Szabolcs-Szatmári Néplap, 1956. június (13. évfolyam, 127-152. szám)
1956-06-17 / 141. szám
4 *>T F P t А Г 1938. június 11, vasárnap JKíüűizet kritika így indult el a halhatatlanság útján Alekszandr Mefógyijevics Kaljuzsnüj, forradalmár, a vasútnál szolgált. A vasút igazgatóságánál szintén szolgált egy fiatal hordár, aki gyakran mesélgetett a proletár barátainak különböző eseteket a saját életéből. Ö beszélt arról is, hogy a proletárok kötelesek harcolni a jobb életért. Kaljuzsnüj szemei egyre gyakrabban álltak meg a fiatal rakodómunkáson, akit. Aljósának hívtak. Később, amikor megismerkedtek, Kaljuzsnüj javasolta neki, hogy költözzön át hozzá, és Aljósa hosszú estéken keresztül mesélt az új barátjának és jótevőjének a saját kalandjairól. Amikor a hordár elmesélte a cigánnyalvaló nevezetes találkozását. Kaljuzsnüj felállt, vállonragadta őt és kivezette egy másik szobába. Ott az asztalon a papír, mondta ó az ajtón keresztül a fiatal munkásnak. írja csak le azt, amit nekem most elmesélt, de addig amíg le nem írja, nem fogom kiengedni. Másnap Aljósa a tylfliszi újságnak a „Kav- káz“-nak a szerkesztőségében volt. Előtte az asztal mögött ült a szerkesztő és figyelmesen olvasta az éppen most hozott elbeszélést a „Makar Csudrá“-t, Jól van ;.. mondta a szerkesztő, amikor befejezte az olvasást és csodálkozással szemlélte a szerzőt, azonban itt nincsen aláírás, alá kell írni: Kit írjak alá? Ki Ön? Ki ö? Aljósa elgondolkozott, akart valamit mondani, azután legyintett egyet a kezével és mondta: „Jól van, írja csak így: Gorkij... Maxim Gorkij...“ A szerkesztő leírta. Azután a kézirat bal felső sarkába lejegyezte a nyomda számára: „Nyomható“. így kezdődött Maxim Gorkijnak, a legnagyobb proletár írónak írói útja. (Szovjet tankönyvből fordította: MAROFKA IMRE, orosz nyelv és irodalom tanár.) MEGHURCOLÁS Gorkij halálának 20. évfordulója alkalmából. A falusi utcán, fehérre meszelt vályogviskók között, vad üvöltéssel különös menet vonul. Sűrű embertömeg halad lassan, zajongva, úgy mozdul, mint valami óriási hullám, s előtte durvaszőrű lovacska lépeget. Fejét le- csüggeszti, s amikor mellső lábát fölemeli, olyan furcsán rázza meg, mintha borzas pofájával az út porába akarna túrni; és amikor hátsó lábával lép, fara szinte a földig süpped s úgy tetszik, már-már elesik a szegény pára. A szekér elejéhez anyaszült mezítelen fiatal nő — szinte még kislány — van hozzákötözve a csuklójánál fogva. Furcsán jár, valahogyan oldalvást, lába remeg, meg-megroggyan, gesztenyeszín haja zilált, fejét égnek emeli s kissé hátraveti, tágranyílt. szeme üvegesen mered a távolba, pillantásában nincsen semmi emberi. Egész teste csupa különböző alakú vörös meg kék folt, ruganyos, leányos balmelle felhasadt, csorgadozik belőle a vér, piros sávot fest hasára és lejjebb a balcombjára, térdig: lába «zárán barnálló porkéreg fedi el. Mintha keskeny, hosszú csíkot hasítottak volna ki végig az asszony testéből. Hasát nyilván sokáig ütötték husánggal, de az is meglehet, hogy csizmás lábbal tapodtak rajta: iszonyatosan elkékült és a torzulásig feldagadt ez a has. Az asszony csepp, karcsú lába alig érinti az út szürkés porát, teste meggörnyed. az ember nem is