Néplap, 1955. október (12. évfolyam, 231-256. szám)

1955-10-16 / 244. szám

4

N fi P ti A P

1955 október 16, vasárnap

JEGYZETEK MEGYÉNK KÉT KÖLTŐJÉRŐL

Ugy-két hónap óta a Néplapban egyre ritkábban jelenik meg helyi költők verse. — Most nem erről a kihagyásról szeretnék számotadni, hanem inkább a helyi költők egyikéről, másikáról. Lapunkból íőleg Bory Zsoltot, Haraszti Józsefet és ftktkó Józsefét~ysmerték mej* olvasóink. E három költő közül az utóbbi kettővel szeretnénk foglalkozni^ jUfaraszti József .néhány ' versében márbizony- ságot tett tehetségéről. — Szinte felejthetetlen e pár sor:

öt lány a pádon Virult a napon, szivükben éledt a nyár. Öt szempár fényes, merész, regényes legényre, kedvesre várt!... E pár sor jellemző Haraszti Józsefre. Üde képekkel, csaknem mindig az új életet próbálja ábrázolni. És sokszor sikerült is neki apró eseményekkel dokumentálni új életünk szépségét, nagyszerűségét. Nem robbanó tethetség ő, de versei mégis emlékezetesek maradnak. Formái tökéletesnek mondhatók, költői gondolatai pedig magukban hordozzák új életünk problémáit, amelyet halksza- vúan, Tóth Árpádra emlékeztetőén tolmácsol Haraszti József. Lapunkban verseinek közlése gazdagodást jelentett. Egy ecsetvonással színesebbé tette az újság jelenkort adó tükrét. Sajnos, Haraszti Józseftől egyre kevesebb verset kapunk. Ismerjük az okait, nem is kívánjuk tőle azt, hogy most — az államvizsgák előtt — a tanulás rovására verseket írjon.

TVézzük a másik költőt:

' Ratkó Józsefet.,Egy fiatal, lobogó hajú,fekete szemű gimnazista. Versei, s különösen epigrammái igen tetszetősek, formailag tökéletesek voltak, ezért megkülönböztetett gonddal foglalkoztak vele néhányan. Ratkó József ma is ír verseket. Talán többet ír, mint ezelőtt. Miért van az mégis, hogy lapunkban nem jelennek meg ezek a költemények? Egy mondatban lehetne válaszolni rá; azért, mert ezek a versek már nem a nyiltszívű, mélyen érző fiatalember őszinte gondolatai. Ratkó József útkeresés közben egyszer csak azt vette észre, hogy nem találja helyét, pedig neki igazán könnyű lett volna, hiszen munkásosztályunk gyermeke, hosszú ideig élvezte államunk gondoskodását, s ma is azt élvezi. S mégis az útkeresés messzi vargabetű levésre kárhoztatta őt. Miért van ez? Egy fiatalember, aki tisztában van tehetségével, de nincs kellő élet.tapaszta- lata. Sokszor azt hiszi, hogy egyedül van a világon. — Egyedül, s ő az, aki hivatva van, — szokták . mondani „a világ megváltására".

— A „világ-megváltó gondolatok" általában minden

fiatalembert jellemeznek. Csak az a különbség, hogy egyik-másik annyira bebe- széli magának, s a végén el is hiszi azt, — hogy senki más nincs erre hivatva, csak ő maga. Hát igy járt Ratkó József, aki nagy költőt érez dagadni mellében. És persze tz az érzés többé-kevésbé igaz is, mert Ratkó tehetséges, ji formakészséggel rendelkező

fiatal költő. Hol van háta baj?

A zt hitte, hogy olyannak ■‘"“■kell lennie, mint József Attila, Ady és Petőfi /olt. Magas mérce! Ám egy fiatal költő tűzze csak maga elé ezt a mércét! Legyen olyan, mint ők, de tegyen különbséget az utánzás és a követés között. (Mit jelent az egyik, s mit jelent a másik?)

