Néplap, 1955. szeptember (12. évfolyam, 205-230. szám)
1955-09-15 / 217. szám
5 1955 sí i : '• v 15, csütörtök NÉPLAP (~jj-latalők — Julika, tudod te, milyen szép vagy? — kérdi Jóska, utána nyúl a lány kezének. Az elhúzza kezét, s kacag egy rövidkét. A legény dermedten áll meg, erre nem számított. Szivébe hasított ez a nevetés, s a mcgbabonázottság érzése még jobban szorongatja torkát. Olyan ez a lány, mint vízben a hal. Mindig kisiklik az ember keze közül. S még hozzá nevet is. A lány, mint aki látja a nagy zavart, oly hetykén és huncutul fúrja tekintetét a legény arcába. Aztán gondol egyet, s szaladni kezd. Le a víz partra. Mikor már elérte a patakot, visszakiált: — Fogjál meg, ha tudsz! — S ebben a pillanatban belép a vízbe. A legény észre sem vette, hogy került le a Julika lábáról a szandál, csak azt látja, hogy már a patak közepén jár. Lám a kis hal, — gondolja újra. De most nem szaladsz el. Egy-két ugrással a víznél termett. A lány ott áll egy kövön, s élvezi, amint csiklandozza, simogatja lábát az enyhén hűvös víz. A hullámok apró fodra gyöngyöket rakott kecses lábaszárára. Oly bizsergető ez, mint amikor tudja a lány, hogy szeretik. S olyan játékra, incselkedésre való kedve van ettől is, attól is. A legény egy pillanatig áll a parton. Aztán nem törődve a cipővel, csak a nadrágszárát rántotta jel és belehág a vízbe. Botladozva, nagy léptekkel igyekszik a lányhoz. Az várja. S amikor már majd eléri, szökik egyet és nevet hozzá. — No megállj! — tört fel a legényből. S utána veti magát. A lány, ahol már mélyül a víz, a part felé szökken s fut kifele az erdő irányába. A fiú utána. Julika megkerül egy-két fát, aztán kacagva megáll és várja Jóskát. Amikor az közelébe ér, irányt változtat. S megint messze jár. Egy tisztás felé veszi az utat, melynek közepén egy öreg körtefa áll: De úgy látszik, elvétette, vagy tán úgy is akarta, mert a körtefa közelébe már igen közel van a legény. Nincs mit tenni, a körtefa védelmét kihasználja, s szalad körbe- körbe rajta, majd a harmadik kör után egy pillanatra megáll, s irányi változtat, azt hívén, hogy ugyan ezt teszi a legény is, de tévedett. A fiú karjai közé szaladt. — Te, te kis galamb, most meg vagy — lihegte a fiú s átölelte a lányt. Az egy pillanatra megpihent, majd fölemelte karját, s azzal távoltartotta magától a fiú ajkát. Mily kínzó dolog az ilyen. Mint a szomjúság gyötörte vándor előtt a délibáb hűsítő vizet ígérő kútja. Ott van, s még is nagyon, nagyon távol, s csak szomjasabb lesz tőle az ember. Jóska nagyot sóhajtott, s elernyedt két karja. Mert ha igazán szerelmes az ember, akkor egy kicsit gyámoltalan is. Nincsen ereje csókot lopni olyan szájról, mely még tiltakozik. Befel- hősült még az ég is Jóska szeme előtt. Nem tudott szólni. Csak azt érezte, hogy a varázslat még mindig tart, hogy ez a lány, aki itt áll leőtie és kissé kacér szemeivel kémleli a hatást, mily kegyetlen, mily mostoha. Az ujjai hegyébe erő gyűlt, hogy megszorítsa, s erővel uralja, kiszorítsa belőle a kacérságot, a játékos kedvet. De karja nem mozdult, az ujjai is elernyed- tek, hirtelen úgy érezte, mintha már selymes hajának fonatát tapintaná. Ettől még mosoly is lopódzott arcára. A lány elfordult és elindult. Jóska nézte, nézte, és