Néplap, 1955. július (12. évfolyam, 153-179. szám)
1955-07-24 / 173. szám
1933 július 24, vasárnap IM É I* L A P Mozgalmasak ezek a nyári napok. Erősen tüzel a nap, de mitsem számít a meleg, megkétszerezett erővel halad az aratás, az elcsépelt termények beszállítása. A tiszadobi Táncsics Termelőszövetkezet udvara is egyszeriben mozgalmas, forgalmas lett. Alighogy megérkezik az egyik tehergépkocsi a kombájn általi A kukoricából, dohányból Tiszadob nem csépelt búzászsákokkal, már! és a burgonyából is szép* termő vidék, ott van a másik, s a zsá-; termést várnak, kokból kiömlesztett búza | — A cukorrépából több, szétterítve tengerként csil-; mint kétszáz mázsás ter- log a népfényen. J mésre számítunk — vágott Egyideig figyeljük a szór-j közbe Telegdi elvtárs, a tsz. gos kezeket, a cséplőgépből elnöke, átalakított búzatisztítót, I — De ha itt vannak az mely gumiszalagon viszi fel | elvtársak — mondja M. a dobba a kövér búzasze- j Tóth elvtárs — nézze* meg meket, majd a termésered- j a határban. Határjárás a tiszadobi Táncsics TSZ földjein burgonya- j számítanak.-Csak a dohány' csak emelni fogja ezt a jö- i prémiumából több, mint vedelmet. Az a vélemédeklődtünk M. Tóth elvtárstól: — Mi a titka a szép vetéseknek, a várható jó termésnek? M. Tóth elvtárs ezt válaszolja: — Én két dolognak tulajdonítom ezt. Az egyik: rendszeresen alkalmazzuk a gépimunkát és a bevált agrotechnikai módszereket. A kukoricát négyzetesen taények felől érdeklődünk. • — Nagyon szép a búzánk,1 jó termést várunk — mond- j ják egybehangzóan a tsz. i tagok. — De nemcsak szebb és nagyobb sikértartalmú, hanem egy mázsával több lesz az átlagtermésünk, mint tavaly volt — teszi hozzá M; Tóth Gyula elvtárs, a szövetkezet elnökhelyettese. — Mennyi a kalászos vetésük? — Ezeregyszáz hold. Igaz nagy a terület, de a gépek1 segítségével gyorsan vég- j zünk. Most is három kombájn arat — mondja M.! Tóth elvtárs. Alighogy befordulunk az egyik dűlőbe, baloldalt, mint valami virágerdő úgy tárul szemünk elé egy tábla burgonyaföld. Szép, nagy- indájú burgonya. Amikor beleálltunk, kötésig ért. Nézegetjük, gyönyörködünk bene, majd megkérdezzük: — Vajon mennyi lesz itt a burgonyatermés? — Holdankint 150 mázsát várunk — mondja M. Tóth elvtárs. — Legutóbb íel-J bontottunk két bokrot, az egyik alatt 32, a másik alatt 33 gumó volt. Százötven mázsa egy holdon! Ez szép termés lesz, I | ha figyelembe vesszük, hogy A burgonyatábla mellett félmillió forinttal fog nőve- nyunk, gyönyörű, haragoszöld ku-! kédni a szövetkezeti tagok I hiány, koricatáblát pillantunk; meg. Nézzük, nézzük, alig akarunk hinni a szemünknek. Előveszem a naptáram s lapozgatni kezdem: július 19-e. De amikor a kukoricára tekintünk, úgy éreztük, hogy szeptember elején járunk. 250—280 cm magasak a szárak s minden száron két-három selymesbojlú cső! Ilyen szép kukoricát még nem láttunk. — Mennyi termést várnak erről a kukoricatábláról? — Harmincöt-negyven mázsát holdanként — válaszol M. Tóth elvtárs. A dohány már ember magasságig ér. Terebélyes, szép nagy levelei vannak. Az éppen ott haladó Dudás József né — a tsz. tagja — örömmel mutatja édesapjának Rácz Istvánnak: — Ilyen dohány nem igen van a környéken ... Előreláthatólag 12 mázsa rioldankénti átlagtermésre