Néplap, 1954. június (11. évfolyam, 128-153. szám)

1954-06-22 / 146. szám

-> ■mm*' ■ Saját takarékbetétkönyv Irta: FERDINAND GABAJ ÉDES ANYANYELVŰNK Néhány szabolcsi nyelvszokás és nyelvi sematizmus az iskolában (Egy magyar vixsga tanulságai) Vizsgán, amikor tanítványaink a felelés izgalmában sokszor el­felejtvén alkalmazni a nyelv- helyességről tanultakat az ottho­ni nyelvszokás szerint beszélnek .— igen érdekes megfigyeléseket tehet az ember. Sok följegyezni- való akad ilyenkor, — de még több gondolat és elhatározás tá­mad bennünk, ha igazán szeret­jük édes anyanyelvűnket. Megvi­lágosodik előttünk az is, hogy hol kell elkezdenünk elsősorban nyel­vünk kertjének gyomlálását. Egy magyar vizsgán a minap többek közt a következő mondat ütötte meg a fülemet: — „Hiába Nyilas Misi nagyon szegény volt, mégsem kért pénzt szüleitől soha- sem.‘‘ ; Alighogy megcsóváltam a fejem e miatt a hibás szórend miatt, máris ezt mondta a következő felelő: — Hiába nemesi származású volt Ady, mégis a népért küzdött. Erre aztán elővettem a jegyzet- füzetemet és ceruzámat, s a har­madik hasonló szerkesztésű mon­dat bejegyzésekor eszembe jutott az évközi dolgozatokban megla­puló sok ilyen hiba. Bosszantott kissé — hiszen na­gyon sokszor volt szó arról, hogy a „hiába“* módosító szó itt a mon­datban rejlő ellentétet emeli ki. így — maga is nyomtékos lévén — a magyar szórend szabályai szerint — közvetlenül az állít­mány előtt van a helye. — „Hiába volt nagyon szegény Nyilas Misi, mégsem ... “ — és — „Hiába volt nemesi szárma­zású Ady‘‘ — hangzott volna he­lyesen a két mondat. De a tudás nem vált készséggé, s a nyelvszokás erősebb volt nála. Nem is csoda, hiszen a szabolcsi édesapák sokszor így újságolják családtagjuknak a gyárban történ­teket: „Hiába előbb akartuk tervünket teljesíteni, mégis megelőztek ben- nünket“* — ehelyett, hogy: „Hiába akartuk előbb teljesíteni tervün­ket ... “‘ —• Az irodalomelméleti felelés során ezt mondta valamelyik kis­lány: — „Stílusunkat hangulatossá és széppé tegyük, ha szóképeket al- kalmazunk.“* Fölcserélte itt a jelentőmódot a felszólítóval, — mert hiszen egy­szerűen kijelentette mondanivaló­ját. — Tehát így lett volna he­lyes: „... széppé tesszük “ Igaz ugyan, hogy fel is szólíthatnánk erre másokat; akkor azonban így alakulna a szórend: „Tegyük stí­lusunkat hangulatossá és széppé!“ Szabolcsi nyelvszokás ez is. hi­szen lépten-nyomon mondják: „Megvegyük a ruhát“1, — „Bevi­gyük az asztalt“', — „Megegyük a kenyeret1“ — a „megvesszük““, „be- visszük““, „megesszük““ helyett. — Sőt ilyet is hallottam már: „Mi nem legyünk félénk emberek!““ Sz-tövű igéink (lesz, tesz, vesz, visz) esetében valóban gyakori je­lenség az, — gondoltam magam­ban, — mikor azonban ilyeneket hallottam a felelőktől: — „Akkor értsük meg igazán az írót, ha ismerjük kora társa­dalmát is“ — és: — „József Attila emberben mu­tassa be az egész munkásosztályt“ — már nem tudtam többé a nyelvjárásra gondolni. Úgy érez­tem egyszerre, mintha valami ér­tekezlet szónokának a hangját hallanám: — „Elvtársak, mindebből lát­hassuk, hogy...