Néplap, 1954. június (11. évfolyam, 128-153. szám)

1954-06-30 / 153. szám

1954 JUNIUS 30, SZERDA

3

75 éve született Viszacsécsén. • •

Zsuppfedelű házikó előtt állok. A fala éppen olyan fehér, mint a többi falusi házé. Szürke zsupp- ' fedele ezüstösen csillog, ha a nap rásüt. Lecsúszott eresze, meggör- nyedten, öregesen álldogál. Amint belépek a szép, tisztára sepert udvarra, keresem annak az embernek a lábnyomát, aki itt, e házban tette meg az első lépéseket. Móricz Zsigmondét. Itt született ebben az egyszerű, szalmatetős házikóban. A múlt ködéből lassan jön felém, itt látom magam előtt. 75 év. Még kimondani is sok! Mennyi minden történt ez idő alatt! Mennyi nyomorúság szenvedés. Háború, béke, — mennyi sírás, öröm. — Itt álmodott egy szebb világról. Arról, hogy egyszer eltűnnek a zsupp- fedeles házak, helyettük piros, fehér palák fedik a szatmári parasztok hajlékait, hogy a maguk földjén aratják majd június aranyát, a drága búzát. Itt álmodott arról, hogy könyveket olvasnak majd, amiben igazság van. — S most, ahogy a reggeli napsugárban fürdő falut nézem, szomorúság és öröm érzése tölt el. Szomorúság azért, hogy nincs közöttünk Móricz Zsigmond, s nem láthatja, hogy a szembelévő ház kis kertjében most már milyen szépen virít a rózsa. Szomorúság tölt el, mert elment közülünk, mielőtt álma beteljesedését megérhette volna.

*

Csupa elevenség, csupa élet a falu. Érzik, látják, hogy ünnepnapra ébredtünk, énekszóval fut versenyt a friss tavaszi szél. A hermánszegiek 12 tagú fúvószenekara muzsikával ébreszti a falut; á tiszacsécseiket. Velük tartanak a cégénydányádi kultúrcsoport tagjai: lányok, legények énekelve. Az apró házak ablakaiból kíváncsi fejek bújnak elő, — rövidesen megtelnek a kiskapuk is bámészkodó emberekkel. Nagy ünnepre

készülnek ma, mindenki szépíti magát. De tudja isten — úgy van azzal az ember, ha zenét hall, már csak kinéz, ugyan kik muzsikálnak, s kinek szól a muzsika? *

A Móricz-háznál is készülődnek. 9—10 óra felé megérkeznek az öregebb bácsik, akik ismerték Móricz Zsigmondot. Ahogy végignézek rajtuk, Esze Tamás talpasai jutnak eszembe, amint állnak fehér, ráncos bő gatyában, fehér ingben, fekete lajbiban, fekete felhajtottszélű kalapban, — mintha ők állnának itt, mintha előléptek volna a történelemből.

Megkezdődik az ünnepség. — Az elnökség elfoglalja helyét. Az ünnepi beszéd előtti csendben, ebben az ünnepélyes pillanatban látni az arcokon, hogy Móricz Zsigmondra gondolnak a szatmári parasztok —, az ő Zsiga-bácsiju^ kát keresik. De ő már nem lehet itt. Művei azonban velünk vannak, amelyeken keresztül tanított, nevelt bennünket és soha nem felejtjük el őt.

Dr. Raab László, a fehérgyarmati köz. gazd. technikum diákotthonának igazgatója arról beszél, hogy teljesült az író legnagyobb vágya: Olvassák! Olvassák, s nagy szellemének magva az épí- teniakaró magyar nép lelkében termőtalajba hull. Tanítani akart, hát tanulunk. Példaképpen mondja el, ha megjelenik egy Móricz- írás tízezer példányban, másnap már nincs belőle. Szeretik a könyveit Szatmár megyében is. Számos parasztembernek sajátkezű- lég írta be könyveibe a nevét Móricz Zsigmond. Most mindegyik büszkén mutogatja szomszédjának, ismerősének.

1919-ben „a somogyi termelő- szövetkezet‘‘ című riportjában írja: „Amit ott láttam, nem tudom más természeti képpel összehasonlítani, csak épp a virágfaka- dással.“ S ha azt nézzük, hogy mi valósult meg álmai közül, azt mondhatjuk: ez is. Nemcsak Somogybán vannak virágzó termelőszövetkezetek, hanem Tiszaesé- csén is és szerte az országban.

