Néplap, 1954. július (11. évfolyam, 154-179. szám)
1954-07-14 / 165. szám
1954 JULIUS 14, SZERDA NÉPLAP 3 Kié lesz a zászló? V. M. Molotov megbeszélései Vetélkednek az aratógépkezelők FORGÁCS JÁNOS türelmetlenül várta a brigádvezető érkezését, gyakran a gépállomás felé vezető útra vitte tekintetét. Újra átvette helyettesétől a gépet, s figyelmesen vezette a learatott búzatábla szélein körül. Gyakran megállt a gép, nehezen boldogult a ledőlt terménnyel. Most újból változtatott a menetirányon. Az északkelet felé megdőlt kalászt dél-észak irányban kezdte aratni. így valamennyivel gyorsabban haladt. Most hirtelen felegyenesedik a nyeregben, kezét szeme elé tartva keres, kutat. De eredménytelenül. — Pedig már jöhetne — szól oda Ferencnek, akit az imént váltott le a gépről. Aztán mégis megjött a brigádvezető.' Fürge léptekkel haladt egyenesen a géphez. Biztatóan szólt oda Forgácsnak: — Ha megtartod az ütemet, bízhatol hozzá. Mostmár elégedetten indult tovább, büszkébben ülve a volánnál. Megértette, mit jelent a pár „rejtélyes” szó. Gépét kis piros zászló díszíti. Ezt kell most megtartani, itt tartani a demecseri Dimitrov tsz. földjén, ahol munkájukat végzik. KÉSŐBB az igazgató látogatta meg őket. Csak néhány pillanatra csendesedett le a gép zúgása, majd Bácskái elvtárs szavai szárnyalták túl az egyenletes püfögést. — Aztán vigyázzon rá, amazok is rákapcsoltak. Forgács elvtárs felerősítette a vörös színű zászlót a gépe legmagasabb részére, a kipuffogó- csőre. Hadd lengesse a nyári szellő, s hirdesse előségét a 8 aratógépkezelő versenyében. — Keménykötésű gyereknek kell lenni, aki ezt elviszi tőlem — nézegette a selymes zászlót, majd munkához látott, — kár minden percért. NAPONKÉNT változnak az eredmények, így a zászló gazdái is. Pedig hogy harcolt Forgács János érte! Mégsem maradhatott nála. Bizony, amazok is dolgoztak. De még hogy! Mikor megtudták, hogy Forgácsé a zászló, szinte egy volt valamennyiük gondolata: „holnapra megszerezni”. Mikor Lippai István brigádvezető hírül adta Mezősi Gyulának, a nyírbogdányi Partizán termelőszövetkezet búzatábláiban dolgozó aratógépkezelőnek a verseny állását, az gondolkozni kezdett. Addig egyes sebességgel húzatta gépét, de nem volt ezzel megelégedve. „így nem lesz a zászló az enyém” — morfondírozott magában. Megpróbálta a kettes sebességet. Lassan adott gázt a gépnek, figyelte az aratógép szerkezetét, s mikor látta, hogy elbírja azt is, teljes gázzal, kettessel húzatta a gépet. Teltek, múltak a percek, az órák, egyre nagyobb lett a learatott terület. KÖZBEN, a gépállomásról ki- szivárgott hírekből, az terjedt el az aratógépkezelők között, hogy a vörös zászló mellé egyéb jutalomban is részesül a győztes. Inget, zoknit, nyakkendőt és egyéb apróságot kapnak a legjobbak. Hittek is, meg nem is a dologban. Aztán meggyőződtek róla az igazgatótól. Volt is hajrá, az igent mondó szó után! Forgács János azt üzente Bácskái elvtársink, hogy vasárnap is dolgozik, mondja meg a többieknek is. Útnak is indultak az agronómusok, brigádvezetők a hírrel. De megelőzték szavaikat a többiek, azok is előre határoztak a vasárnapi aratás felől. Mezősi Gyula beüzent az agro- nómussal, hogy kevés az üzemanyag, hozzanak a szövetkezetiek. Ott is volt mindjárt egy fogat, dolgozhatott vasárnap. Hétfőn pedig megkezdődött a találgatás, kié lesz a vörös zászló? A hírek szerint Mezősi volt az esedékes az elsőségre, de a többiek hitték is, meg nem is. Hétfőn délben Forgács János abban :s kételkedett, hogy a vele szomszédos Úttörő termelőszövetkezetben dolgozó Balogh András akkor nap már 5 holdon végzett aratást. Illési Mátyás agronó- must küldte el, hogy győződjön meg róla. Mikor pedig visszajött az agronómus, ugyancsak megvakarta a fejetetejét. Hogyne bosz- szankodott volna, amikor „veszély” környékezte a zászlót!.. a ESTE a megszokott