Három legnagyobb költőnk mindegyike az akkor fennálló rendszer ellen lázadt. A haladást képviselte korában és verseiben, s élete példájában is harcolt azért. Ratkó József úgy gondolja, hogy utánoznia kell e költőket ebben is.

vasárnaponként feketében templomba ososzok. istenét engesztelve az olvasóval, hogy nyújtsa még az életét I . .. mert száz msnvors2ás sem pótolja

Jövendő évek örömét és buigón fújja, míg elfullad, könyvecskéjéből énekét,

— Imre is végez, a legnagvbob. had látná gyengült kel szemem mi lesz belőle ha végét ér Pesten, a hosszú Egyetem?... mi lesz a sorsa nyuszikának? ö az én másik unokám.

Sokat tanult, mint elsorolta, valami másik iskolán.,. —

Népi rendünk ellen próbál irogatni. Elfeledve azt, hogy ezért a rendért harcolt e három igazi hazafi, igazán nagy költő. Éppen e rend szeretete, nagyrabecsülése és ezentúl a nép igazának szeretete és a tisztánlátás adta kezükbe a tollat, hogy a feudalizmus és a kapitalizmus ellen harcba szánjanak. Ratkó József most azt hiszi, hogy akkor lehet igazán nagy költő, ha,ő is a rend ellen lázad. Tehát csak sekélyesen utánozza és nem követi e nagyok példáját. Mert ha követné, látná, hogy azok harcának értelme valóravált, győzedelmeskedett, és hogy még tökéletesebb legyen,

— Szeretném látni milyen

asszonyt

Sikerít ez a két szerek, s ha asszonyaik szülnének is mfg itt vagyok?... öh. szent egek...

száz meriyország sem pótolna jövandő évek örömét. — és butgón fújja, míg elfullad nagyanyám hosszú énekét..,

— Jó volna látni ezt a furcsa, világot, mire lesz? . . .

Igaz lenne?... a veje mondia jövőre másik házat vesz!

A ,,Szekta ‘ Őszre borját ellik, készül az új ártézikút. .. azt beszélik kultúrház énül. s Konyádon végig, beton út, —

azért kell ma harcot folytatni. Koránt sem mondjuk, hogy nincsenek olyan hibák, melyet a költőknek nem volna joga és kötelessége ostorozni. Vannak, lehet, kell ezek ellen harcolni. Ezer és ezer téma akadhatna Ratkó Józsefnek verseihez.

Azt mondja egyik versében;

„Ajkára vette verseim a nép,”

Ttt rejtőzik a hiba.Va- jón egy 19 éves költőnek, akinek nyomtatásban verse alig-alig jelent meg, tényleg ajkára vette-e verseit a nép? Koránt sem. Hiszen el sem jutott még a néphez az ő költészete. Másik helyen azért, mert őt még nem emelte az olymposz csúcsára rendünk, ezeket írja:

„fiiét borától ittas emberekkel

telt meg a világ, ez a mai korcsma,

s híg szó-itallal töltött serlegekkel

áldomást isznak születésnapodra.”

József Attila születésnapjára írja ezeket a sorokat, melyben korcsmának nevezi rendünket. Azt hiszi, hogy így lesz méltó József Attilához? pedig nagyon téved.

„Öh jaj, a nép is lötty- szavakat kortyol” —

írja ugyanebben a versben. Vajon József Attila, Petőfi, Ady versei, Móricz, Mikszáth, Szabó Pál és Veres Péter prózája löt ty szó e? Vajon nem az utolsó tíz esztendőben lett-e pártunk vezetésével, népünk olvasó néppé, olyanná, kinek az