amikor már messze járt, akkor lépett csak utána. Valahogy az alkonyaiban szinte megnövekedett Julika alakja, ö saját magát törK pének érezte. Miért láttS meg ő ezt a boszorkányt. Hiszen kis szeplős vakarcs volt, biztosan csak káprázat az is, hogy szép. Amikor gyermekkorukban együtt játszottak, akkor érezte jól magát, ha megcsíphette, vagy megbánthatta. Csúnyácska és sipítós kisleány volt. S lám, most visszaadja, hej te boszorkány. Utolérte. julika szeméből eltűnt a pajkos kacérság. Némán lépkedtek egymás mellett, ha egymásra néztek, pír szökkent mindkettő arcára. Űjra sétálni kezdtek. De a szó most valahogy oly szegényes, oly semmitmondó lett, hogy inkább nem is beszéltek. Csak mentek, újra a patak parton. Jóska néha nagyot nyelt. Száraznak érezte a torkát. Az iménti szomjúság érzete most valahogy átváltozott és még kínzóbbá lett. — Te Julika, gyere, elviszlek Pestre. A lány csak nemet intett. — Miért ne jönnél? — — kérlelte tovább a legény. Újra csönd támadt. Csak néhány perc múlva felett a lány. — Jobb itt. — Hát nem szeretsz? — ? — nézett Jóskára kérdöleg és az arca pipacsvörös lett. — Mer én nagyon — felelte a fiú. — Akkor gyere te haza. — Én? — lepődött meg s. legény. — Már, hogy én? Földet túrni? — Ha nem jössz, maradsz — mondta a leány, s tekintete valahova messzi rebbent. Finom fátyol lepte el szemeit. S ettől azok még csillogóbbak lettek, és most már komolyak, nyoma sem volt bennük az iménti pajkos incselkedésnek. — Hát így vagyunk? — Így! — felelte a lány és elfordult. A legénynek mintha vasmarok szorongatta volna a torkát úgy érezte. Állt és csak bámult a lány után. S nézte amint az egyre távolodik. Tekintete elborult, beleharapott az ajkába. Utána nyúlt s a levegőbe markolt. Majd lehullt karja. Megindult. Hazajöjjön? De hogyan? Hiszen azért ment el, mert nem akart itthon tétlenkedni. Az a 6 hold kevés volt kettőjüknek. Egyedül is elbír azzal az apja. Itt élős- ködjön hát? Pusztítsa a kenyeret? Nem! És megrázta a fejét. 'Azt már nem! Ö ugyan nem terheli az öregeket. Hazaindult. Nehezen vonszolta magát, hej szerelem, szerelem. Hát ilyen nehéz tudsz lenni. Bénító béklyó, az ifjú szívek zsarnoka. Otthol az anyja lámpát gyújtott a tiszteletére. De bár ne gyújtott volna. Mert akkor nem látta volna meg, hogy egy délután hogy megváltozott a nagy fia. — Beteg vagy, kisfiam — kérdezte meg tőle, amint leült az asztalhoz. Jóska nem válaszolt. Két tenyerébe temette arcát és búsult. Az öregasszony nem tudta, mit tegyen. Mi lelheti a szegényt? Még akkor is az járt eszébe, amikor hátra ment a kertbe egy kis csutkatőért, hogy megmelegíthesse a vacsorát. A hold fényénél messzire látni. ö is körülnézett. Átté-I ved a szeme Veres Jánosék portájára. — Ej, hát mán az is? — kérdezte meg úgy félhangosan önmagától, amikor meg- pillantotta Veres Julikát az eperfa alatt a kis lócán. A lány lehorgasztott fejjel ült, egy rövidke pálcával rajzolgatott a földre. Búsult, mint valami párját vesztett gerlice. Az öregasszony bement. Elébe állt a fiának. — Hallod hé, tán csak nem a Julika? Jóska a lány neve hallatára fölkapta . fejét. Nem szólt, de az anyja mindent értett. Nem tudta ugyan, mit tegyen, hogyan vigasztalja a fiát, kereste még az emlékei közt is, hogy mit szokás ilyenkor