Néplap, 1954. augusztus (11. évfolyam, 181-205. szám)
1954-08-08 / 187. szám
6 NÉPLAP 1954 augusztus 8, vasárnap Milyen legyen a baromfiéi? Jevdokija Matvejevna Szamszonovának 12 gyermeke van. Nagyon büszke rájuk. Amikor róiuk beszél, egy-egy könnycsepp csillan meg szeme sarkában. — Anatolij, a legidősebb fiú a mi büszkeségünk — mondja. Repülőtiszt. Már a középiskolában is kitűnően tanult. Vovu még igen fiatal. Mindössze 12 éves, de ő is nagyon jól tanul. A családban két Valen- tyina van. Az idősebb egy cipőgyárban dolgozik, a fiatalabb varrónő. A boldog szülők — Jevdokija Matvejevna Szam- szonovna és Vaszilij Trofi- movics Szamszonov — egyformán sz __tik úgy édes, mint fogadott gyermekeiket. Már régen történt, több mint húsz évvel ezelőtt, amikor Vaszilij Trofimovics Szamszonov és fiatal felesége egy Moszkva környéki faluba költözött. Még nem volt gyermekük. Örökbefogadtak két kis árvát, Tolját és Válj át. Nemsokára megszaporodtak. Megszületett Maruszja, Valja, Tamara, Tolja, Volo- gya, Tanya, Nagyja, Misa, Natasa és Lena. Most, amikor az idősebbek már felnőttek, önállóan élnek, nem olyan könnyű a Szamszonov családot együtt találni. Amikor vendégségben voltunk náluk, akkor kísérték ki az állomásra két kislányukat; üdülni mentek. Az iskolás Tamara pionírtáborba, a kis Natasa pedig az óvodával ment nyaralni. Éppen akkor jött meg szabadságra legidősebb fiuk is. — Üdvözlöm, édesanyám! — mondta kitörő örömmel Anatolij. Átölelte Jevdokija Matvejevnát, majd ruhájára pillantott és meglátta rajta a „Hős Anya“ kitüntetést. — Ma tüntettek ki ezzel a megtisztelő címmel, — mondotta meghatottan Jevdokija Matvejevna. Még ugyan javában tart a nyár, de a különböző iskolákban máris lázas mun- j ka folyik, hogy jól megteremthessük a tanulás külső feltételeit neveltjeinknek. A nyírbátori középiskolai diákotthon is 70 gyermeket vár. Pártunk, népünk 70 küldöttét, a leendő értelmiség 70 harcosát. A diákotthon dolgozói meleg szeretettel készítik az otthont, mint saját gyermeküknek, úgy díszítik, takarítják. Festés, bútorok javítása, nagytakarítás folyik máikét hete, — megmozgatta a diákotthon minden dolgozóját. Tiszta, ízléses szobák, rózsaszín, kék hálók, hófehér és háziszőttes függönyök az ablakokon, fényezett parkett, tiszta ágyneműk, virágos szobák, társalgó, gazdag .könyvtár, szép kert várják gyermekeinket. De nemcsak az otthon ragyog. Roskadoznak az éléskamra polcai is. 386 liter meggy, 43 1. tök, 455 1. zöldbab, 135 1. cseresznye, 500 1. uborka alatt majd leszakadnak a polcok. Nemcsak gyönyörű otthonról, változatos kosztról is gondoskodtunk. — Fáskamránk, szeneskamránk tele, nem félünk a téltől sem. Ha végignézünk a most még a nagytakarítás lázában fürdő épületen, a már tiszta szobákon, arra gondolunk: gyertek gyermekek, mi mindent megtettünk. Igazi meleg otthon, gazdag éléskamra vár, mindéi -feltétel biztosítva vartj* Hogy zavartalanul dolgozhassatok és teljesíthessétek falazatotokat: „bevenni a tudomány várát!