“ Igen, ez már a hírhedt „suk- sük“‘ nyelv, édes anyanyelvűnk veszedelmes vadhajtása, amely sok más társával együtt kiszívja a törzs életerejét, — ha nem nye­segetjük le — elsősorban mi, sza­bolcsiak! De más valamire is figyelmez­tetett engem ez a vizsga! Amikor egy felelő Adyról ezt mondta: „Szülei nem akarta, hogy új­ságíró legyen1“ —- rögtön ez a mozgalmi nyelven hallott mondat csendült a fülembe: „Elvtársaim! Azt hiszem, a munkaverseny föl­tételei mindnyájunk számára megfelelő!““ — Ugyanaz a hiba: többesszá­mú alany és egyesszámú állít­mány. — A szülők nem akar, hanem akarnak, s a föltételek megfelelőek lehetnek. Egy másik kislány megállapí­tása: „Hazánknak ebben az idő­ben nemcsak külső ellenségei van“ — ismét eszembe juttatta az évközi feleletekben és dolgozatok­ban elkövetett sok-sok hasonló hi­bát. Újra megállapítottam: sza­bolcsi nyelvszokás ez is: az alany és állítmány számbeli egyezteté­sének hiánya, — tehát elsősorban mi vagyunk érte felelősek, hogy át ne menjen a köznyelvbe és nyelvfény ne válják belőle! Sokan nem vetkőzték le a kö­zépiskolában eltöltött egy év alatt azt a szabolcsi szokást sem, hogy a — „hoz-hez-höz“ — határozó­rag helyett — „nál-nél“-t alkal­maznak. így történt aztán, hogy a vizsgán „Nyilas Misi elment Or- czyéknál“ s nem „Orczyékhoz“. Az egyik tősgyökeres szabolcsi kislány pedig: „A XIX. század költőivel kapcsolatban“ ezt állapí­totta meg: — „Ma bevalósult mindaz, amit Petőfi megjósolt.“ Abban a pillanatban, hogy ezt hallottam, fölrémlettek előttem az elszabadult igekötők: a beindít, kitárgyal, átbeszél, kiértékel-féle igék, — ez a mindenüvé betola- okdó kártékony had, — és meg­borzongtam. Csak egy hajszál, — és máris özönlik be a nyelvi se­matizmus. S csakugyan! „Ha megnézzük Mikszáth regényeit... “ — kezdte feleletét az egyik vizsgázó. De ne csodálkozzunk rajta, ha a diák is „megnézi““ a könyvet, ahelyett, hogy elolvasná, mikor a felnőt­tek sem vizsgálnak vagy figyel­nek már semmit, hanem mindent megnéznek. Az elnök „megnézi““ a kérdést, — a csoportvezető az eredményt, a felügyelő „megnézi1“ a tanítási órát, a DISZ-titkár a munkafegyelmet, — s egyik sem gondol arra, hogy a láthatatlant nem lehet megnézni. így aztán lassan elhomályosul ennek az igé­nek a jelentése is. Ez már sokkal veszedelmesebb hiba a nyelvjárásból adódóknál, mert gondolkodásbeli lustaságra vall/ Mindmegannyi agyonkoptatott nyelvi sematizmus, — amely ■— bár valójában csak néhány — mégis soknak, rengetegnek tűnt fel így, a reggeltől-estig tartó fe­lelések egymásutánjában. S arra figyelmeztetett, hogy baj van if­júságunk nyelvészete körül. Arra, hogy fiatalságunk lelkében nem lobog elég erősen a hazaszeretet szent lángja. Ifjúságunk nem tudja eléggé, hogy csak az szereti igazán hazáját, aki féltve őrzi egyik legdrágább kincsünk: édes anyanyelvűnk tisztaságát is. Nyulasi Imréné állami tanítónőképző intézeti tanár. Legszebb emlékeim közé tar­tozik nagyszüleim gyümölcsös­kertje. Sok szép órát töltöttem a zamatos körték, a sok barack, szőlő és mindenféle más gyü­mölcs között. A kertet — így me­sélte apám — még nagyapam ül­tette, megtakarított pénzéből. — Sokszor mesélték, miiyen takaré­kos volt a nagyapám! De hal­lottam azt is: — Nézd csak nagyanyádat. — Már kora reggel kint áll az ud­varon és nem rest lehajolni egy- egy libatollért, almáért, vagy kör­téért ... Azóta én is nagy fiú lettem, szép piros úttörő-nyakkandőt vi­selek, de ma is emlékezem a nagymamára. Halálának ötödik évfordulóján elhatároztam, hogy én is takarékoskodni fogok. Igaz, hogy elég későn kezdem — de jobb későn, mint soha. Már egy éve, hogy minden al­kalommal felírom a jegyzetfüze­tembe, hogyan jutottam ahhoz a pénzhez, amit betettem a taka­rékpénztárba. Feljegyeztem azt is, hogyan álltam ellent a csábítás­nak, amikor meggondolatlanul költekezni akartam. Hadd olvassam fel néhány ilyen feljegyzésemet. Január 7. Elromlott a kará­csonyra kapott korcsolyám. — Mama megígérte, hogy ha jó lesz a félévi bizonyítványom, akkor új korcsolyát vehetek magamnak. A bizonyítvány jó lett és a mama teljesítette ígéretét, adott pénzt új korcsolyára. Én viszont elvit­tem a régit a lakatosműhelybe, ahol gyakran segítettem. A ta­nulók barátaim voltak, s amikor a mester meghallotta, miről van szó, maga vette kezébe rossz kor­csolyámat. Három nap múlva már a megjavított korcsolyám­mal szaladtam jégre. Olyan, mintha új lenne — a pénzt pe­dig, amit új korcsolyára kap­tam, betettem a takarékpénz­tárba. Május 9. Keresztszüleim jöttek hozzánk látogatóba. Apám azt ajánlotta, vegyünk a vasárnapi ebédhez fejessalátát. A boltban volt is saláta, de drágábban, mint a szomszéd faluban lévő terme­lőszövetkezetben, ahol egy úttörő barátom van. Mama tíz fej salá­tát és tíz csomó retket akart venni. Kiszámolta nekem a pénzt. Kerékpárra ültem, átmentem a termelőszövetkezetbe — és ami­kor visszatértem, visszaadtam a mamának a pénz egy részét. — Mama csodálkozott, de amikor megtudta, hogyan jutottam ol­csóbban a salátához, megsímogat- ta a fejemet: „Amit megtakarí­tottál, az a tiéd!” Én pedig be­tettem a pénzt a takarékpénz­tárba. Július 13. Vidéken nyaralunk keresztszüleimnél. Egész nap kó­szálunk a zöldben, erdős hegy­hátakon, füves réteken, fürdünk a zúgó kis patakokban. Jozko ba­rátom egyszer ezzel állt elő: „Ha már te is meguntad ezt a sem­mittevést, dolgozhatnánk vala­mit!” Nem tudtam, mit lehet itt dolgozni, de ő — falusi gyerek, nagyot nevetett. — Köröskörül, amerre a szem ellát, mindenütt van munkaalkalom. Három na­pig hársfavirágot gyűjtöttünk, a lányok megszárították. Három napig epréizni jártunk, azt hit­tem, napokig nem lesz miért ki­menni az erdőre, olyan vihar szántott végig a vidéken. De másnap reggel alig bújt elő a nap, Jozko vidáman kacsintott rám: „Most vár ránk csak igazán jó munka!” Először nem értet­tem, miré gondol — de estére tele kosár gombával érkeztünk haza mindnyájan. Amikor apám megérkezett, evett a lekvárból, amelyhez én gyűjtöttem az ep­ret, látta a rengeteg szárított gombát és megtudta, - hogyan dolgoztunk Jozkoval, csillogott a szeme örömében, örömének és dicséretének kézzelfogható jele pedig ismét a betétkönyvemet gyarapította. Ezután már én hív­tam Jozkot, nap mim nap; már kora reggel a völgyeket jártuk, gyűjtöttük a gyógynövényeket, amelyekért komoly pénzösszeget fizetett a Gyógynövénygyüjtő Vállalat. Ezen a nyáron igazán tisztelet-1 reméltó tételek szerepeltek a ta­karékbetétkönyvemben. Ősszel, ha a mamának elseje előtt kevés volt a pénze, mosolyogva fordult hozzám: — Neked jó, te gazdag ember! * Csak néhány esetet mondtam el az életemből, hogy meggon­doljátok: mennyi pénzt dobtatok ki feleslegesen. Ha őszinték lesz­tek magatokhoz, elismeritek, hogy már régen lehetne saját taka­rékbetétkönyvetek. Ne várjatok egy napot sem! Menjetek el-még ma a takarékpénztárba — kis be­téttel sem fognak benneteket el­utasítani. Estére már jó érzés lehet, hogy saját takarékbetét­könyvetek van. (Rövidített fordítás.)' Követik a ill. pártkongresszus útmutatásait a sóstóhegy i Vörös Csillag termelőszövetkezetben Nagy kincses erdők, gyönyörű almáskertek, szőlőtőkékkel borí­tott kövér homokdombok, szű­külő rozstáblák és krumpliföldek váltják egymást a sóstóhegyi ha­tárban. Ebbe a színes, jellegzetes képbe rajzolta bele 124 dolgozó parasztcsalád kemény harcokkal, szorgalmas kézzel az újarcú Nyír­ség nemes vonásait. Itt alakí­totta meg és formálta napról- napra szebbé, gazdagabbá az or­szág egyik neves szövetkezeti gazdaságát, a Vörös Csillag ter­melőszövetkezetet. Nemcsak azért híres-neves ez a szövetkezet, mert jófajta bort, kiváló jonathán-almát ad az or­szágnak, s nemcsak azért, mert tagjai kétezer-háromezerforintos emberek lettek, hanem elsősor­ban azért, mert őnáluk már ki­virágzott az, ami másutt még csak bimbózó, nyiladozó: náluk már a jelenbe nőtt a magyar falu nagyszerű jövője. Szövetkezésük átformálta az ősi nyírségi táj arculatát. — És olyan ma­got vetett az emberi lelkekbe, amelyből a maradiság, az önzés, a gyanakvás tövisei helyén új, szocialista jellemvonások nőttek ki. Ezek a nagyszerű, lelkes em­berek, akikre elismeréssel mond­ják S z a b o 1 c_s-Sz a_t marban, hogy kétezer, háromezerforintos embe­rek, — mert ennyire rúg átlagos havi jövedelmük, — jómódban él­nek. Tavaly sem volt olyan csa­lád a szövetkezetben, amelyik húszezer forintnál kevesebbet ka­pott volna munkaegységeire. De nem volt ritka az olyan család sem, mint a Mányik-csaiud, ame­lyik 106.000 forint értékű ter­ményt és pénzt keresett egy esz­tendőben. És ezek a jómódú szö­vetkezeti parasztok mégsem elé­gedettek. Esztendőről-esztendőre jobbat akarnak. És ez így is van rendjén. Nagyon jól tudják, hogy sokat haladtak már eddig is előre. De azt is tudjak, hogy sok min­dent tehetnek még, az eddiginél is nagyobbra növelhetik munká­juk gyümölcseit. És eszerint is dolgoznak. Különösképp most, hogy a Magyar Dolgozók Pártja III. kongresszusa világosan meg­szabta számukra is az utat. Büszkék, nagyon büszkék vol­tak arra, hogy Fekete Bertalan elvtárs, a Vörös Csillag párttit­kára résztvehetett a pártkon­gresszuson. Nagy dolog az, ha valaki ott van az ország legjobb szövetkezeti pártmunkásai közt. Mint a Vörös Csillag annyira be­csült és tisztelt Fekete Bertije is. De még nagyobb dolog, hogy Fe­kete Berti ott lehetett azon a nagy­szerű tanácskozáson, amelyen az egész párt nagy bölcseségével je­lölték meg az ország holnapjába vezető utat. És míg Fekete Berti odajárt a fővárosban, addig úgy dolgoz­tak odahaza a Vörös Csillagban, mint talán még sohase’. Búza