Néplap, 1955. május (12. évfolyam, 102-126. szám)
1955-05-08 / 107. szám
1935. MÁJUS S. VASARNAP NÉPLAP 5 a béke első napján... Tikkasztó kánikulai hőség, bizonytalanság gyötörte az embereket. Lidércnyomás szállta meg a lelkeket: az egész világ tele volt az emberek százezreinek és millióinak fájdalomból fakadt sóhajtásaival. Átok és szitok úton- útfélen. T ábori csendőrök szoptatós asszonyokat hajtanak a cséplőgép .khez — kényszermunkára. Fiatal mátkák, férjek, idős családos apák sóvárognak vissza a családi tűzhelyhez, a szeretett asszonyhoz és gyermekekhez. Gyűjtetlen szénarendek a kaszálókon, síró gyermekek a kerítés mögött anyjukat várják éhesen, kétségbeesve, míg megérkezik a munkából. ★ 1944. Kerékpárral hajtok, haladok Egyek felé. Ohatpusztakócsra igyekszem és amikor elhagyom a kis falucskát, egy hosszú, jól megrakott szekérkaravánt pillantok meg az úthosszában, amint éppen átgördülnek a szekerek a Gödölye-kertnél. A karaván körül, a szekerek mellett emberek nyüzsögnek és ahogy egyre fogy a távolság köztem és az első szekér között, kakastollas fejet látok meglibbenni a verőfényben. Rosszat sejtek . .; És a találkozás valóban borzasztó volt. Piciny gyermekek és elesett öregek a szekér tetején. Aki bír menni, az lesütött fejjel fájdalmasan lépked, máris fáradtan a szekerek körül. Egyeki zsidók. Hirtelen nem értettem, de ez a rettenetes halotti menet any- nyira megrázott és megdöbbentett, hogy most már mindent láttam, ha nem is teljes borzalmaiban, ha nem is tudtam még arról, hogy van Auschwitz, Bergen- Belsen, Dachau és Brezinska. Messziről eltérítettek a csendőrök. Pillanat alatt kiment lábom- ból és kezemből az erő, földhöz vágtam a kerékpárt, s ez a látvány könnypatakot árasztott szemembe. Felnőtt fejjel talán akkor sírtam igazán először. Egyszer csak eltűnt a karaván, ösz- szeszedtem magam, s mint egy tébolyodott mentem előre, még utam célját is elfelejtettem. Néhány nap múlva ez a l átvány megismétlődött Tiszacsegén, akkor meg a csegei zsidókat indították utolsó útnak. Micsoda borzalom: nem bírtunk elébe állni ennek az embertelen cselekedetnek. Talán s szót sem tudtuk kimondani. Csak álltunk és egy-két sajnálkozó szót elejtve gyötrődtünk ezeknek az embereknek a sorsán. A faluban a nyomor egyre nőtt. Ugyanígy minden faluban. Egyre több hadiasszony ácsorgott a postánál, várta a levelet férjétől, aki vagy él, vagy nem is él már. Egyre több ember ajkán szállt a sóhaj szakadatlan, egyre több család maradt bizonytalanságban, mert esetleg férjet, fiút, apát, aki még mozgatható, SAS behívóval útnak indítják, Hogy hová? A halálba __ Aki most élve marad, az szerencsés ember* Június végén én is behívót kaptam. Napokig itt 6zédclegtem Debrecenben. Egyik orvostól a másikhoz. Civilben, kopottan, soványan, sápadtan, bánatosan, hiszen még csak egy féléves házasember voltam. Sokféle betegséget színleltem, és ezért egy egész napot kellett ácsorognom a katonakórház folyosóján. Ahogy ott állók az előcsarnokban, a várakozástól unottan, szembe az emeletről ütemes léptekkel, elcsigázott, tépett, rongy, ócska katonaruhában két szuronyos katona között megpillantottam Sterk Imre barátomat, akivel együtt voltunk inasok. Ö is asztalos volt. Rögtön megismert, mert a sötétből jött a világos felé. Balkarja nyakába kötve, kezefején óriási kötés. A megilletődéstől se szólni, se integetni nem tudtunk. Pillanatokig meredve néztünk egymásra, s aztán összeborultunk és sírtunk, sírtunk szótlanul, míg a két katona szét nem tépett bennünket és megtiltotta a további beszélgetést. Imre csak annyit kérdezett: „Mi van a családommal otthon?!