“ LENGVÁRY JÚZSEFNÉ, Nyírbátor. Gyümölcslé frissítőnek. A gyümölcslé vitamindus', tápláló, hűsítő. A gyümölcsöt megmossuk, paradicsompaszírozón átnyomjuk, porcukorral édesítjük és hozzá- ' adunk félcsomag vaníliás t cukrot is. Lehűtjük. Az eredményes baromfi- tenyésztés előfeltétele a ba- i-omfiak egészséges elhelyezése, ólazása. Hiába minden fáradozás, a legmegfelelőbb etetés, ha a baromfiakat a fertőző baktériumok és élősködők elszaporodását elősegítő nedves, sötét, nem szellőztethető, meszeléssel és más eljárással nem fertőtleníthető ólakban tartjuk. Az ilyen ólakban a baromfitartás eredménye csak a baromfiak tömeges elhullása lehet. Ahhoz, hogy a baromfiak elegendő tojást tojjanak, kellő húst, zsírt, tollat szolgáltassanak, szükséges, hogy mindig jól érez- zék magukat. Ez arra az időre is vonatkozik, amikor az ólban vannak. Ezért az ól világos, száraz, jólevegőjű és kellően tágas legyen. Jó levegőjét a tisztaság és a szellőztetési lehetőség biztosítja. Az ól egy négyzetméternyi alapterületére 4—5 tyúk, 3—4 kacsa, 2—3 liba, vagy pulyka jusson. 25—30 tyúk számára szükséges baromfiól eszerint 3 méter hosszúságú, két és fél méter szélességű legyen. Az ól két méternél magasabb ne legyen. Az alacsony ól előnye, hogy a baromfiak télen testük melegével is bemelegíthetik. Kacsák és libák részére még alacsonyabb ól is megfelel. A baromfiólat 40—50 cm. magas földtöltésre építsük, hogy esővíz ne folyhasson bele. Az ól fala tégla, vályog, esetleg fa is lehet. Belülről gondosan vakoljuk be, tüntessünk el minden nyílást, repedést, hogy a meszelés, időnkénti fertőtle- nítés a fal teljes felületét érintse. Az ól padozata döngölt agyag, tégla, beton legyen. Különösen a salakbeton jó. A döngölt agyagpadlózatot időnként úgy újítsuk, hogy a felső két-— három cm-es réteget le- nyessük és új réteggel cseréljük. A tetőzet egyoldal- ra lejtsen. Készülhet cserépből, esetleg kátránypapírból. így az ól télen meleg, nyáron pedig hűvös. Az ól ajtaja csak arra szolgál, hogy a takarító személy az ólba bemehessen. A baromfiak az ablakok alatt elhelyezett kibúvó nyílásokon járnak ki és be. A nyílást csúsztatható ajtócskával zárjuk. Fordítsunk nagy gondot az ülőlécekre is, lehetőleg az ól ablakokkal szemközti fal előtt helyezzük el őket kb. 1 méter magasságban. Az ülőlécek szélessége 5—7 cm., vastagsága 3—5 cm. Az ól fontos tartozéka a jó tojófészek. Legmegfelelőbb a ládaszerű csapófészek. Ennek lényege, hogy a csapószerkezettel ellátott fészekajtó becsukódik, amikor' a tyúk tojni megy. K. J-né. — Károly bácsi kérem, míg visszajövünk, maga vezessen mindent. Bizonyára a méltóságos úr is így kívánná, ha itt volna. De ö nem lehet it-t... Az intéző úrnak ,is* emellett mennie, tudhat kasznár úr meg marz^qgen betegeskedik az együk;. .. Szóval, Károly bácsi kérem, most nekem is el kell, hogy menjek. Tudják, az oroszok ... A Korpás magtáros, meg a béresgazda, Bujdosó, soha nem voltak igaz szívvel az uradalomhoz. Csak maguk... Vigyázzanak mindenre, amíg visszajövünk . .. ..Vigyázunk mink anélkül méginkább, hisz megmonta ezt mán a Virág Béla“ — szerette volna mondani Lőcs Gergely, dehát az egyik próbacsendőrnek épp mellette libegett meg a kakastolla. Amikor az állomásfőnök is kiszaladt az irodából, utána a felesége, hona alatt két felborzolt tollú fehér tyúkkal, az előbbi tábori csendőr csak úgy, a vállá- val lökte meg a mozdonyvezetőt: „Indíts!“ A bámészkodó gyermekek hada, — ezen a napon már nem volt tanítás az iskolában, — meg egy pár kíváncsiskodó idős ember, asz- szony, akik: „Na, nézzük mán, hogy mennek az urak“, meg » kivezényelt szekerek gazdái úgy néztek az elindult vonat után, mint a születő nagy történelem élő szemtanúi. Lőcs Gergely és Embór Károly egymás mellé lépett az üresen maradt sínpár mellett. Srinte egyszerre sóhajtottak egy hatalmasat. Mintha így akartak volna egymásból kiűzni valami.. . tudj isten mit. — Nyavaját jönnek ezek mán vissza, te Károly! — Az... De menni kéne tán. Erősen halad a nap. Az egyik öreg asszony azt monta ott az eléb, hogy estére felrobbantvák a németek a hidakat. Mielőtt elindultak volna, vissza a Fenekes-tanyára, megtömték a pipájukat s rágyújtottak. S Embör Károly, aki majdnem negyedszázadon keresztül mindig csak urakat hordozott a kocsin s neki azon soha nem volt szabad pipát venni a szájába, most így húzta meg a gyeplüjét a két fiatal bogárfeketének. * Harmadszorra virradt a reggel azóta. Tegnap, meg tegnapelőtt hajnali háromkor még elverte az öreg Remete András a Fenekes- tanyán az ébresztőt a dróton függő ócska ekevason. Annyi sokszor tette ezt már. Szigorú parancsba volt adva neki, mint éjjeli őrnek. És úgy hitte, úgy vélte a hetvenegy éves öreg: meg se virradna talán, ha ezt egyszer is elmulasztaná. De tegnap reggel azt mondta neki Lőcs Gergely: „Hagyja csak, András bátyám, azt a kongatást.“ Banda Józsefné pedig, született Árok Juliánná, az Árok Ferenc testvére, egyenesen a szeme közé kacagott: „Maga tán nem tudja, hogy nem va- gyu. ’ mi már az urak cselédje?“ Ezen a hajnalon nem verte hát el öreg Remete András az „ébresztőt“, mégis, milyen csodálatos, milyen hihetetlenül nagy dolog: így is megvirradt! Meg bizony. És olyan nagyon szép, olyan pompás volt ez így, amikor a nap aranypirosan fellépett a lehajló ég szélire s elűzte maga alól az éjszakai sötétséget. Vasárnap reggel volt. Kicsi szél jövösgetett arról, a Gólyaláb dülű felől. A tiszta levegő olyan volt, mint a gyöngyszem ű harmatcsep- pek tükre, az utak porcsint- bokrain. S valami nagyon finom illat kellemes ízt permetezett a levegőbe. De nem érzi ezt meg senki más, csak a földnek hűséges mesterei. Akik, ha nem is látják, ha nem állnak a végire a bevetett földnek, Asztalos Bálint; EISiKtkafl H járOMI VI. azt mondják ilyenkor: kelesget a jövőévi kenyérnek- való. Igen. Tényleg „keles- getett“ már, amit a sorrendben előbb elvetettek: a búza, meg a rozs. Az ősziárpa is dugdosta gyenge dárdáit. Az ígéret színével- szagával tarkázta be szülőágyát a kelő vetés. Ezt vette fel a gyenge őszi szél s vitte üzenetül a tanyabelieknek. Bököny Péterné ahogy kilépett a tornácra, szemét összehunyorította, ahogy belenézett a kelő napba. — Kezét íeketealapú, apró, sűrüfehérpettyes kötője alá dugta. S csak állt, állt. A piros, égő napba nézett, mégis mindent látott. A szomszédos cselédházakat a