mondani, de csak annyit tudott, hogy biz az szép lány. Kedves kis teremtés. Egyem a kis színit — mosolyodott el. — Menj, oszt vigasztald meg. Ott búsul az eperfa alatt. — mondta a fiának, de az mint aki nem hallja, még föl se pillantott. Időközben Gál András hazaért. Kifogta a szürkét, bement a házba. Leült a fiával szembe, s enni kezdett. Amikor látta, hogy egyedül meregeti a levest, megszólalt. — Egyél már, mert elhúl. Vagy Pesten hidegen szokás? — kérdezte meg kicsit gúnyos hangsúllyal. — Hagyjon már idesapám — felette a fiú. Es felállt az asztaltól. Az anyja azt hitte, hogy végre megjött a jobbik esze. Kimegy és meg- békül azzal a lánnyal, hiszen délután úgy mentek cl, mint két gyerek. Még egymás kezeit is fogták. Az ablakból nézett utánuk, mert rostéit a kapuba kiállni. De meg kell hagyni, szivgyönyörködtető látvány, mert ilyen legény, mint az ő fia, biz az egész faluba sincs még egy. És az a lány is takaros. De biz a fiú csak került egyet a konyhába, s újra leült. Beleütötte kanalát a levesbe, egy-két kanállal evett, aztán megint csak ült, valahova messze nézett, bámulta a lámpaüveget. S a lámpaüvegröl egyszer csak úgy érezte, mintha egy barna szempár pillantana rá. S hallja a saját hangját. „Most meg vagy te kis galamb“. Mintha Julika suttogna: „Akkor gyere te haza“. Hogy ő, hát hova jöjjön? S meet vala- honnét mélyről egy új képet varázsolt elé a lámpa fénye.' Igen. A tsz. udvara. Mennyi gép. Két „MIA“ motor. Aratógépek. Esztergapad és famegmunkáló is van. Még ki is próbálta az esztergát. Amikor eszébejutott, hogy miket mondott az elnök, még a kesernyés szájaíze is elmúlt egy pillanatra. Gépkocsit vesznek és gépcsoportvezető kéne a műhelyek élére. Mert a mostani az jobb lesz sofőrnek. Egy jobb mesterember kell. Tudta ő azt akkor, hogy miért mondja Dobos Gábor. De hát csak mosolygott rajta. Öt nem lehet olyan könnyen hazacsábítani. Hirtelen felkapta a fejét. Tüzes tekintetét apjára szegezte. — Idesapám, mér nem lép be maga a tsz-be? Az öreg meglepődött. Mi ütött ebbe a gyerekbe? Hiszen még soha sem kérdezett ilyesmit. Szót se igen ejthettek erről. Most meg csattog. — Az az én dolgom — felelt az öreg és tovább evett. Csak a szeme sarkából figyelte a fiát, — Bolond ember az olyan. aki az asztal alá akarja dugni a fejét, mikor azt az asztalra húzzák. — Célzott paprikáson újra a fiú. — Elég legyen! — kiáltott az öreg és bicskát szorító kezével nagyot csapott az asztalra. A fiú felpattant. Kétszer háromszor végigmérte a konyhát, aztán megállt az apja előtt. — Maga mindig csak ezt tudja — kapta fel-a kenyérvágó kést, úgy vágta bele az asztalba, hogy csak úgy pengett. Az öreg türelme is elfogyott. Majdpem hajba- kaptak. Az öreg asszony szipogva húzódott meg a sarokba. A fiának adott volna igazat, de nem mert. Mert az elmegy, de az ura meg itt marad. Még mán imádságra is gondolt, amikor lassan lecsendesedett a két ember. Elröppent az idő. Tán már 11 is elmúlt. Az öreg Gál ott ült az asztal mellett, s nézte a fiát, az ő fia. Micsoda kemény, micsoda konok. Igen, az ő fia. S most úgy érezte, hogy nem is bánja annyira, hogy a gyereknek lett igaza. Hiszen ha érett a gyümölcs, egy-két nap, s magától is lehull. De mégjobb akkor, ha gondos kezek, hozzáértő kertészek