“ Bennem elfúlt a hang, félrecsaptam a fejem, nem akartam keserűségét fokozni, talán csak annyit tudtam volna mondani: a gettóban !.. . H át meddig bírjuk még ezt szívvel, józan elmével. Naponta jöttek a vöröskeresztes lapok, amelyben halálhírt közöltek hol az egyik, hol a másik bevo- nultról. Sápadt őszi nap bukik le az ég alján. A fákon át már a napnak csak aranyszínű sugarai törnek maguknak utat. A feneketlen por beül az utcába. Eső nem hull, szél nem fúj. Egyszer csak egy autókaraván áll meg az út közepén. Belőlük sápadt, poros, fakult csukaszürkeruhás soffőrök lépnek ki. Egyik ezt, másik azt igazít a kocsin, vizet töltenek a hűtőbe. És ahogy falun szokott lenni, ilyenkor néhány ember odacsoportosul, hátha hall valami újat, hiszen az újságok már úgysem írnak igazat. Egy ilyen tízes embercsoportból valaki elszólta magát fennhangon, keserűen, jó zaftosán: ■— Na mennek, menekülnek már. Csak ti volnátok az utolsók, német sógor! — Az egyik egyszer csak odafordul, egy őszfejű, ötven év körüli sápadt, borostás arcú német katona és megdöbbenésünkre magyarul válaszol, de inkább csak úgy odaböki. — Hitlernek mondja mek, asz istenit neki! Kiderül, hogy az öreg német mundérba rázott gépkocsivezető, bécsújhelyi magyarul tudó osztrák, akinek néhány szavából sok mindent lehetett érteni. Azt is mondta többek között, hogy Hitler elvesztette a háborút, már akkor, amikor elkezdte. Igaz, hogy ezt ő a maga szemszögéből nézte, így mondta: „Nincs penzin, nincs háború. Aki nem pírja krafttal, az nem pirja kenyérrel sem. Aki nem pírja kenyérrel, az emperrel sem. Hát íty vatyurík!“ M ost tíz éve bebizonyosodott ennek az egyszerű osztráknak néhány mondata. De míg idáig elértünk, mennyi minden történt az alatt a néhány hónap alatt. Egy feljegyzés arról tanúskodik, hogy a német haláltáborokban 45Ö 000 magyart pusztítottak el. S ezekbe a táborokba folytak, folytak az emberek végeláthatatlan sorokban befele, s mire a győzelem napja megjött, mire a Reichstag tornyára felkerült a győzelmet hirdető vörös zászló, úgy elfogyott ez az elátkozott emberfolyam, mint ahogy nyári melegben elpárolog a sziki tócsa, s nem marad más, mint a megrepedezett föld, amelyben nem terem semmi, amely úgy kopog, mint a kopár szikla. S itt maradtak a sirató százezrek, a fiúkat vesztett anyák, férjüket vesztett feleségek, az apjukat vesztett gyermekek és pártában a mátkák. És ami igen igen nagy dolog; arcunkon a szégyen. Mi, emberek, hogy engedhettük ezt... ★ 1945 május 9-ig sok, sok sikeres, győzelmes hónap után a földosztás elvégzésével a zöldülő határral, a megindult élettel, a parádésan gyönyörűséges szép, első szabad máius elsejével kezdtük az évet. Egyszer csak híre jött, valamikor éjszaka, hogy: Elesett Berlin! Elesett Berlin! — szinte megdöbbentünk, hogy mi már menynyit mentünk itt előre békésen, az új alkotó élet útján, és még mindig, de mindig hull a drága vér... Felsóhajtottunk, vége a háborúnak. Végre vége. A fene tudja, hogy van ilyenkor az ember, ha kicsi