­tak a vizén és körülötte felséges erdők suttogtak. Az erdők szava egy kicsit ide­gen volt a fiúnak, de később már egé­szen jól megértette, hogy mit beszél az erdő. Lement a hegyről és elindult a fo­lyó felé. Elment partjaihoz és ivott vizé­ből s úgy érezte, hogy ő már soha többet nem tudna elválni ettől a földtől és ettől a folyótól. Aztán kiment az erdő szélére, elővette az apjától kapott fejszéjét és le­vett kalappal megkérte az erdő legöre­gebb fáját, engedje meg, hogy egy kis helyet válasszon magának, ahol leteleped- j jék. Az erdő szívesen beleegyezett és a j fiú elkezdte építeni a maga kis házát. Egyszer csak mit lát, hát az ősz öreg ember tart feléje egy szépséges leánnyal. Mikor odaért hozzá, megállott és azt kér­dezte tőle: — Mit csinálsz itt, te fiú? Ugye, hogy mégis eljöttél? A fiú, mivel még nem tudott rendesen magyarul beszélni, azt válaszolta: — Hát, öregapám, RAKOM A HÁZ. így lett aztán az, hogy a fiú feleségül vette az ősz öreg ember szépséges fiatal leányát és boldogan éltek fiaik s később unokáik körében. Sokan lettek, de mind a szülői ház körül telepedlek le és azóta azt a helyet, ahol máig is laknak, RA- KAMAZ-nak nevezik. így mondják ezt az öregek és én is így hallottam egy tudós öreg bagolytól. HALÁSZ GÉZA. Andris szobája a ház első emeletéről az udvar felé tekintett. Éppen szembe né­zett vele a földszintről Vörösmarty dol­gozószobája. Színről-színre látta, hogyan szállnak papírra a szárnyaló gondolatok. Vörösmarty az ablak széles, befelé eső párkányát használta íróasztalnak. Ezen nyújtóztatta ki elmaradhatatlanul hosz- szúszárú pipáját. Közben csendesen bo- rozgatott a mellette álló üvegből, jól fel­hígítva savanyúvízzel. Nem egyszer látta Andris, amint „felfelé megy borban a gyöngy..Jól tette! Ez a ritkán ürülő pohár azután némi kis sétákkal volt ösz- szekötve az udvar végefelé, ahová mély gondolatokba merülve látta lépkedni a nagy költőt. Visszajövet állva vetett pa­pírra 20—30 sort, felejthetetlen igéit a halhatatlanságnak Minden délután pontosan három óra­kor Petőfi jelent meg nála. Ügy látszott, szoros barátságban voltak. Gyakran látta, amint Petőfit borral kínálja, de ez min­dég elhárította magától. P.endesen ko­moly arcán ritkán suhant át mosoly. Nem maradt soha tovább egy negyedóránál, távozásával Vörösmarty lathato nagy megbecsüléssel a kapuig kisérte. Egy ilyen kikisérés után, dobbanó szív­vel találkozott össze Jósa Andris a kapu­aljban. Nemzetőri kabát feszült vékonyka alakján és tiszteletteljesen szalutált a költőnek. — Ki vagy öcsém? — kérdezte Vörös­marty. — Jósa András nemzetőr, jelentem alássan. — Gyenge még a te karod a haza vé­delmére ... — Annál erősebb a szivem, bátyám. —Derék gyerek vagy öcsém, Isten tartson. Olvastad verseimet? — Igen ... — Felejtsd el mind, csak azt az egj’et ne felejtsd: „Hazádnak rendületlenül...“ Jósa András könnyes szemekkel került beljebb. (Részlet Jósa Jolán könyvéből) t

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents