Néplap, 1954. július (11. évfolyam, 154-179. szám)

1954-07-11 / 163. szám

AI £ ía I. A P

1954 JULIUS 11, VASÁRNAP

6

Serényeu dolgoznak a deiuecseri Úttörő tsz. asszonyai

A demecseri Úttörő tsz. asszonyai nemcsak a növényápolási, de az aratási munkából is^alaposan kiveszik a részüket. — 46 asszony állt e héten az aratók közé vidáman, nótaszóval. Nehezen tudtuk az 50—60 éves asszonyokat meggyőzni arról, hogy nem nekik való munka már az aratás. Három asszony és három DISZ-fiatal . lány tanulta meg az első segélynyújtást.

Ez fontos feladat, különösen aratás idején, ha valamelyik munkatárs megsérülne, segítséget tudnak adni, míg orvos érkezik, — Nemrégen kaptunk egy hordagyat, három mentőládát lés három oldaltáskát felszereléssel égyütt az egészség- ügyi .minisztériumtól.

A munkaegységekkel is jól állunk. — Csak egy példát írok

erre. Boros Istvánné- nak négy kicsi gyermeke van, most -s terhes és 113 munkaegysége van idáig. Rubóczi Mihályné, Beke Jánosné és Makkai Mihályné 60—70 éves asszonyok — mégis 110 munkaegységük van. Most arra törekszünk, hogy valamennyien elérjük a 200—220 munkaegységet.

Tomaskovics Józscfné

MNDSZ. elnök1.

Orvos a gyermekekért

Arról szeretnék írni az asszonytársaknak, hogy mennyire becsülik ma társadalmunkban a gyermeket, és orvosaink hogyan segítenek a beteg gyermek gyógyításában. Nekem két gyermekem, van. Egy kislány m 1952-ben született és egy kisfiam, aki ebben az évben született. Szemünk fénye mind a kettő. Azonban nagyon sok öröm mellett sok volt ezideig az izgalom is, sokat betegeskedett mind a kettő. A kisfiam már egyhetes korában középfültő- mirigygyulladást kapott, amiből még csak most kezd kigyógyulni. Mindez nagy fájdalom egy szülőnek, de vigasztaló, amikor az orvos megnyugtatóan beszél és bízik a gyermek gyógyulásában. Ilyen orvos Tornyospálcán Berényi Lóránt. Jellemző rá, hogy türelmesen, fáradságot nem ismerve, kezeli a beteg gyermekeket. Az egészséges gyermekeket is látogatja, különösen járvány idején. Ilyenkor felhívja a szülők figyelmét a védekezésre, megmagyarázza a betegség tüneteit. Szeretjük orvosunkat a körzetben, mert becsületesen látja el munkáját. Szeretnénk, ha nemcsak Tornyospálcán, hanem mindenütt ilyen orvosok lennének.

Ifj. BAKA 1STVÁNNÉ, Tornyospálca.

Kézen lévő gyümölcsfoltok eltávolítása. A különféle gyümölcsökről, újburgonyától stb. megfeketedett kezet dörzsöljük be b- •■kő r.vval. Ha ' darabos a borkősav, akkor törjük porrá és ezzel a porral dörzsöljük be a kezünkön lévő foltot. Pillanatok alatt eltűnik a folt.

Hasznos tanácsok

Bepiszkolt selyemblúzok, újak s egészen tiszták lesznek, ha ben- zinfürdőbe mártjuk és mossuk őket, anélkül, hogy dörzsölnénk. Egy kissé kinyomkodjuk es mosás után nem vasaljuk ki, hanem csak rátesszük a vasalót. — Nagyon vigyázzunk, hogy erős éleket ne kapjon. A vasalón addig hagyjuk, amíg a benzin elpárolog és a blúz teljesen száraz lesz. Ezután baloldalára kifordítjuk és úgy vasaljuk óvatosan. Mindenféle selyemholmit tisztíthatunk ilymódon, egyedül az iz- zadásfoltok nem mennek ki, de ezek semmiféle kémiai eljárással nem távolíthatók el.

A selyem vagy félselyem anyagokba került likőrfoltokat spirituszoldattal távolíthatjuk el. Tiszta spirituszhoz kevés vizet teszünk és ezzel dörzsöljük ki óvatosan a foltokat. A gyapjúanyagok nyugodlabban és erősebben dörzsölhetők.