kis öröm vagy bánat’éri, akkor is szereti megszentelni valahogy. Hát ilyenkor, ami az egész emberiségnek szól..: A hír vétele után italt kerítettünk. Többen a pártok vezetői, a Nemzeti Bizottság tagjai, az új rendőrség néhány tagja s a falu más vezető^ italozni kezdtünk, jókedvvel dalolni, s közben közben visszaemlékezni. Néhány szovjet katona csatlakozott hozzánk. Sötét hajnaltól, fényes délelőttig jártuk széltibe hosszába a falu minden utcáját, hirdettük, hogy béke van, fennhangon kiabáltuk, szólt a muzsika, az indulók hangja messzire hangzott a falu felett, a béke első szent napjának magasztos zenéje,:; ! ...A NÉT NEM AKAR HÁBORÚT! Hej, de szeretnék háborúzni az urak, a kapitalisták! Alom sem jön a szemükre, még nyugodtan pihenni sem tudnak puha ágyaikban. Egész éjszakákon át izgatottan hánykolódnak. Arról álmodoznak, hogy táborno- kök, egész hadtestek, hadosztályok, hadseregek lesik parancsukat. Hogy repülőgépek, gépesített osztagök és lovasság áll a rendelkezésükre. No és persze mindezeken kívül még atombomba is van a zsebükben. W/alóban már csak az hiányzik, ~ hogy — vezényeljenek. Már ott is áll az egyik úr, teljes magasságában kiegyenesedve és harsányan vezényel: — Előre ! Köröskörül ágyúk dörögnek, repülőgépek zúgnak, bombák csapkodnak és lovasság aprítja az ellenséget. Olyan csata folyik, hogy egyenesen káprázatos ! A nagyságos úr hadserege újra meg újra nekiront az ellenségnek. Végre már maga a nagyságos úr sem tudja türtőztetni magát, támadásra rohan : — Hurrá ! De persze, ebben a pillanatban az álom, mintegy bosszantásul, megszakad. Az úr pedig, amint ott fekszik ágyacskájában, csak a szemét dörzsöli... Hipp-hopp, egyszerre nincs sem lovasság, sem tüzérség. Es repülőgépek sincsenek és gépesített osztagokat sem lát sehol. Csak selyempizsamájának egy darabkáját morzsolgatja kezében; ezt az éjszakai ütközet hevében szakította le. Elég sovány zsákmány ! Persze, mindez csak éjszakai látogatás, lidércnyomás, képzelődés. Rettenetes, hogy mennyire szeretnének háborúzni az urak, a bnrzsujak. Annyira, hogy belefájdul a hasúk, nyilalás áll a májúkba ! Ezeknek a Wallstreeti kalmároknak csak azon jár az eszük, amit a háború végső céljának tekintenek: szeretnék az egész földkerekséget a maguk tűzálló páncélszekrényébe gyömöszölni. Páncélszekrénybe zárni és erősen rákattintani a lakatot, hogy azt mondhassák: No, most már az egész világ az enyém. Ti pedig — csináljatok, amit alcartök. J^gyetlen szemöldökrándítás és hoznák a gabonát, gyapjút, urán-ércet. Meg kell adni, jól kitervelték. Fő a kényelem! A jó üzletember nagyvonalúságával szövik terveiket. Fő az, hogy minden, minden neki szolgáljon, a nagyságos úrnak, minden, ami a földön és a föld alatt, a vizen és a viz alatt található. Neki szolgáljon, hiszen mindez, az övé, az úré. övé a levegőég, minden bogarával és rovarával egyetemben. A sztratoszféra is kizárólag az övé és minden, ami ott található! Egyszóval minden az övé! Minden a nagyságos úré. Ti pedig — csináljatok, amit akartok. Hiszen 6, a mistet, az úr — a földkerökség egyedüli gazdája. Rettenetesen szeretnének há- ! borúzni az urak ott a Wall Stree- ! ten. Annyira égnék a vágytól, hogy ► csuda! Forróbb ez a vágy már ; nem is lehetne! . He a nép — a nép az nem akar ’ háborút, semmiképpen sem alkar. í