Itt áll az ünneplők soraiban regényének egyik hőse: Kerek

Ferkó. Mikor nevét említi dr. Raab László, mindenki felé fordul. Könnybelábad a szeme .. .- emlékszik. Nem egyedül. Ott áll mellette a Boldog ember, Joó György is, aki elmeséli, hogy fiatalember volt még Móricz Zsigmond, amikor megismerkedett vele. — Sokat jártam Pestre, Hozzá. Az Üllői-úton, a 95. szám alatt, a harmadik emeleten lakott. Ott mondtam el neki életemet. — Szépen megírta, — mondja elismeréssel. Nagyon szerettük már akkor is, mert mindig velünk érzett. És még azt szerettük, hogy mindig az igazat írta le.

Aztán elmondja a Boldog ember, hogy ő most valóban boldog. Szegény Zsiga bácsi, ha megérhette volna! „Most 12 hold földön gazdálkodom, — és mindenem megvan, amire szükségem van. Még tavalyi kukoricám is van, azzal még kihízlalok egy disznót. Gabonaféléből meg egy vagonra számítok az idén — ezt is írja meg — szól, sejti, hogy újságíróval van dolga. Hadd tudják meg, hogy a Móricz-féle Boldog ember ma valóban boldog.

Az ünnepség befejeztével a Tiszapart hivogatásának engedelmeskednek az emberek. — De szeretett erre járni Móricz Zsigmondi Sok-sok szépség van a folyó partján. Fák, füvek, bokrok szegélyezik. Messziről ideködle- nek a beregi hegyek. Madarak fészkelnek a bokrok között, s kedves dalukban gyönyörködhet a pihenni vágyó. Jó itt megpihenni a nagy melegben, jó itt elmélázni az alkonyi órákban, s közben emlékezni. Róla, ki örökké él — műveiben, bennünk, az új magyar életben. Szentesi Magda.

Móricz Zsigmond nem volt olyan kiváló verselő, mint novellista és regényíró Ez a vers is inkább érdekes dokumentum. 1926 Jan. 1-én Jelent meg a Nyugat-ban.

Uj nap ragyog a Sors egén!

Óh szív figyelj, fagyott szegényt Bizalom hull, fehér pelyhekben,

Dúsan, szűzen, szent gerezdekben.

Óh mily nehéz volt élni a tavaszt: Virágot csak a nyomor ha fakaszt.

S mily súlyos volt a Boldogság nyara, Vad küzdelem vijjó munkadala.

Ezt újra kezdeni? Inkább halált! Sziv-szivvel harcra szerelemben állt. Iszonyú álom, ritka ébredés. Mennydörgő, örök életszenvedés.

S óh vad Szerelem, démoni nyomor! Mily megalázás! Pokoli csokor!

Mennyi vihar viharra, mennyi kába, Cifra bánat, ordító csönd: hiába.

A Szépség életgyilkos bálványtáncát,

Húsmarcangoló démoni láncát,

Egy pillanat és széttörte az isten:

S új nap ragyog: a Jóság ég fölöttem.

A Jóság, ártatlan barna szemekkel Kinyújtotta ujját varázsigékkel És a fölzavart maró szenvedélyek Reárajultak csöndben, mint a méhek.

Jaj, várjátok el a telet, ti méhek!

Az új tavaszban szedni drága mézet! Jaj s legyetek bölcs és boldog világok, A Jóság dús mezőin hű virágok.

A halmok, rónák, a komor tanyák Ködén a Jóság napfénye tűz át/.(

Átéli a szív a halált, a telet? •;

Egy életben lehet két kikelet?

Koszorúzási ünnepségek Móricz Zsigmond születésének 75. évfordulóján

Móricz Zsigmond születésének 75. évfordulója alkalmából a Magyar írók Szövetsége kedden délelőtt koszorúzási ünnepséget rendezett az írónak Budapesten, a városligeti művész-sétányon álló szobránál

Délután négy órakor a Magyar I írók Szövetsége, a Magyar Iroda-' lomtörténeti Társaság és a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár rendezett koszorúzási ünnepséget az írónak Budapesten, a Móricz Zsigmond-kőrtéren elhelyezett1 emléktáblájánál. (MTI)

üetvenöt évvel ezelőtt született az apám 1879 Péter Pál napján, vasárnap, déli tizenkét órakor.

Roppant büszke volt rá, hogy ezen a magyar ünnepen lett a világra, amikor a széles hazában búzába állottak az aratók. Büszke volt Csécsére, a szülőfalujára, melynél nincs gyönyörűbb kicsi hely a ficfás Tiszaparton. Gyümölcsfaligetbe burkolt egyetlen utcája közepén akkora fatorony áll, hogy azt a legerősebb fiú se tudta keresztülhajítani kővel. De mindennél mesebelibb a szülőháza. Valóságos őstanya, vaskos kis vályogház, óriás szalmatetején gólya kelepelt. Ablaka parányi, szabadtűzhelye kürtös, szobája hűvös, kamrája apró.

Csécse apámnak holtig a legédesebb idill emlékét jelentette, úgy gondolt rá vissza, mint a boldogság földjére. A paradicsomra, ahonnan már ötesztendős korában kiűzetett s elindult a feledhetetlen szenvedések útján.

Tán azért volt oly fontos minden születésnapja, mert erre a korai, elmúlt boldogságra emlékeztette. Nagyanyám apámnak negyvenöt születésnapját érte meg, s ezt mindig együtt töltötték, ez az övék volt egyedül, reggeltől késő estig beszélgettek, vitatkoztak, emlékeztek. Csak később vettem észre, hogy ez a nap apámnak kicsit újévet is jelentett.

p éter-Pálkor mindig Leányfa-*• luban voltunk már. Hajnalban kelt akkor is, de nem az írógéphez ült, mint máskor. Először is elrendezte az íróasztalát, melyen toronyban állt a könyv és papiros. Ahhoz az asztalhoz senkinek nem volt szabad nyúlni, mert ha azon valaki port törülget, ő ott többé meg nem talál semmit. Nagyjából úgy volt, hogy balról gyűltek a postán meg minMÓRICZ ZSIGMOND SZÜLETÉSNAPJÁRA

denféleképpen érkezett iratok, levelek, könyvek, — jobbra az el- olvasottak, elintézettek, meg a kéziratmásolatok, újságban megjelent írások. Középen eleinte a kis öreg írógépe foglalta le a helyet, de mikor ötvenéves korában új, nagy gépet vett, ez leszorult a külön asztalkára, melyet balról derékszögben állított a nagyhoz s a forgószéken hol oda, hol visz- szahajlott. Mikor így kiürült az asztal közepe, ide írómappa került.

A húszas évek elején Diósgyőrben járt egyszer s a papírgyárban óriási mennyiség gyönyörű, merített papirost vett. Mindig szerette a szép papírt, s míg sok volt ebből, mindent erre írt. Mikor fogyni kezdett, megbecsülte, csak borítéknak, s írómappának használta. Négyet-ötöt összefogva, felibehajtott, azt tette az asztal közepére, nyílásával magafelé fordítva. Ebbe dugdosta be az el nem keverni való fontos apróságokat, erre írta fel a sürgős tennivalókat, telefonszámokat, címeket, tényeket, neveket. De aztán a „mappa‘‘ elsüllyedt a kazalban, nem is igen került elő, csak Pé- ter-Pálkor vagy Szilveszterkor, a sürgős elintéznivalókkal egyetemben.

Péter-Pál és Szilveszter felezi az esztendőt. Ezeken a napokon ő hajnaltól napestig számolt, könyvelt, rendezett. Megcsinálta a számadását, számbavette, mit tett, mit nem tett. Pontot tett a múltra, programmot állított a jövőre. Amit fölöslegesnek tartott, elégette, ami anyagnak tűnt, sokfiókos szekrénye rekeszeibe tette, ami újság, vagy kéziralmásolat volt, kartonlapok közé kötötte. így az

Irta: Móricz Virág

ő látszólagos rendetlensége szigorú rendben sorakozott, legalább félévenként egyszer.

NT indig szenvedett a másoló- i papír berakásától. Ha nagy lázban, izgalomban dolgozott, nem is volt hozzá türelme. Mindaddig, míg a Rokonok írásakor szörnyű baleset nem érte.

Általában folytatásokban írta a regényeit, egy-két napra valót egyszerre, legfeljebb egy hétre valót, de akkor Hévízen fürdette a beteg lábát, egyszerre megírta az egészet, készen hozta haza. Amint megérkezett, sietett vele a szerkesztőségbe. Óriási ovációval fogadták a hírt, íme, egyszerre egész és kész regényt hozott — de hol van?

Körülnézett és elsápadt. Az aktatáskát a villamosban felejtette.