Sándorék, Tóth Imréék csapatai meg a többiek nemcsak a nö­vényápolás második szakaszával végeztek, de belefogtak még a harmadikba is. A szántón és a kertben egyaránt. És ahogy haza­jött a párttitkár, nem dicsekedtek neki sokat. Hanem mindjárt ne­kiláttak együtt, hogy számbave- gyék: mit is kell tenniük holnap, holnapután. Merthót igaz, hogy már tavaly elérte az ő jövedel­mük a szövetkezeten kívüli kö- zépparasztok jövedelmét. De Fe­kete Berti megígérte a kongresz- szuron, hogy az idén még többet ér majd Sóstóhegyen egy-egy munkaegység. És ezt meg is kell valósítani, ha törik, ha szakad. Mert nemcsak az ő személyes ügyük a jövedelem további növe­lése. Hanem közügy! A szövet­kezet ügye, a szövetkezeten kí­vüli egyéni gazdáké, —> akik ez-. után jönnek majd a nagy csa­ládba, — a városi dolgozóké, az egesz országé. A munkából ne maradjon ki senki se! Előbb az aktíva ült össze. A kommunisták, a legjobb munkát végző pártonkívüliek, a brigadé- rosok, a csapatvezetők. Aztán ta­nácskozást tartott az egész szö­vetkezeti tagság. Sorra vettek mindent, amit tenniük kell, ami munka nekik jut a mezőgazdaság fejlesztéséből. Elmondták, hogy 88 hold szőlő­jük rekordtermést ígér. Az idén még a tavalyinál is több boruk lesz. Nagyobb lesz az átlag a ta­valyi 10 hektónál holdanként. A 16 holdnyi gyümölcsös is szépen ígér, bár a termést megcsorbí­totta egy kicsit a későn érkező tavasz. A szántón is gyönyörű az élet. Dehát sok munkát kell még elvégezni betakarításig, szükség van még szüretig a sok dolgos kézre. És eppen ezt a dolgot vitatták meg legelőbb. Hogy senki ne maradjon ki a munkából és hogy minéi több családtag jöjjön dol­gozni ezután. Az igaz, hogy ke­vesen mgradaztak el eddig a munkából. (De sok harcába, fá­radozásába került ez a pártszer­vezetnek !)/De azért jóval többen dolgozhatnálak, Sok családtag szaporíthatná még a csapatokat a szántón, a kertben. Dehát mi kell ehhez? És vették sorjába: a termet- felosztást megcsináltuk .. ä a fel-* szerelést is megkapták a csapa­tok nr'nd. Még fogata is van mindegyiknek. Igaz, nehéz volt, bunjo.'ult dolog volt ez a terüicl- felosztás. Érdemes röviden el­mondani, hogyan csinálták az idei termelési év elején. A szö­vetkezet legtöbb tagja gyümölcs­ös szőlőtermelő szakember. Egyik se’ dolgozott szívesen a szánton. No, meg ott a prémium értéke is jóval kisebb volt, mint a kertben. Ezért aztán sokszor volt vita, a szántóföldi csapatok mindig azt mondták, hogy megrövidítik őket, kedvetlenül, immel-ámmal dol­goztak. — Ezért aztán úgy csi­nálták az idén, hogy minden csa­patnak adtak gyümölcsöst is,: szántót is, szőlőt is. A csapatok az­tán úgy szervezik meg a maguk mur kaját, hogy mindenütt rend legyen a portájukon. — No, de­hát eddig ez még csak fél meg­oldás. Tudnivaló, hogy a jó ver­sengést, a fegyelem teljes meg­szilárdulását csakis az hozza, ha a csapatokon belül az egyének is felelősek egy-egy területért, egy- egy munkáért. És míg Fekete Berti haza nem jött a kongresz-: szusról, addig hiba volt itt a kréta körül. De ha a vezetők el­nézték eddig a dolgot, nem néz­(Folytatás a 3. oldalon.), lu c. • — . JC 22, KEDD

Next

/
Thumbnails
Contents