ebben sem lesz a burgonyát fészektrágyázással ültettük, s géppel műveltük. Másrészt a szövetkezeti tagok jó munka- fegyelmének, a kommunisták példamutatásának. Valóban, a tiszadobi Táncsics Termelőszövetkezet a nagyüzemi gazdálkodás módszerével gazdálkodik, amiről az egyéni dolgozó parasztok is elismeréssel nyilatkoznak. Várhatólag 20—30 százalékkal felülmúlják az egyéni dolgozó parasztok terméseredményeit. Egy év alatt sokat változott a szövetkezet élete. A kívülálló dolgozó parasztok mind nagyobb rokon- szenvvel figyelik a szövetkezet gazdálkodását. Többen már a szövetkezet kapuját kopogtatják. — Segítsék őket, fogják meg a kezüket, hogy ők is belépjenek abba a családba, amely sikeresen harcol a mezőgazdaság felvirágoztatásán, a szebb, boldogabb életük megteremtésén. BÁLINT LAJOS. Asztalos Bálint: 3Ceuijériui jas (ckiihrkáüé — NE LEGYEN hosszú az idő, emberek, — azt mondja Móricz István, a balkányi Kossuth Termelőszövetkezet araló munkacsapatának első kaszása. özvegy Gulyás Ferencné így is hümmög, zsörtölődik. Hogy minek az a pipálás. Menni kell. Minden renddel kevesebb marad. Aztán csak lekucorodik az ágyik kévére. Lihegve. Fekete ujjasának gallérját gyorsan rázogatja a nyaka alatt. Az elnök, Járó József belemosolyog rövidre nyírt szőke bajuszába és özvegy Gulyásáét eképpen nyugtatja: — Jó lesz az, egy kis szusszantás. Annál jobban bírjuk tovább. A dereshajú, hatvan évet letaposott Néző Sándor mégegyszer utánafigyel a vitorláját egyenletesen forgató aratógépnek. Mert lámcsak, az is van itt nekik. S ez nagyon jó. A gép. Sokat segít. Az nem fárad el. A Tóth Sándor úgy ül a nyergében, hogy kedve van annak még a fútyöléshez is. Ezután megindul, egyenesen ki a rozstábla szélire, s ott ül le a mihálydi vasútvonal gyepes töltésén. Szegetlszélű fekete kalapja jótékony árnyékot borit egész a szeme aljáig. És most, alighogy leül, gondolata, mint a fény, oly gyorsan fut vissza e közös, nagy gazdagságból az eltelt időkbe. Amit átélt. S e pillanatban valahogy úgy van, mint a ma- gasságos nap. Mert az ott fenn a felhőkkel hadakozik, ö pedig, Néző Sándor, átélt életének történeteivel. Nagyot sóhajt. Mintha nehéz követ emelgetne. Mert azok. Kövek. Nehezek. Mind, valamennyi ott, a bemohásodott régi út mentén. Az egyiket mégiscsak felemeli. Nézegeti, forgatja. Megismeri. Emlékszik rá. Hogy is volt csak? ;.. ALIG egy-két hétig tartott az esküvői mézeskalács. Hinni akarlak a szólás-mondásnak. Egyébként olyanná lett az, mint a mese. De mi igaz a meséből? A gyermekek elhiszik, örülnek annak. De ők nem tudlak igy tenni. Négy ökör gondja lett az övé. Most már mint nős embere. Béres lett. Mint apja, nagyapja és mindenki, akit szeretett. Cseléd. A hónapok mentek, a gondok jöttek. Az utóbbiak makacsabbul, könyörtelenebből. Egész odáig, hogy egy falat ennivaló nem sok, de annyink se volt. Semmi az égvilágon. A feleségét sajnálta inkább, aki viselös állapotban volt első gyermekükkel. Mit lehetett tenni? Az úrhoz menni. Kérni valamit. Rimánkodni. Meddig lett az elég? Mikor semmi, de semmi nem volt, hogy pótolja. Valami azért volt. Szerződés szerint két forint nyolc krajcár is járt egy hónapra. Fűszerpénznek hívták. De nem tellett abból fűszerre se, ruhára még inkább nem. Pedig még