ízlése magasat, szépet - kö-! vetet, kit nem lehet már! többé ponyvaregényen, s vásári verseken tartani. Miért nem látja ezt Ratkó! József? Miért nem mond! erre igent? S miért támadja ezt? Takarózni s tud Csoóri Sándorral, Fábián: Zoltánnal, sőt még Illyés Gyulával is. De vajon ezek a költők ismerik-e őt olyan-! nak, amilyen!? Azt hisszük,: hogy nem. Mert ha ismer-, nék, megmondanák véle-1 ményüket, megmondanák azt, hogy „fiatalember' gondolkodjék többet, tanuljon — az iskolában is —»s ismerkedjék az élettel. - S adja lejjebb, hogy köze-, lebb kerülhessen az emberekhez, hogy tényleg1 a nép! költője lehessen. Hiszen' széles országút vezet erre.j csak éppen rá kell 'találni,! s nem kell azt hinni,-nogy: egyedül vagyunk < nivatva az egész emberiség |"megváltására. Látnia ,, kell,- hogy e tíz esztendői alatt,] amely a felszabadulás t óta eltelt, új képe lett hazánk-, nak, s tanultabb, . olvasottabb, tájékozottabb, és: műveltebb lett a nép is. Ésjez mind nem véletlen, hiszen; pártunk harca elhárította! az útból a múlt rendszer! állította akadályokat, '

I? atkó József verseire számítunk. Hiszen igaza van azoknak, v akik* nagy jövőt jósolnak .»neki, mert sokat ígérnek régebbi, versei. Próbálja meg,-s vegye elő azokat. Ismerje! meg belőlük az igazi Ratkó: Józsefet. S folytassa azt az utat, fejezze be a vargabe-; tűt, mutassa meg, hogy! amit várnak tőle, —' képes arra.

Mi történt?.,, talán megifjo. dőlt?

neki hajolt és úgy sepert a pitvarban, s mi nem is tudtuk*

egy évet újra elperelt!. . . .

1855. augusztus.

HARASZTHY JÓZSEF:

NAGYANYÁM

Nyolcvankét éves nagyanyám topog a Semmi küszöbén, a csúf Halál

— dehogy is megyek innen én ... —

sióit feléje életet — maradok még egy keveset.

(Szüreti búi

Elragadták Svát a bíró emberei, s betették. a lombból font „börtönbe". Édes szőlőt adlak, neki, friss kaláccsal, hogy az éhség meg ne vegye, míg kiváltja az, akinek legtöbbet ér. Éva volt az első. utána több lánypajtása követte. Ott ültek a kis lócán, reménykedve, vajh ki lesz az? Vajh melyik legény, aki kiváltja őket? Erre is gondoltak, arra is. Éva csak egyre. Bandira.

— Hej, Bandikám, Bandikám, — sóhajtotta, — ha tudnád. — Bandi tényleg nem tudta, nem is sejtette, hiszen még csak most lépett be az ajtón. Nézelődött, kereste Évát, de csak az anyját lelte. Odamenni nem akart, koránlaná, hiszen alig két hete, hogy megismerte ezt a feketeszemű, barnahajú leánykát.

Két hete. Vasárnap volt akkor is. Az állomás előtt sétáltak, s ő is odament, mert úgy szokás délutánonként, hogy ott sétáljanak a leányok, legények. Persze csak külön-killön, nagy csapatokban, hogy alkonyaira pó.rokká szakadva, elmenjenek a kultúrházba. Mert mostanában oda vezet a vasárnap esti út. Ott aztán zene van, tánc van, előtte műsor is. Szépen énekelnek, szavalnak, sőt még táncolnak is a kultúrcsoport tagjai. Az állomás előtt látta meg Évát. S aztán újra a táncosok között akadt rá. ő volt a harmadik. Sokszor középen táncolt. Ügy tetszett Bandinak, hogy még sohse látta. Ki is lehet? Már akkor is törte a fejét ezen, mikor az állomás előtt az egyik csapat lány közrefogta Évát, s olyan jókat nevettek, hogy mindenki odanézett.

Amikor táncra került a sor, már keresni kezdte a kis barna lányt. Meg is találta. Táncba vitte, haza is kísérte, ez már így szokás. Akkor tudta meg, hogy a szomszéd utcában lakik. Két éve, hogy kikerült az iskolából. Ő a télen jött haza a katonaságtól, így hát áz alatt lett nagylány, mig ő oda volt. Nagyon elcsodálkozott, hogy két év alatt hogy megnőnek a lányok. 17 évesek lesznek, karcsúak. magasak, erősek, szépek, s maguk is tudják, hogy ilyenek. Olyan egy-egy ilyen leány, mint a büszke hattyú a tavirózsák közt, a tó tükrén.