érti, hogyis áll ez a nő még a lábán — amelyet, éppúgy, mint a testét, kék foltok borítanak — hogy-hogy nem roskad össze s nem vonszolja öt kezénél fogva maga után a szekér, végig a meleg földön ... A szekéren pedig fehér- Inges, magas férfi áll, fekete asztrakánsapkája alól homlokát kettészelve élénk7 vörös hajtincs szabadult ki; félkezében a gyeplőt tartja, a másikban pedig az ostort, és módszeresen, felváltva egyszer lova hátán vág vele végig, egyszer pedig a kicsi asszony testén, amely az ütlegektől amúgy is elvesztette már emberi formáját. A vörös muzsik szeme vérben forog és gonosz diadal nét haja még jobban kiemeli. Könyökig feltúrt ingujja alól kilátszik sűrű vörös szőrzettel borított, erős karja; nyitott szájából elővillannak éles, fehér fogai, időnként rekedtes üvöltés tör ki belőle: — Hej boszorkány! Nesze! Aha! No még egyet! A szekér meg a hozzákötözött asszony mögött áradatként hömpölyög a tömeg és ugyancsak ordít, üvölt, fütyül, röhög, kurjongatva tüzeli egymást. Csiszlikek rohannak ... Egyikük olykor előreszalad és csúfondáros szavakat kiált az asszony arcába. Minden más hang, még az ostor vékony süvítése is a levegőn át, a tömeg kirobbanó hahotájába fullad. Mennek az asszonyok, arcukon lelkes izgalom, szemükben gyönyör csillog. Mennek a férfiak, valami ocsmányságot kiáltanak oda annak, aki a szekeren áll. A vörös muzsik meg visszafordul feléjük és szélesre tátott szájjal röhög. Üjabb ostorcsapás az asszony testén. A vékony, hosszú szíj válla köré tekerődzik és a vége a hóna alatt csattan. A vörös muzsik most erősen maga felé rántja az ostort; az asszonv felsikolt, megtántorodik, és hanyattesik a porba. A tömegből sc.kan cdaugranak hozzá és fölébehajolnak, testükkel takarják el testét. A ló megáll, de egy perccel később ismét megindul és az agyonkorbácsolt asz- szeny ismét vánszorog a szekér mellett. A nyomorúságos lovacska lassan lépkedve mindegyre csóválja bozontos fejét, mintha azt akarná mondani: „Milyen alávaló dolog is állatnak lenni! Az embereknek minden ocsmányságában részt kell venni...“ És az ég, a délies égbolt tökéletesen tiszta, egyetlen felhőcske sincsen rajta, a nap bőkezűen ontja perzselő sugarait... Amit itt leírtain, nem kiagyalt história. nem az igrzság eltorzítása — nem, sajnos, nem a képzelet szüleménye. ■ „Kivezetésinek fényében villog, zöldes szí- 1 hívják ezt az eljárást: így bünteti a férj felesége hűtlenségét. Hiteles életkép ez, általános szokás, 1891. július 15-én magam láttam Kan- dibovka faluban, a herszoni kormányzóság nyikolajev- kai járásában. Tudtam, hogy nálunk a Volgán túl, a hűtlen asz- szonyt lemeztelenítik, bekenik kátránnyal, meghem- pergetik tollban és úgy vezetik végig az utcán. Tudtam, hogy leleményes férjek vagy apósok nyáron néha bekenik cukorszörppel a hűtlen asszonyt s egy fához kötözik: hadd lakmározzanak belőle a rovarok. Hallottam már azt is, hogy a hűtlenkedőt olykor megkötözve hangyabolyra ültetik. De most a magam szemével láttam, hegy mindez — lehetséges, mindez megtörténhet tudatlan, lelkiismeretlen emberek között, akik irigységben és kapzsiságban élve farkasokká vadultak. Létesethe Ivan Ivanovics ? (Részlet Nazim Hikmet szatirikus