Hát akkor mi történjék? Csak J nem kilátástalan a helyzet? Csak £ nem vált lehetetlenné, hogy a ’ Wall Street urai kirobbantsák a ! háborút? , Ö, nem: nincs olyan nehéz ; helyzet, amelyből ne lenne kiút. ; A háborút igenis, 'ki lehet rob- ; bántani. Szinte érezzük, milyen idegesek az urak. Könyörgő hangon kérdezik: — Hogyan csináljuk? Tani fsatok meg rá. Hát tessék, megtanítjuk őket. Válasszanak ki egy földterületet, amelynék viz van a közelében (hogy tengeri ütközetre is sor 'kerülhessen) — erre a célra legjobb egy sziget — és induljanak el oda, erre a területre, erre a szigetre. De vigyenek ám magukkal tankokat, repülőgépeket, ágyúkat és minden effélét. A tengeri ütközetekhez pedig tengeralattjárókat és csatahajókat. És ne felejtsék otthon a vezérkarokat, a tábori rádiókészülékeket és a lőszert sem. Mindezzel a felszereléssel együtt költözzenek oda. Tegyük fel, hogy megérkeztek a kiválasztott szigetre. Ott haladéktalanul oszoljanak szét két arcvonalra, vagy, helyesebben szólva két hadseregre és kezdjék el a hadműveleteket. Az egyik oldalon vezényeljen valamelyik amerikai hadfi, a másik oldalon pedig egy háborút kedvelő angol. A dolognak természetesen fel- ™ derítéssel kell kezdődnie. Felderítésre egyik részről küldjék ki Churchillt, a másik részről a Wall Streetet. Es lássák el őket egy-egy atombombával — Churchillt is és a Wall Streetet is. De hívják fel a figyelmüket, hogy amikor talállcozni fognak, Churchill ne vágja ijedtében egyenesen a Wall Street képébe atombombáját. Mert eltörik a szemüveg és a vaksi Wall Street, nem találja meg az utat hazafelé. A felderítés után megkezdődhetnek a hadműveletek. Arcvonalat áttörni, bekeríteni, egymást harapófogóba szorítani — egyszóval mindent meg kell tenni, ami a háborúhoz tartozik. Ami azonban az atombomba használatát illeti, ez felettébb fogas kérdés. Minthogy pedig ezt a problémát még nem tanulmányozták át teljes egészében, legjobb, ha megkérdezik azt a bizonyos kecskét, amely jelen volt annál a bizonyos atombomba robbanásnál, amikor az amerikaiak a csendes-óceáni vizeken kísérletezgettek. J^int köztudomású, az amerikaiak egy hajórakományra való kecskét szállítottak a robbanás színhelyére, hogy megfigyeljék, hogyan érzik magukat az állatok a robbanás után. A kecskék egészen jól érezték magulcat. Es ha jól emlékszünk, az Associated Press hírügynökség egyik tudósítója közölte olvasóival azt a tudományos beszélgetést is, amelyet az egyik kecskével folytatott. A kecske így nyilatkozott: — A hajó fedélzetén állottam és szénát rágtam. Hirtelen durranást hallottam.. ■. — És azután mi történt önnel? — tette fel a kérdést a tudósító. — No, természetesen, megijedtem. És mekegni kezdtem. — Hangosan mekegett? — Nagyon hangosan mefkeg- tem. De természetesen az egész ijedtség csak azért volt, hogy ezzel is nagyobb dicsőséget szerezzek az amerikai atomfegyvernek. Mert, mint látja, én fehér kecske vagyok: ne higyje, hogy nem látok tisztán. — All right! Hát ezért mondjuk: feltétlenül vigyenek magukkal ilyen kecskét. Az ilyen kecskétől a legjobb tanácsokat kaphatják. ff át így háborúzzanak, mis- MM terek. És háborúzzanak csak minél tovább. Mi nem tiltakozunk ellene. ... A nép azonban nem akar háborút! OSZT AR V1SZNYA FÁBIÁN SÁNDOR TISZACSEGÉN, A szovjet hadsereg — a aée Uadsereges