Két hét nem nagy idő, s ■ mégis kínzóan hosszú a várakozás. Csak egy hét múlva látta újra. Most harmadjára találkoznak. Ezért nem akar hát mindjárt az anyjának rontani, — hol vau Éva?

Körüljártatta tekintetéi, mígnem arra a lombsátor-ra tévedt, akkor latta ám, hogy az már. teli van leányokkal. Kesernyés sejtés szökkent a szívébe. Tán csak nem? — kérdezte magától, s közelebb lépett. A bíró meg a martalócai elzárták az utat. Éppen csak bekukkantott, az is éppen elég volt ahhoz, hogy nagyot dobbanjon szíve, hogy megpillantsa Évát, amint az egyik lóca végén szemerkéli a szólót. A leány is rávillantott. Tekintetük egy másodperc töredékére találkozott. Évának nagyot dobbant a szíve, mintha egy nagy kő esett volna le onnét. Ügy érezte, tudta, biztosan tudta, hogy Bandi kiváltja, elsőnek kiváltja. Milyen jó lesz. Hiszen mindig jó az ilyen játék. De különösen akkor nagyszerű, ha a leányszív bizonyos valamiben.

A bíró kihirdette, hogy ki lehet váltani a foglyokat. Hosszú — bonyolult verset mondott bűneikről, melynek az volt a veleje, hogy szépek, s eladók. Mostanhoz esztendőre örökre el fogja őket a bíró és más faluba adja el, ha nem akad párjuk, akivel együtt jönnek, egyenesen a tanácsból ide a bálba. A legények odagyűllek eladó leányt venni. Ki többet, ki kevesebbet ígért. Tréfás csipkelődések csattantak, rá nagy nevetés, csak úgy bugyborékolt az egész terem.

Bandi előre furakodott. Harmadiknak kiváltotta Évát. Kézenfogta. Micsoda érzés. szinte az egész testében tűz lobbant. Szólni nem tudott, csak nézte, nézte a leányt. Az visszatekintett rá, aztán elpirult és elkapta szemét. Ekkorra már megszólalt a zene. Táncba kezdtek. Mini egy kis gerlicc, úgy röppent Éva jobbra- balra a legény karján, mintha szárnyai lennének. Oly könnyedén szökkent, oly jó volt együtt táncolni, oly nagyon jó... Szüreti bál. szüreti bál, — muzsikálta a gondolat. Szerelem, szerelem — felelte rá a másik. Sejtésekkel teli ilyenkor a leányszív. Mintha a jövőt bontaná a parázsló gondolat. A tánc pedig andalító, ringató, álombahajtó amúgy is. Tánc közben ébren álmodni... mily jó dolog. — Most érezte először Éva.

— Kiváltottál — törte meg a kettőjük közötti csendet a leány. A legény csak ümgetett rá, s nagy szemet újra a

leányéba kapcsolta. Mintha azt mondaná: nemcsak kiváltottalak ...

— Köszönöm. — A legény még most sem felelt, mert minden, ami eszébe jutott, oly szürke, silány, hogy nem tudja, kimondhatná-e, érne-e valamit a szó. De mégis csak beszélni kell. Megköszörüli torkát. Aztán egyszer-kétszer megnyalja szájaszélét. De amikor megszólal, mégis rekedt a hangja.

— Megkérnélek. — A leány egy nagyot néz, mintha áram ütötte volna, úgy hatott át a szó minden tagján. Nem érti, vagy ián jobban is érti, mint kellene? Kicsit fátyolos lett a szeme. Nem felelt, csak meglassult. Menne ő, menne, de ... és ezt nem lehet megmondani. Mi lesz a nővérével. Három esztendővel idősebb, s neki semmije sincs. Először Marikának kell férjhez menni, aztán jöhet ö. Már sírni szeretne. Hiszen sürgős az ilyen, nemcsak a legénynél, hanem a leánynál is. Majdnem kiperdült a könnye, egy pillanatra meg is állt. Észrevette a fiú is. Karjában tartja és érzi, megremeg a leány. Mit legyen, mit kérdezzen? Oly. buta ilyenkor az ember. Azután mégis csak megszólalt.