színművéből) (6) Petrov: Rosszul vagyok... Mintha nehéz kő nyomná a szívemet . . . Semmiben nem találok örömet, gyönyörűséget . . . Ügy kínlódom . . . Sapkás Ember: Lesz ez még rosszabbul is. Ébredj fel végre! Űzd el ezeket a rossz szellemeket! Ivan Ivanovics: Petrov elvtárs, szedje össze magát. Az ilyen vezetőknek,, mint ön, erősebb idegekkel kel] rendelkezniük. Petrov: (fontoskodó arcot ölt): Az én idegeim rendben vannak. Akaraterőmben senki nem kételkedhet. Ó, ha ebben a városban lenne néhány, mondjuk legalább két olyan ember, mint én! Meglátnák, hogy akkor milyen mutatószámokat, sikereket és fellendülést érnénk el az előrehaladás útján! De hiába, egyetlen ember sincs olyan, mint én. Ivan Ivanovics: Nem lehet mindenki Petrov! Sapkás Ember: Szergej Kc.nsztantyinovics, hallgass rám . .. (A Titkár rémült arccal siet be.) Titkár: (egy táviratot nyújt át): fjzérgej KonszSzínház „k lámpás'" Gárdonyi: A lámpás című színműve már a 200. előadás felé tart a faluszínház előadásában. Gárdonyit a történet megírásánál saját élményei fűtötték: ö is tanító volt, az ő házassága is szerencsétlen volt, ő sem tudta házasságát felbontani. Legmaradandóbbak Gárdonyi történelmi regényei, melyekben, valamint egyéb írásaiban és színdarabjaiban „a magyar lélek örök kifejezését kereste a múltban és a jelenben.“ A színdarab nemcsak átmentett minden értéket Gárdonyi Géza regényéből, de a szerzők a történet bonyolításával izgalmasan érdekessé, a rendezés pedig az alakok plasztikus megformálásával hatásossá és igazzá szuggerál- ják a színpadon történőket. A darab levegőjéből, a szereplők cselekvéseiből árad a 48-as idők kisembereinek hősiessége, áldozatvállalása a szabadságharcban. Meghatóan, izgalmasan, ökölbeszorítóan zajlanak az események a szerény lámpássá lényegült lángoló fáklya: a kis felvi- lágcscdott néptanító körül, aki megértő hivatástudatában a nép gyermekeiből nyiltszemű embereket akar nevelni, mert „a nemzet az apró, rongyos kisnépek százezrei. Ez a jövendő nemzedék a mi kezünkben van. A darabot Mácsai Emmi, Surányi Imre, Kozáry Eszter, Hoykó Ferenc, Tóvári Pál, Dékány János, Hetés György, Siménfalvy Ida, Zombory Kató, Tóth Károly és a kis Tóth Ilonka viszik sikerre. Rendező: Mátrai József. II. felvonás, 6. kép tanlyinovics, távirat! A központba hívják. Konsz- tantyin Szergejevics írta alá! . . . Ezenkívül telefonhívás is érkezett. Konsz- tantyin Szergejevics helyettese személyesen telefonált. Petrov: Semmire sem mennek nélkülem! Én is eddig vagyok munkával, (a torkára mutat) és ráadásul minden hónapban hivatnak! Sapkás Ember: Dehogy minden hónapban! Már három éve sehová sem hívtak! Petrov: Még ma utazom. Egyetlen percet sem szabad késnem. Gyakran pár perces késés nagyszerű eredményeket tehet semmivé. (Petrov és a Titkár távozik.) Ivan Ivanovics: (A Sapkás emberhez): Láttad, mi lett belőle? Nem mondtam, hogy a második felvonásban megsemmis'tem Pet- rcvot? Ha-ha-ha-ha! Sapkás Ember: (a válaszfal túlsó oldalán): Óh, te lelkiismeretlen, aljas fickó! Semmirekellő, utolsó gazember! (Meg akarja ütni botjával Ivan Ivanovicsot, de a válaszfal megakadályozza ebben). Rendben MAKAI BÉLA: Egy eltévedt ember Közel leskel szegényre a vég, kevés