időben ösz- sZeüIt a gépállomás vezetősége és Rada Ilona versenyfelelős ismertette az aznapi eredményeket, majd beszámolt valamennyi aratógép- és kombájnvezető addig végzett munkájáról, teljesítményeiről. Tegnap reggel, még alig bújt elő a nap a távoli hegyláncok mögül, mikor Gulyás János elvtárs, a gépállomás pártszervezetének vezetőségi tagja útnak indult motorjával. Forgács János fogadta elsőnek köszönését. Az már sejtette, mit jelent a korai látogatás. —• A zászlóért jöttem — bökte ki a szót Gulyás. Alig tudta gondolatát rendezni Forgács, még szavakat is nehezen talált. Majd csendesen, fejében egyre tornyosuló gondolatokkal kezdte leoldani a gépére erősített zászlót. — Itt van — mondta alig hallhatóan. Gulyás elvtárs vigasztalni próbálta: — Nincs még baj Forgács elvtárs, vissza lehet szerezni. Rövid szóváltás után újra felzúgott a gép, útnak indult Gulyás elvtárs is. Meg sem állt Nyírbogdányig, ahol Mezősi Gyula már nem tudta elképzelni, hogy lehetnek „ilyen sokáig”. (Alig száradt fel a reggeli harmat, mikor megérkezett Gulyás János.) A VIDÁMKEDV^), barna arcú, olajos ruhás aratógépkezelő megállt egy pillanatnyi időre gépével, leszállt és elébe sietett az érkezőnek. — Mi az eredmény Gulyás elvtárs? — kérdezte előre. —• Elhoztam a zászlót — válaszolt az nem kisebb örömmel és újságolni kezdte, hogy 35 hold aratásával jóval elhagyta Forgácsot, meg a többieket. Nem sokáig tartotta kezében a zászlót, pillanat alatt felrakta a gépre. — Miskolci Sanyi is boldogan hunyorította szemeit Mezősire, hisz az ő- munkája is benne van az elsőségben. Már indulni akart, mikor Gulyás elvtárs elővett valamit táskájából. — Ezt is a zászlóval hoztam — nyújtott Mezősi felé egy inget és egy nyakkendőt. Megérdemli — majd kezet fogott vele, de mielőtt megfordult volna, Mezősi szavai visszatartották: — Ha a bicskám beletörik, de itt marad a zászló. Ezt mondja meg a többieknek is — nézett erősen Gulyás szemébe, majd kezet szorítottak. Ennyit egyelőre a zászlóról. — Hogy hol köt ki végleg, az még a jövő titka. Forgácsék, meg a többiek is fogadkoznak, hogy nem hagyják a kis zászlót soká pihenni. Nagy Tibor. a kínai és az angol külügyminiszterrel Genf, (TASZSZ). V. M. Molotov, a Szovjetunió Minisztertanácsának első elnökhelyettese és a Szovjetunió külügyminisztere július 12-én huzamosabb megbeszélést folytatott Csou En-lajjal, a Kínai Népköztársaság miniszter- elnökével és külügyminiszterével, aki visszatért Genfbe, hogy résztvegyen a külügyminiszterek értekezletén. V. M. Molotov július 12-én megbeszélést folytatott A. Eden- nel Nagy-Britannia külügyminiszterével, aki visszatért Genfbe, hogy résztvegyen a külügyminiszterek értekezletén, Churchill nyilatkozata London, (MTI). Churchill angol miniszterelnök hétfőn az alsóházban nyilatkozatban számolt be washingtoni tanácskozásairól. Bevezetőül hangoztatta, hogy a washingtoni megbeszéléseknek az angol-amerikai egység helyreállítása volt a feladata és „bizonyos lidércnyomásszerű aggodalmak” eloszlatása az amerikaiknál a brit politika irányvonalával kapcsolatban. A miniszterelnök rámutatott arra, hogy a tanácskozások létrejöttét az is szükségessé tette, hogy Angliát nem tájékoztatták a hidrogénbombával kapcsolatos értesülésekről s ez, mint Churchill mondta „mélységesen aggasztotta” őt. Churchill beszédében foglalkozott az európai védelmi közösség ratifikálásának és Nyugat-Német- ország felfegyverzésének kérdésével. Az európai védelmi közösség franciaországi ratifikálásának elhúzódásáról kijelentette: „nem könnyű előre látni és a jelen pillanatban nem is helyes megjósolni, milyen következményekkel jár ez a tehetetlenség, ha tovább folytatódik. „Tragédia lenne — jelentette ki — ha elmulasztanánk azt a lehetőséget, hogy Nyugat-Né- metországot visszavezessük az európai népek családjába...” A miniszterelnök kitért a Kínai Népköztársaságnak ENSZ-be való bebocsátásának kérdésére is. Jóllehet, megismételte azt az angol álláspontot, hogy helyeslik a Kínai Népköztársaság bebocsátását az ENSZ-be, ugyanakkor azonban nyilvánvalóan a rá és Edenre Washingtonban gyakorolt amerikai nyomás hatására kijelentette: „Ezt a kérdést bizonyos ideig semmiképpen sem lehet felvetni“. Dulles elutazott Párizsba Washington, (MTI). Dulles hétfőn este Washingtonból Párizsba utazott, hogy ott tanácskozzék Mendes-France francia miniszter- elnökkel és Eden angol külügyminiszterrel. Az amerikai külügyminiszter elutazása előtt a repülőtéren nyilatkozott. Mint az „AFP” jelenti, Dulles nyilatkozatában hangsúlyozta, „utazása újból megmutatja, hogy az Egyesült Államok milyen nagy érdeklődést tanúsít az indokínai és az európai események iránt és megmutatja azt az őszinte óhajunkat, hogy biztosítsuk Francia- ország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok összehangolt akcióját, amely a legjobban elősegíti közös céljaink megvalósítását”. Az amerikai külügyminiszter a továbbiakban azt fejtegette, hogy „az Egyesült Államok és Francia- ország távolabbi érdekei Indokína tekintetében azonosak”, de „Franciaországnak és a társállamoknak ezenkívül külön érdekeik is vannak”, amelyek a háborúból adódnak. Dulles a háborúért ismét a Vietnami Demokratikus Köztársaságot igyekezett felelőssé tenni. Dulles utalt arra „nincs világosan leszögezve, hogy az Egyesült Államoknak Franciaországgal, Vietnammal, Laosszal és Kambodzsával közös érdekeit szükségszerűen a minden téren megindított azonos akciók szolgálnák.“ Ezért — mint mondotta— a párizsi útja nem érinti azt a korábban ismertetett washingtoni álláspontot, hogy sem ő (Dulles), sem Bedell-Smith külügyminiszterhelyettes „jelenleg nem szándékozik“ Genfbe menni. Az amerikai külügyminiszter végezetül Franciaország, Nagy- Britannia és az Egyesült Államok „egységfrontjának szükségszerűségéről” beszélt, „A tábor, a tábor zászlait lehajtja...44 A Rákóczi-szabadságharcban a népi csapatoknak elért sikerei a kurucok táborába vonták a Kisvárdán és a megye többi kastélyában meghúzódó szabolcsi nemességet is. A győzelmek eredményét a nemesség a maga számára biztosította. „Kik kénytelenségből kurucokká lettek, Azok uraméktól ajándékot vettek, Ezeknek felette tisztességet is nyertek!“ A harcot a nemesek továbbra is a népre bízták. A szabadságharc folyamán Rákóczinak többször kellett felszólítania a megye vezetőségét, azon igyekezzék, „... hogy hova hamarabb mennél felesebb számmal insurgáltassa a nemes vármegyét.” Ezeknek a felhívásoknak nem volt sok eredménye. Még azok a nemesek is, akik nagy uszolásra táborba szálltak, a harc elöl „haza az atyjok házához konfugiálván, az többi szegénységet nyomorgatják“. A szegény népnek a diadalmas harcok után is csak a véráldczat és verejték jutott. Lehet-e csodálni, ha „némely hajdúk azon okon, hogy már öccseik, bátyjaik hadakoznak, felülni nem akarnak .. ”, kiábrándultán fordulnak el attól a küzdelemtől, melyben kezdetben annyira bizakodtak. A megyében a szabadságharc első hónapjai után elcsendesedik a harci zaj. Szabolcs lesz a hadba indulók gyujtőtábora, a harcok szünetében a kuruc ezredek szállása, az a föld, mely a hazáért és szabadságért egyformán ad életet és vért még akkor is, midőn harcból szökött urak zsarolják, midőn aljas izgatok Rákóczi ellen lázíta- nak és a parasztokat erőszakkal fogják vissza a kuruc táborból. Hiába akar Rákóczi segíteni a népen, rendeletéit a megye urai nem hajtják végre. Hiába fenyegetőzik: ......kegyes szándékunkat magatok mégátalkodottságával gátolni ne merészeljétek, másként büntetésteket és romlástokat magatoknak tulajdonítsátok“. Azonban ez sem segített. Rákóczinak túl kellett volna lépnie osztály- korlátain, merészebben kellett volna támaszkodnia a népi