Befőzés

Rétesnek való meggy és cseresznye. A kimagozott gyümölcsöt szőrszitára tegyük, hogy jól lecsepegjen a leve. Az üveg aljára egy sor porcukrot tegyünk, rá egy sor gyümölcsöt és így folytassuk, amíg az üveg megtelik. Fontos, hogy a tetejére bőven kerüljön cukor. Kávéskanál rumba kevés szalicilt keverjünk el és öntsük meg a legfelső sort vele. Kössük le jól és 15—20 percig gőzöljük ki.

Zöldborsó télire. Friss, szemes zöldborsót kevés sós vízben félig megfőzünk. Ha félig kihűlt, paten tzáras üvegbe tesszük, le vével együtt és 25 percig gőzöljük.

[ ekeknek,

iittö vöknek

Igry jár, aki irig-y

Volt egyszer egy szegény ember. Nagyon sok gyermeke volt, már talán a számukat sem tudta. Azzal kereste a kenyerét, hogy a Drávára járt halászni. Egyszer, ahogy kimegy a Drávára, kihalász a vízből egy karikás valamit. Kezébevette, nézegette, hazavitte. Gondolta, hogy otthon a gyerekeknek lesz mivel játszani. Ahogy a gyerekek játszottak vele, az mindig fényesebb lett. Egyszercsak látta, hogy aranykarika. Összeszedte a cókmókját, a karikát egy ruhába göngyölte, s felment a királyhoz. A kapunál megállították, nem akarták beereszteni. — Mi járatban van kend? — kérdezik. Hoztam a királynak ajándékot, azért akarok felmenni! — mondja az ember. Arra felengedték. Mikor az aranykarikát átadta a királynak, azt kérdezte az tőle. — Honnan való ez az aranykarika? Hol vetted? — Fölséges király, nem vettem én ezt sehonnét, halásztam a Drávában és ott fogtam ... — A király elfogadta az aranykarikát, de megparancsolta, hogy adjanak a szegényembernek ezüstöt, meg papírpénzt, amennyit csak elbir... — Mikor hazaért, az egyik fiát elküldte a bátyjához, hogy kérje el a mérőt. Azt mondja a bátyja a gyereknek: — Ugyan minek nektek a mérő, mikor még egy falat kenyeretek sincsen! A gyerek nem szólt semmit. A bátyja a mérőt előbb szurokkal jól kikente, úgy adta oda. Mikor a pénzt megmérték, a gyerek visszavitte a mérőt, de sem otthon nem látták meg, sem ö nem vette észre, hogy a szurokba beleragadt egy ezüst pénz. Kérdezi a bátyja a gyerektől: No, mit mértetek

vele? Azt mondja a gyerek: — Borsót! — Tudta is a gyerek, hogy

mit mértek! Nem előtte csinálták! Mikor már a gyerek hazament, látja, hogy egy ezüstpénz van a szurokba bclcragadva. Azt mondja magában: Dehogy mértek ezek borsót! Hiszen itt pénz van!... Azonnyomba szaladt az öccséhez, hogy mondja meg neki, hol szerezte azt a sok pénzt. A felesége is velement. Gondolta a szegényember, megtréfálja azt a zsugori testvérét, aki olyan rideg volt mindig hozzá. Azt mondta, úgy lett a pénz, hogy macskát vittek a királynak, mert annyi ott az egér, hogy még a királynak is a fülét rágják. Rávágja erre a felesége, — no, ember, vigyünk mi is macskát! Azt mondja a szegény- ember figyelmeztetőül: — An*

gyomasszony, ne vigyen sokat, mert megkarmolja! De az nem hallgatott rá. Hazamentek, minden vagyonukat eladták, a pénzükön meg macskát vettek.

Ök hoztak egy egész kocsival. A katona alig eresztette be őket, de mégiscsak beeresztették. Mikor a király elé értek, el sem mondták, hogy miben járnak. Azt hitték, olyan nagy örömet okoznak neki. Egyenesen kioldozták a sok zsákot. A rengeteg éhes, dühös macska meg csak neki a királynak,1 karmolta, tépte, az meg nem tudott hova menekülni előlük: jaj-! gatott, hogy a száján kifért. Beszaladtak a testőrök, alig tudták a sok macskát agyonverni, meg kikergetni. Akkor aztán az embert is jól megverték és kikergették: Mehetett az ember a feleségével haza. Sose lettek többé gazdagok.

A italos Bálin!:

Kiszakad a járom

íj.