holnapja talán rosszabbra döccenti élete szekerét, Görcöl egyedül évek óta szűk marku telkén: egy-két hold földjén — hej, szive, esze régi kotta, Két tehénkéjét hajtogatja várva jobbakat, csendes nyugalmát, — de jaj —• a mára nem hallgatva. A közöstől fél, így pedig rossz, s az érv, a panasz — mellyel telve van — a jelen ellen a múltban motoz. Ö, be másképpen élne mar rég ha téves útját „magasztos múltját“ gyötörné e kínos sötétség: S ha, hallgatna az új életre, a segítőkre, de nem a gőgre: a mult-tól ittas kiséretre. KONCZILI BÉLA: Görbefalú Görbefalú öreg ház, Rossz már minden része. Féméteres hó esett Minap tetejére. Vén gazdája pislogva, Hüledezve nézte. Fejét egyre vakarta, Nem jó iesz a vége! Szomszédja is szólt neki; .Baj lesz itten bátya! Söpörjük le — segítek. Mert majd még megjárja!“ van. Majd meglátjuk! Az nevet, aki utoljára nevet! Ivan Ivanovics; (érdeklődéssel): Mit mondtál? Ki nevet utoljára? Már vége a darabnak? (Egyszerre szolgálatkész, udvarias hangot vesz fel). Persze, persze! A darab végén a bűnösök elnyerik büntetésüket, az eltévelyedettek önkritikát gyakorolnak, meglesz a lakodalom, vagy legrosszabb esetben a bankett. Sapkás Ember: Lám, most meg a szerző helyett szónokolsz, — úgy látszik, őt is rossz útra akarod terelni! Ivan Ivanovics: Mit gondolsz, nem tudom megten- mi? Mindjárt meglátod! Figyelj csak! (A kulisszák felé fordul és nagyot kiált). Hé, Nazim Hikmet! Hel vagy? Tudom, a Szovjetunió második hazád, szereted, tiszteled a szovjet embereket. régi párttag vagy — mindezt jól tudjuk. De miért van az, hogy első szovjet témájú darabod szatíra? Hát tinikus szovjet ember ez a Petrov, vagy én? Miért írsz éppen rólunk? Van nekünk anélkül is elég gondunk. Hagyj békén bennünket. Ráadásul még kellemetlen helyzetbe öreg ház „Szamár vagy te, kis öcsém) Mondjad ezt te másnak. Nem vagyok én macska, hogy Az ereszre másszak!... Egy reggelre a tető Le is lapult szépen, Csak a kémény maradt ott Árván fent a szélben. Káromkodott az öreg: liyen-oJyan élet!... — Bácsikám ez így van, ha Könnyebb végét nézed. kerülsz: bárhogy is van, mégiscsak vendég vagy nálunk. Nem lenne szabad visszaélned a szovjet emberek vendégszeretetével. — Persze a vendéget nem illik összeszidni, de csak egy bizonyos határig. Egyszóval, azt akarom mondani: hagyd ezt a darabot — jobb lesz neked is, nekünk is, meg a színháznak is, ahol előadják, persze, ha akad olyan színház! De ha, már mindenképpen írni akarsz erről a témáról, legalább arra ügyelj, hogy a vége jó légyen! A szerző hangja: Hiába erőlködsz, Ivan Ivanovics.' A Szovjetunió valóban második hazám . és nagyon szerelem a szovjet embereket. Éppen ezért azt kell tennem, amit itt minden becsületes ember megtesz. De ha csak vendég vagyok is a Szovjetunióban, a földnek e leggyönyörűbb otthonában, mégis: ha látom, hogy kígyó kúszik a házba, kötelességem eltaposni. Éppen azért írom meg ezt я darabot, mert gyűlöllek téged, Ivan Ivanovics és szentül hiszem: Petrov- nak lesz elég ereje ahhoz, hogy megszabaduljon tőled. A vége pedig úgy lesz, ahogyan én akarom! Sapkás Ember: Л vége pedig az lesz, amit mi akarunk! (Ivan Ivanovicsot. utánozva!: Ha-ha-ha-ha! Fordította: Péter Lászlón#.