vezetőkre, hogy rendelkezései az Esze Tamások segítségével valóban eredményesek is legyenek. A katonáskodás és a katonai beszállásolások, az állandó zaklatás és a kóbor hadak dúlása év- ről-évre fogyasztotta a lakosságot, juttatta koldusbotra a jobbágyfalvakat. Elnéptelenedtek a parasztkunyhók, megnőttek a terhek. A harcmezőkön mind gyakrabban hirdettek vesztett csatákat az elrongyolt kuruclobogók, mind szükebbre szorult az a terület, ahonnan a szabadságharc ember- és anyagszükségletét kielégíthette. De még ekkor is — 1710-ben — a megfogyatkozott, koldúsbotra jutott szabolcsi szegénység 3000 köböl gabonával, 1000 mázsa hússal adózik, ugyanakkor a szépszámú nemesség csak 2000 köböl gabonával járul hozzá a kuruc sereg ellátásához. A nép áldozata már nem segíthetett. A nemzetközi helyzet kedvezőtlen alakulása, a belső árulók a szabadságharc utolsó napjait készítették elő. „Halálos nehéz köd Mindent búsan beföd, Jobb is, ha nem látja: Mert csak szíve fájna, Tán meg is szakadna ... Dobos már dobolhat, Rákóczi unszolhat: Rajta, rajta, rajta!" Minden oklevélnél hitelesebben, fenségesebb erővel fejezte ki ez a kuruc ének az ország és a nép hangulatát a Rákóczi szabadság- harc bukása után. Ez a halálos, nehéz köd hömpölygött végig az ország területén a vesztett csaták, árulások után. A szabadságharc legjobb vezéreit, Esze Tamást, Bottyánt már a föld takarta, sokezer hős kuruc esett el a harcmezükön. Az élők hiába küzdöttek már. A szabadságharc nemesi vezetői csak egyre gondoltak: hogyan szerezzék meg a bécsi udvar jóindulatát, kegyét a maguk számára. 1711 januárja volt. Nyugatról, Erdély felöl mindenünnen császári csapatok vonultak Szabolcs, az északi végek felé. A labancé volt már Kálló vára, hol a kuruc had első ágyúit szerezte. Pálffy János, a teljhatalmú labancvezér, bőkezűen ígért mindenkinek, aki vállalkozott az árulásra, aki hajlandó volt magára venni a Habsburg igát. Ilyen körülmények között hívta össze Kisvárdára seregszemlére a fejedelem a kuruc csapatokat, s a béke reménye ezrével hozta össze azokat a nemeseket is, akiket Rákóczi harcra, a szabadságharc folytatására már soha nem tudott volna összegyűjteni. A kisvárdai seregszemle meggyőzte a fejedelmet, hogy nemcsak az európai, hanem a „magyarországi ügyek állása” is arra kényszeríti, hogy kísérletet tegyen emberséges béke kivívására, Pálffy János Kállóból, Rákóczi Kisvárdaról a vajai kastélyba ment és megkezdődtek közöttük a tárgyalások. Pálffy árulásra ösztökélte a fejedelmet, ígérte, hogy „nincsen olyan becsület, méltóság, kedvezés és vagyon”, amelyet a fejedelem nem remélhetne Bécstől. A hazát, a népet, a szabadságot kellene csak elárulnia. Rákóczi belátta: ilyen béke után egy napon majd hazája árulójának tekintenék. A tárgyalásokat megszakította. Rákóczit nem lehetett a szabadság útjáról eltéríteni, Károlyi Sándor és társai örömmel léptek a megalkuvás, az árulás útjára. Pálffy Károlyit is biztosította arról, hogy a császár nemcsak megerősíti birtokaiban, hanem további jutalmat is remélhet, ha keresztülviszi a kurucok kapitulációját. Százezer forintot — e korban hatalmas összeget — nyert a békén a „békekötő” Károlyi, de ugyanannyit kapott a „bckeszer- ző“ Pálffy is. 1711 május 1-én — Rákóczi lengyel földön még reménykedve készült új csatára — a majtényi síkon megtörtént az utolsó seregszemle. Teljes számmal jelentek meg itt azok a nemesek, akiknek harmada sem jelent volna meg a harcmezőn. És „A tábor, a tábor Zászlóit lehajtja A majtényi páston, Szegény kuruc tábor ... Hajh, Károlyi Sándor!“- A szabadság zászlóhordozói pedig ismét ott bujdostak Bereg rengetegeiben, lengyel földön: A nép ajkán meg új kuruc ének született: „Megfizeti még az árát az árulásnak, Kipótolja tyaradéka Esze Tamásnak, Ha nem másnak! Árulónak, Ügy lészen még dolga néki, Miként dudásnak!" HORVÁTH SÁNDOR.