leszedik a fáról. Hogy baja ne essék. Most a fa lett a kertész. Nem lehetett mit mondani, engedni kellett, hiszen az igazság, az igazság még az ember saját fia szájából is. Lefeküdtek. Gál bácsi néhány perc múlva fújtatott. Majd horkolt, néha cifrázta is. Ki tudja, tán éppen ez tartotta ébren a legényt. Meg az anyját is. Tán éjfél lehetett, amikor Jóska hirtelen felpattant, egy perc alatt már a ruha is rajta volt. Az öregasszony dermedten figyelte, de szólni nem mert. A fiú futva iramodott ki a házból. Az anyja amikor csattant az utcakapu, óvatosan lelépett az ágyról és odalopakodott az ablakhoz. Ügy hajolt ki, hogy meg ne lássa Jóska. A legény megállt a szomszéd ház előtt. Fölemelte karját, de aztán mintha meggondolta volna, le is eresztette. Alit egy pár pillanatig, lépett kettőt, hármat, majd újra kezdte. Megkocogtatta az ablakot, majd hogy nem jött hang, ököllel megüttöte a keresztfáját. Abban a pillanatban bent lámpa gyulladt. — Ki az? — kiáltott ki Julika. A fiú megismerte a hangot s megdermedt egy pillanatra. A lány újra kérdezett. Ki van ott? — Én! — felelte rekedtesen Jóska. — Mit akarsz? — kérdezte meg most már a lány apja. De erre már nem volt idő felelni, mert úgylátszik, Julika talán ruhástól feküdt le, már kitin is volt az udvaron. S ott állt leeresztett hajjal a fiú előtt. — Mit akarsz? — kérdezte meg ő is. A fiú nem tudott szólni, csak két karját emelte föl, s megfogta a lány vállait. Julika egy kicsit közelebb lépett. Valami kimondhatatlanul boldog érzés töltötte cl szívét, amikor megérezte a legény szorító karját. — Maradok ... Itthon maradok. — mondta a fiú csendesen, és átölelte a lányt. Julika elerőtlenedett. Nem tiltakozott. Hagyta, hogy megcsókolja a legény. H. SZABÓ JÓZSEF. Záróközlemény a Szovjetunió és a Német Szövetségi Köztársaság kormányküldöttségei közötti tárgyalások eredményeiről 1955 szeptember 9-től 13-ig Moszkvában tárgyalások zajlottak le a Szovjetunió kormányküldöttsége cs a Német Szövetségi Köztársaság kormányküldöttsége között. A szovjet részről a tárgyalásokon részt vett N. A. Bulganyin, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke, a küldöttség vezetője, N. Sz. Hruscsov, a Szovjetunió Legfelső Tanácsa Elnökségének tagja, V. M. Molotov, a Szovjetunió Minisztertanácsának első elnökhelyettese és a Szovjetunió külügyminisztere, M. G. Pcrvuhin, a Szovjetunió Minisztertanácsának első elnökhelyettese, I. G. Kabanov külkereskedelmi miniszter, V. Sz. Szemjonov külügyminiszterhelyettes. A Német Szövetségi Köztársaság részéről a tárgyalásokon részt vett dr. Konrad Adenauer szövetségi kancellár, a küldöttség vezetője, dr. von Brentano külügyminiszter, dr. Hall- stein külügyi államtitkár, dr. Globke államtitkár, K. Arnold, a Szövetségi Tanács külügyi bizottságának elnöke, Észak-Rajna-Veszt- fália miniszterelnöke, Kiesinger, a szövetségi gyűlés külügyi bizottságának alel- nöke, Sémid, a szövetségi gyűlés külügyi bizottságának alelnöke, Blankenborn nagykövet, von Eckhardt nagykövet, Grewe minisztériumi igazgató. A kölcsönös megértés légkörében lezajlott tárgyalások során széleskörű és őszinte eszmecsere folyt a Szovjetunió és a Német 3zövetscgi Köztársaság kölcsönös viszonyára vonatkozó kérdésekről. A tárgyalások során