összeroppant, percekig nem bírt mozdulni, halálos bánattal ment haza.

És otthon egy kalauz várta, aki ebben a pillanatban hozta haza az aktatáskáját, mert belenézett és megtalálta benne az új regényét.

Azt az örömöt elmondani nem lehet. Megölelte a kalauzt, megajándékozta és rögtön lement vele az utcára. Felszálltak a villamosra, ki erre, ki arra: ő visszarohant a szerkesztőségbe.

És megint a villamoson hagyta az aktatáskáját.

Ami most már nem került elő.

És neki vissza kellett menni Hévízre, hogy legalább a gondolatait megtalálja és ha most már nem is egyszerre, de még jobban megírhassa a Rokonokat.

Czületésnapjára mindig haza- jött, ezt a napot otthon akarta tölteni.

Nem mintha ünnepelni engedte volna magát. Egy kis félszeg köszöntőfélét még csak lenyelt, de aki neki ajándékot mert adni, arra halálosan megharagudott. Ezen a napon csak ő adhatott, és adott is, mindenkijének. Csodálatos ajándékai voltak. Anyámnak és második feleségének leginkább ékszert adott, nekünk, gyermekeinek népművészeti szépségeket. Hozott egyszer egy mesés sárközi menyecskeruhát, máskor tarka szőttest, százesztendős hímzést, öreg korsót, karikásostort...

. De hogy hozta! Azt a világon senkinek nem volt szabad észrevenni, . tja ő ajándékot hordott. Karácsonykor, vagy Péter-Pálkor már tréfa volt, hogy az utolsó napokban az ajtóban lestük minden hazajöttét: egyszer rajtakapni!

Soha nála csomag nem volt. Úgy tett, mintha nem is tudná, ünnep készül S mikor itt volt a perc, az asztalfiókból, függöny mögül, vagy az írógép félretett bádogborítéka alól kerültek elő a szívcsiklandozó gyönyörűségek.

Igen sokszor mondta, hogy szereti az olyan embert, akiben a gyermeki lélek játékos kedve a felnőtt korban is tiszta maradt.

Hatvanadik születésnapján már nagyon magános volt. Kint élt Leányfaluban, csak nyáron voltunk körülötte. Akkoriban mind a hárman férjhez széledtünk, lakását, holmiját kifosztottuk, ő biztatott erre, de újat venni nemigen tudott. Nagyon meg volt kopva a háztartása és én megkockáztattam egy éppen szükséges ajándékot. Vettem egy nagy darab lepedővásznat és piros fonallal1 körülírtam regényei címeivel. Sár-t arany, Fáklya, Légy jó mfnd-i halálig és így tovább.

Születésnapján mind kint vol-> tunk, s míg a szobájában hajnalom zott, gyönyörűen megterítettük &l reggeli asztalt. Az új abrosszal! sok kerti virággal, magunksütöttej kaláccsal. Mikor kilenc órakor1 még mindig nem jött ki, hívtuk,! Büszkén, izgatottan.

Letette a ceruzáját, rátámajjz-' kodott az asztalra, felállt. Fehér! vászonnadrágján megszorította » szíjat, kihajtottnyakú ingét légé-* nyesen egyenesre rántotta, kihúzta magát és mélabús hetykéni kijött a verendára.

Az ajtóban pillanatra megám.; Közelebb jött, nagyot nézett. Fel-j duzzasztotta a bajuszát, csodálkoz-j va rázta a fejét. Mintha valami) hieroglifét olvasna, lassan azti kérdezte:

— Sá-rany. Az mi?

Óriás nevetés és megsemmisü-' lés. Hetekig dolgoztunk az abró-i szón, a testvéreim is segítettek sí nem vettük észre, hogy az etóraj^j zolásnál valahogy kimaradt egy; szótag a Sárarany szóbóL ö meg' csak ránézett, mindjárt ezen; akadt meg a szeme. Ez volt aj pici h"—' -- eiándékért — amit; azért mégis szeretett, nem bánta,! ha azzal terítettünk.

Hatvanhárom születésnapot écfci meg. 1942 szeptember negyedikén, meghalt. De ma, hetvenötödik! születésnapján is ő ad ajándékot mindenkinek.

A könyveit, melyek ma tízezer-* szám repülnek szét Magyarország dolgozó, építő népe kezébe, akik-* ről és akiknek írta.

(Az ..Irodalmi Újság“ júniuk 26-i számából.)

M ^ D A D