Pöncz Zoltán ugyan nem volt a választott szervezőbizottság tagja, azonban őt is meghívták, hogy képviselje az uradalmat. Hiszen emberöltőkön keresztül semmi nem történhetett meg a község életében az uraság tudta nélkül... És most sokért nem adta volna, hogy mégis csak meg kellett hátrálnia Lepke tiszteletesnek. Mert a valóságban úgy tűnt ez a dolog. mintha őelőle vonta volna be a zászlót. Ugyanis nehezen tudta elfelejteni azt a névestét, amit a múlt évben Kincses Viola postamesternőnél rendeztek, ahol valósággal berúgatta őt az a bikanyakú pap és egész éjjel tehetetlenül horkolt az egyik sezlónon a . .. maga vacsorájában. Pedig ő is legényember még, alig múlt huszonötéves, s habár neki mások az igényei a Kincses Violáktól, dehát, csak csúnya dolog volt az na ...

Ez az egész eset pedig onnan kerekedett ide, hogy még jó pár héttel azelőtt magának, Gálczehy méltóságos úrnak született az a nagyszerű gondolata, hogy a községi, na meg az uradalmi intelligencia számára egy lelkesítő, magasszínvonalú, élvezetes hangversenyt kellene rendezni. Természetesen, egy híres fővárosi művésznő vendégfelléptével, s mulatsággal egybekötve. A gondolatot tett követte és maga a méltóságos úr tette meg Pesten a szükséges lépéseket ezirányban. A községi intelligencia legfinomabb rétege pedig egyáltalán nem tudott hova lenni az örömtől. így választották meg a szervezőbizottságot, melynek szigorúan a lelkére köttetett: mindent a legnagyobb rendben

és pontossággal végezzenek a siker érdekében.

Mi tagadás, Pöncz Zoltán segédtiszt úr élete legboldogabb napját élhette, amikor a vendég-művésznővel együtt ülhetett le ebédelni. Arra a gondolatra meg csak még- inkább mosolyogni tudott, hogy mennyire csípheti az irigység mérge Lepke tiszteletest.

*

A végtelen szabadban áttetsző, szürkésfehér felhők úsztak, mik időnként játszadozva, kötözgették be a nap szemét. S ha az öreg nap elő-előkacsinthatott a felhőfoszlányok közül, enyhe, elkésett nyári melegben fürdette meg maga alatt a világot. De valahogy olyan volt ez már, mint a cselédgyerekek esti játéka a korhadt tölgyfahéjjal, aminek belsőrészén ezüstös fényben csillog a mohás- penészes réteg. A hűvös, északkeleti szél, ha még nem is fütyö- részve, de dondorászva nyargalta be a tájat és meg-meglóbálgatta a düllőutak sugár nyárfáinak lombhullató ágait.

A piroskerekű, gumiráfos kocsit könnyen repítette a két jóvérű, bogárfekele fiatal ló. Embör Károly, a parádéskocsis megszokott, nádszálegyenes tartással ült a bakon, Kossuth-kalapjának tenyérnyi széles, fekete gyászszalagját virgoncul lobogtatta a szemből jövő szél.

Pöncz Zoltán segédtiszt úr és Rüby Ibolyka, a vendégművésznő hátul ültek, derékig érő, jó meleg vattapokróccal takarózva.

— Ilyen bizony, kérem, művésznő, egy igazi nagy uradalom. Mert furcsa valami ez annak, aki városon nőtt fel és nem láthatott ilyet, mint maga is.

— Ugyan, kérem, mi érdekesség van ebben? Csak ez a sok föld. Semmi más. Aztán megművelik és terem. Mi érdekesség lehet ebben?

— Ha-ha-ha! — nevetett teleszájjal, jóízűen Pöncz Zoltán. Mint aki a helyzet magaslatán érzi magát, mert tudván tudja: a

másik mit sem ért ahhoz, ami neki a kisujjában van. Ezt szerette csak igazán fitogtatni. Hogy mi ő, ki ő. Hogy akármelyik cselédnek nyugodtan mondhatja „kuss!“, ha úgy hozza a kedve.

— Ejnye, kérem, kedves művésznő, el tudja képzelni: milyen élete lehet egy ilyen uradalomnak? Ugy-e nem? Hogy a cselédek, szolgák hada van itt. Viszont igaz ugyan, veszedelmes, ravasz népség ez, de tudni kell nekik parancsolni. És minden megy, minden megvan ... Nicsak? Mi az ott?! Károly! Kanyarodjál csak be oda, ahol áll az az ökörfogat! Olt ni, látod? ... Hogy azt a naplopó mindenit ennek a rongyos népségnek! Hát nem lógnak mindjárt, ha nem ügyel rájuk az ember?!