— Mi van veled? Gyere, na, üljünk le egy kicsit. Biztosan elfáradtál. — A leány hálásan pillantott rá, s leültek. A jókedv, s az a gondtalan csapongó gerlice nem tér vissza, mert húzza a gondolat. Érzi ezt a legény is. Már arra is gondol, hogy ő bántotta meg. De nem, mégsem. Aztán Éva nem bírja tovább. Kiönti kis szíve bánatát, fájdalmát. Ekkor tudja meg a fiú, hogy nem véletlen volt a két héttel ezelőtti találkozás. Nem bizony. Most sejti csak, hogy amikor ő arra járt, miért találkozott azzal a még formátlan kis iskolás leánykával, minden úton kétszer- háromszor három esztendővel ezelőtt. Oda járt ő Gálákhoz a szomszédba. Éva pedig, ha arra jött, már kapta a kannát és ment vízért. Öh, nem, — mondta most ezt a kiselúny, de az egész emlék benne élt, s megelevenedett újra és újra. A gyermekkorban áhított boldogság most, lám, kissé szárnyszegetten, de mégis csak az övé ... Ez olyan jó. Érdemes volt ezért fára mászni, s lopva állesni a szomszéd udvarra, hogy mit csinálnak a legények, s

köztük mit tesz a legkedvesebb, az a hosszúkezű, kicsit szeplős arcú Kocsis' András. Most itt van Kocsis András. Megkérte. Nem. lehet, a nővérére várni kell,. Mily kegyetlen az élet.

— Miért várnál? — kérdezi a legény.

— Nincsen semmid? Hát aztán,£ májú veszünk.

— Igen, igen, — csillan fel a * leány,

szeme, aztán újra elhomályosul. Igyífoly-, tatja: — De mit szól idesanyám, meg MaJ rika. Hiszen így... igy is mindig ,kika-. pok, ha többet táncolok, mint ö. Most is. úgy néz rám, mintha fel akarna ölteni .sí két szemével. ’ <C

— Ne félj, csepp húsom, megvéíttkki. én, — monjdja a legény, s végigsimítja, selymes haját. — Meg én. Bizony meg,. Hogyne védenétek, hiszen katona is . voltam. Megtanultam, hogy kell, —;teszí hozzá nevetve. A leány bólogat, s ? újra boldog. Megszorítja a legény kezét,' aztán\ megint csak sírni szeretne.

— De a nagyobbnak kell előbb férj-] hez menni...

— Ez csak olyan szokás, — feleli rá a legény.

— Szokás biz az, fiam, — szólt közbe' egy hang. Mindketten odapillantanak, hát az elnök, a szövetkezet elnöke, az ■■mondta. Nevetett rájuk huncutkásan, — én is a kisebbiket vettem el, —■ tette hozzá.; Közelebb húzta székét. — Igaz, ' akkor; még szöktetni kellett, de most kéréssel is. menni fog.

— Megtenné, Sándor bácsi? — kapott' a szóba a leány, mint vízbehaló a szalmaszálba. Mert ha az elnök kéri, az más. Csak a bökkenő az, hogy nyakas ember1, az édesapja. Vadmagyar, mondjak róla.

— Mit szól majd idesapám? — ki is mondja a lány a gondolatot.

— Hát mit szólhatna, segít majd felépíteni a házat, ott az új utcában. Holnap hasítunk nektek is egy telket. Élitek a magatok világát, — feleli az elnök a világ legtermészetesebb hangján. — Ha meg nem tetszik nekik, még mindig jöhet] a szöktetés, — kacsint a legényre. . Még hátba is veregeti. A leánynak meg megcsípi az arcát. Tovább lép, s csak annyit] mond:

— Kis csirke, hogy már ilyen hamar.:;

— s nevet egyet hozzá.

H. SZABÓ JÓZSEF.