megvitatták a Szovjetunió és a Nemet Szövetségi Köztársaság közötti diplomáciai viszony megteremtésének kérdését. Megegyezés jött létre, amely kifejezésre jut a felek Között történt megfelelő levélváltásban (arra vonatkozólag, hogy el kell nyerni a szövetségi kormány és a szövetségi gyűlés, valamint a Szovjetunió Legfelső Tanácsa Elnökségének hozzájárulását), hogy megteremtik a diplomáciai viszonyt a két ország között, s e célból nagykövetséget állítanak fel Bonnban és Moszkvában és kölcsönösen diplomáciai képviselőket küldenek egymáshoz rendkívüli és meghatalmazott nagyköveti rangban. A két küldöttség egyetértett . abban, hogy a diplomáciai viszony megteremtése a kölcsönös megértés és az együttműködés fejlesztését fogja szolgálni a Szovjetunió és a Német Szövetségi Köztársaság között az európai béke és biztonság érdekében. A felek ennek kapcsán abbéi indulnak ki, hogy a Szovjetunió és a Német Szövetségi Köztársaság közötti normális viszony megteremtése és fejlesztése előmozdítja majd az egész Németországra vonatkozó rendezetlen kérdések megoldását, s ezzel szükségképpen elősegíti a némát nép legfőbb közös nemzeti problémájának megoldását — a német demokratikus állam egységének helyreállítását. Az elért megegyezés megerősítéséül a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke és a Német Szövetségi Köztársaság szövetségi kancellárja levelet váltott. A felek megállapodtak továbbá abban, hogy a legközelebbi időben tárgyalások kezdődnek a Szovjetunió és a Német Szövetségi Köztársaság között a kereskedelem fejlesztésének kérdéseiről. * A levelek kivonatait az alábbiakban közöljük: KONRAD ADENAUER őexcellenciájának, a Német - Szövetségi Köztársaság kancellárjának, Moszkva 1955 szeptember 13. Szövetségi Kancellár Űr! Azzal a megegyezéssel kapcsolatban, amely a Szovjetunió és a Német Szövetségi Köztársaság kormányküldöttségei között lefolyt tárgyalások során létrejött, van szerencsém megerősíteni ön előtt, hogy a szovjet kormány elhatározta a diplomáciai viszony megteremtéséta Német Szövetségi Köztársaság kormányával és diplomáciai képviselők kicserélését, rendkívüli és meghatalmazott nagyköveti rangban... ... Ezennel szükségesnek tartom kijelenteni, hogy a Szovjetunió és a Német Szövetségi Köztársaság közötti diplomáciai viszony megteremtéséről szóló egyezmény életbelép, mihelyt azt a Szovjetunió Legfelső Tanácsának Elnöksége megerősíti. Kérem, kancellár úr, fogadja mély nagyrabecsülésem nyilvánítását. N. A. Bulganyin. Őexcellenciájának, N. A. BULGANVIN marsall úrnak, a Szovjetunió Minisztertanácsa elnökének, Moszkva 1955. szeptember 13. Miniszterelnök úr! Azzal a megegyezéssel; kapcsolatban, amely a Né-1 met Szövetségi Köztársaság és a Szovjetunió kormányküldöttségei között lefolyt tárgyalások során létrejött,; van szerencsém megerősíteni ön előtt, hogy a sző-: vetségi kormány elhatározta a diplomáciai viszony megteremtését a Szovjetunió kormányával és diplomáciai képviselők kicserélését rendkívüli és meghatalmazó tt nagyköveti rang- rr. igban ... ... Jelen megegyezés hatályba lép, mihelyt a szövetségi kormány és a német szövetségi gyűlés kinyilatkoztatja beleegyezését. Kérem önt, miniszterelnök úr. fogadja mély nagyrabecsülésem kifejezését. Adenauer.