maguk egyszerűségében, a hosszú istállókat, előttük a nagy trágyahalmokkal s arra feljebb a segédtiszti lakást, aztán még feljebb a tiszttartóit és még azon túl, a sűrű, lombhullató fák között a kastélyt. Látta a hatalmas, emeletes, vasrácsos magtárt, a parádéslovak istállóját, a gépszint, a kovács-kerékgyártó műhelyt. És mindent, a tanyabeli fákat egyszerre, mikről le-le- pergett egy-egy sárgult levél. És látta, ahonnan elszakadtak, az új rügyek ott éltek már a jövőévre. Egyszerre látott mindent, pedig csak a felkelő napba hunyorgott bele. Látta a cselédlakások előtt az alacsony, szalmatetős disznóólakat, a tyúkok, kacsák vályúit és mindezzel együtt a végtelen határt, ahonnan olyan jó friss levegőt tud hozni a röpke szél a kelő vetésekről. Bent a férje lázas-betegen feküdt s a kicsi ablakon bevágó nap sugárkévéi ép odaomlottak a mellére. Jobb kezét felemelte. Maga se tudta, miért. Csak úgy tette. Talán, hogy megsímo- gassa a nap beomló üzenetét? Azért. A gyermekek aludtak még. „Hadd aludjanak csak. Hadd pihenjenek!“ — mondta Bököny Péter a feleségének. És kedves szu- szogásuk úgy bomlott szét, mint ahogy a gyenge szellő suhongat szőlővenyigék, málnabokrok, szederindák cikk-cakkos levelei között. „Ejnye csak. Miért is jöttem én ki?“ — kérdezte önmagától Bökönyné. Persze. Elmentek-e már Lőcs Ger- gelyék be a községbe, megtudni, mi a hír. — Igen. Valóban ezért küldte ki a férje. Mert hogy is voltak csak ezek az utóbbi napok? Még csütörtök estére volt, amikor motorkerékpáron az a nyolc német katona el- dübörgött a tanyamelletti nagy úton. Arunan jöttek a Görbe-árok hídja felől. Le- sunyított arcukban mintha maga a halál táncolt volna, ahogy rázódtak arra a község felé. Még akkor este nagy robbanások szele futott a tanyába. A kicsi gyermekek felsírtak, a nagyok összerezzentek. Majd kisebb hangú, de annál sür- vebb robbanások zaja hallatszott. Azután csend lett. Csak az este susogott. Majd később, alig néhány perc múlva szétszórtan, de mpgis tökéletes egységben, mh*t a vadlibák raja — beértek az első orosz katonák a tanyára. Csak úgy jöttek gyalog- szerben. S úgy lépkedtek előre, olyan biztosan, mintha mindég ott jártak volna- Egyszer csak arra hátraSb, ahol többen is érkeztek, egy harmonika lágy hangja csendült. Benn, a cselédlakásokban megdobbantak a szívek. És ha így dobbanhat meg a szív, nem hagyja az tovább félni az embert. Az alig pislákoló petróleumlámpákat feljebb csavarták itt is, amott is. Előbb Savanyú András lépett ki az ajtón. Majd Pusz- táng Sándor. Azután ez intette maga után a családját, majd megint egy másik apa. „Orosz katonák ezek, halljátok“ — mondta Szőke István. De ekkorra megteltek az ajtók előtti helyek s a keskeny tornácok. Még a nagyobbacska gyermekek is kihúzódtak anyjuk szoknyája mellé és nézték az egyre jövő orosz katonákat és hallgatták a harmonika búgó dallamát. A Bököny Péter családja is kinn volt. Csak ő nem tudott kimenni. Pedig . .. haj, mennyire szeretett volna. Másnap hajnalban öreg Remete András megint bele kolompolt a virradatba. Tegnap hajnalban is. Az emberek étették, itatták, gondozták