A hatvan felé közeledő Embör Károly, akit a múlt ősszel szintén bevonultattak, de mert a jobb szemét még legénykorában kidöfte az egyik ökör és emiatt sikerült neki hazaszabadulnia, most jobbkezének egy kis rántására fordultak le a lovak a düllőútról a kívánt irányba.

Valóban, a harmincegy ökörfogatból egy állott. Kifordítva, ekével együtt a barázdából a még szántatlan részre, a négy ökör unalmas nyugodtsággal kérődzött.

Bököny Péter fogata volt, aki ő maga lázas-betegen, elgyengült

testtel feküdt az üres szekérben egy ölnyi zabszalma alatt, amit úgy kapartak össze déli etetés után az ökrök elől. A többi béresek meg éppen háttal haladtak lefelé a hosszú barázdában, a szántásra felfogott nagy tábla föld túlsó végire. Nem láthatták meg á közeledő kocsit, hogy figyelmeztethették volna Bököny t: ha csak annyi ereje van, fordítsa a barázdába az ökröket és lépegessen az eke után addig, amíg elhalad a segédtiszt úr a kocsival.

A parádéslovak zabláján alig hogy meghúzta Embör Károly a hajtószárat, még a kerekek is forogtak, de Pöncz Zoltán már ugrott is le a kocsiról:

— Mi ez? Mi van itt?! Hol ennek a fogatnak a bérese? Azt a nyomorult istenit a naplopó bandájának! Azt hiszitek, az uraság csak úgy potyára szórhatja ki a kommenciót?...

Bököny Péter úgy riadt fel a szálkás, zabszalmatakaró alatt, mintha meztelen, elgyengült beteg testét kegyetlen, durva bőrből font korbáccsal vernék. És a szíve, az serkent volna fel belé s abból kezdett volna folyni ki az ő meleg, piros vére oda, bele a béresszekérbe, aztán le a földre, mindenre, ahonnan annyi szenvedés tudott immár fakadni az ember fiának számára. Gondolkodni nem is tudott se ri másra, csak hat gyermekére, feleségére, amikor összeszedve minden erejét, hogy hadd szakadjon le hát az ég, ha nem tudják fenntartani az emberi kezek:

— Itt vagvok, segédtiszt úr..;

— Mi az, hogy itt vagyok? Ki az?! Te vagy az, Bököny! Ügy látszik, nem volt neked még elég a háborúból... nagyon jól tudói fetrengeni.

— Beteg vagyok, segédtiszt úr ké..;

— Kuss! A pulyákat tudod rakásra csinálni, mi? Itt meg alszol. Gyerünk le arról a szekérről* mars szántani!

Mint akit hirtelen, váratlanul; lep meg a betegség, ami kiszív az emberből minden erőt, mint á menyét az áldozata vérét, úgy lé-’ pett le lassú mozdulatokkal, reszkető inakkal Bököny Péter a fel-1 hécre s onnan a földre.

— Gyerünk, gyerünk, ne tetesd magad.

— Beteg lettem, segédtiszt úr kérem ... Meg úgy érzem, mintha a hideg is rázna ... úgy elgyengültem ...

— Mitől? Mit? Ki bántott? Vagy

a feleséged rúgott meg az éjszaka? He-he-he ... ha-ha-ha ... —> recsegte Pöncz Zoltán, aki félszemmel a kocsin ülő művésznőre bandzsalított: tetszik-e neki az ő szellemeskedése. Mert: „Ügy bizony, most megláthatja a gyöngyöm, ki vagyok én és mi az uradalom!“ És valóban, mint egy eltévedt fekete varjú: a Ruby

Ibolyka festett ajkának biggyesz- tésében ott kóválygott egy mosoly.

— Gyerünk csak, Bököny, gyerünk! Mert úgy állj ál meg máma* az istenit a két lábadnak, meg úgy hiányozzon ez a fogat a többiek közül akármikor, hogy le is úr, fel is út. Mehecc a pereputy- tyoddal, a rúgós feleségeddel, he- he-he, amerre szemmel esel.;; Na, gyerünk, Károly, hajts arra a traktor felé, — lépett fel a segédtiszt úr vissza a kocsira s ismét jól begöngyölte magát a vastag, meleg pokrócba.

A két fekete szinte egy álltő helyből röppent fel, míg Bököny Péter csendes szavakkal fordította bele az ökröket a barázdába: (Folytatjuk.)