az állatnak is van valami a bőrén felül. Ami betakarja s védi. Annyi volt az a két forint, mintha a végtelen sivatagba egy csepp viz esik. Hogy kenyere is legyen a béresnek: huszonnégy kiló kétszeres járt egy hónapra. Volt kenyér? Kenyér!? Két kicsike lepény sikerült belőle. Az uraság csorgatva adta ezt is. mint a „fűszerpénzt“ és a malom is ellopott belőle. ■ Mi maradt kenyérnek? ■ .. AKKOR is arattak. Részes aratók nagy bandákban. Arcukon csak úgy sírt a nyomorúság, mint az övékén. A béresekén. Megint menni kellett az úrhoz, adjon még egy kis krumplit. Megadja ö a kommenciósból. Az úr most is szivarozott. Vastag ujjain ragyogtak a gyűrűk. Fényesek, drágák. S előbb nagyot kacagott, nyerítve, mint a gonosz ló, a másik pillanatban pedig eléje ugrott. Kulyafejes lovaglópálcájának végit az ő éhes, lapos hasához lökte, mint egy hernyóhoz, féreghez szokta. — Bolond vagy te, Nézőt? — De mc’J ' - úr ké ... — Csend! Oszd be, amit kapsz. Egyébként, ha tovább W’é'-’mdsz, repülsz! Érted? Re-pülsz! Az uradalmi szérűn éjjel-nappal búgott a gép. Teltek a zsákok, telt. a hatalmas magtár, ö azonban azt mondta a feleségének: — Megvannak a levágott kevyérhajak, feleségem? Asszonya a fejét ingatta, mellén tartva első gyermeküket. Hiszen már akkor tudta, mire kell az, amikor arra kérte, hogy úgy süsse azokat a nagy ritkáni kicsi lepényeket, hogy égjen meg a felső héja. Mindketten ismerték ezt a szüleiktől. Mert annyi, de annyi titkos „mentséget“ szült akkor a szegény ember sorsa, hogy aligha volt több orvosság a fényes patikákban. Megsimogatia a kedves, hűséges asszony vállát: — Nincs más hátra, feleségem, mint azt elővenni. Feketekávét csinálj — kenyérhajból, De vigyázzál vele. Ügy oszd be, hogy másfél hét múlva kapunk csak új kommenciót. És azt ették. Kenyérhajas feketekávét. De nem, Azt nem lehet enni. Á cukortalan fekete vizet. Csak inni. Ügy inni, mint az erőszakos halálban tusa- kodó: összeszorított foggal, ököllel. Ügy itták, hogy megtartsa az életüket... MOST FELEMELI a fejét. Szemét összébbhunyorítja a nap lángjától. A tanyára néz. Ott van az most is párszáz méterre. Apja a negyven évet se érte meg benne. Belehalt ott a kínba ... Nem. Nem cipeli tovább a nehéz követ. Rettenetes az még igy is, emlékezetben. A tanyán most is gép jár. Csépel. Bede Ferenc étet. A zsákoknál Lázár János van, a téesz párttitkára. meg Hangéi István. A szekerek pedig viszik be az életet a nép raktárába. Vigyék is. Hogy soha többé ne kellien összegyűjteni az égett kenyérhajat. Ez a gondolat már jó. Emberi és bölcsen igazságos. Az árnyékára tekint. Rövid az. Közel van a dél. Vajon mennyi híja van még az ebédkészitésnek? Felesége finom habart meggyet, meg bő hagymás- zsírral leöntött új krumplit készít. Ezt kívánta meg mára. Amott az egyik kévéről most áll fel Móricz István. Hátradőlve hatalmasat nyújtózik, aztán jóélű kdezája után nyúl. — Mennyünk, emberek! Néző Sándor is feláll. Mielőtt elindulna, közé a dolgos soka-dalomnak, egy lépésnyi időre megáll és a szivébe hallgatódzik. Mert nincs attól jobb és fel- cmelübb érzés, mint mikor az ember örül, hogy boldog tud lenni. ASZTALOS BÁLINT a GAZDAG TERMES BOLDOGABB ÉLET jövedelme. A dohány to- j vábbi gondos kezelése még-1 Végétért a határjárás. Ér-