tovább a jószágokat. Reggel meg fogtak: mentek szántani, vetni. És úgy elment az a két nap. Ma reggelremeg vasárnap lett és ... öreg Remete nem kongatta fel a tanyát. Dehát mégis? El- mentek-e hát azok az emberek? — Bözsi te! — kiáltott oda Bökönyné a kisebbik Pusztáng-lánynak, aki egy vedér vizet húzott épp fel a gémeskútból. — Elmentek-e már apádék? — Még napfeljötte előtt, — kacagott az rá két bogárfekete szemével. — Azt mondta idesapám, délire vissza akarnak jönni. Valóban. Lőcs Gergely, Pusztáng Sándor, meg Árok Ferenc ott jártak már akkor a község alatt. A kas- bavetett jó két villányi finom lucerna szaga folyton ott kísérte szekerüket. Mert az este őket választották meg, hogy bemenjenek a községbe megtudni mégis: mi hír a világban? — Elmentek azok, apjuk, még napfeljötte előtt, — mondta Bökönyné, amikor visszament a házba. Sanyi ekkor lépett le az ágyról. Az álmosság kicsit röpködött még a szeme körül, mit öklével igyekezett elűzni — estére. Apja nézte, nézegette. Tekintetével simogatta. Aztán megszólalt: — Sanyi fiam, gyere csak ide . . . Anyja, te is. Ezek elcsodálkoztak előbb egy kicsit, egymásra nézve. Aztán mindketten odaléptek az ágy mellé. — Azt szeretném... de nagyon szeretném, — folytatta Bököny Péter, akinek a láztól csillogott a szeme, de arca tüzében gyengéd mosoly játszadozott, — hogy hívnátok be ide, énhozzám is orosz katonát. Hadd ölelném meg. Hadd fogjam meg a kezét, mint mondtá- tok, hogy Lőcs Gergely is tette, meg Szőke István, meg a többiek akkor este, amikor ideértek. Mert látjátok, én még mindig beteg vagyok. Emezek egyszerre felelték az igent, de ő tovább beszélt. — Nem hajtanak mán bennünket az urak. Ma reggel a kongatás se szólt. Ember módra élünk ezután, hajátok..; Sanyi fiam, jó lesz majd nektek iskolának az a nagy kastély. Ne kéjén nektek olyan messzire járni akármilyen időbe. Meglássátok csak, ,mi lesz itt, milyen élétdfr'Csinálunk mi magunknak,, , ... A robbanások estéje óta se beszélt összesen ennyit Bököny Péter. Ha szóltak is hozzá, csak a fejével intett igent vagy nemet. Mikor miként kellett. Mély hallgatással feküdt. S a feltörő gondolatok gyűltek, egyre gyűltek benne, hogy most, azon a szép vasárnap reggelen, felhúzza előttük a zsilipet. Dehogy jutott eszébe egy pillanatra is, hogy kívánsága mily hamar teljesül. Már délben. Amikor visszatértek a községből Lőcs Gergelyék. Mert nem egyedül érkeztek. Még másik három ember is leszállt1 a szekérről. Doktor Romos Gyula orvos azért ment ki a tanyára, hogy most már. senkitől se tartva, élhessen hivatásának, hogy meggyógyítsa. Virág Béla pedig azzal a fiatal, szőke, mindég mosolygó szovjethadnagy- gyal, — akinek ő is olyan jóleső érzéssel hallgatta akkor este harmonikájának lágyzengésű hangját, — avégből érkeztek, hogy együtt, közösen beszélgessék meg, hogy miképpen, milyen módon menjenek tovább a tanyabeliek a boldogabb, emberségesebb jövő felé. Mert igen, széttörött itt is a járom és szabad szárnyalásnak indult az élet. fVécre.) ASSZONYOKNAK, Kitüntettek egy 12 gyermekes anyát felkészült a nyírbátori diákotthon az Iskolaévre
