Néplap, 1954. június (11. évfolyam, 128-153. szám)

1954-06-27 / 151. szám

NÉPLAP 1954 JUNIUS 27, VASÁRNAP Köszönjük a háziasszonyok nevében Községünk, Nyírbátor termelő- szövetkezetei és egyénileg dol­gozó parasztjai kevés zöldség­télét termelnek, főként korai árukban van hiány. Azaz inkább csak volt, mert a háziasszonyok kérésére a földművesszövetkezet igazgatósága elhatározta, hogy zöldségstandot létesít. Ezenkívül is minden üzletben árusítanak friss zöldségféléket. Az elhatározást gyors intézke­dés követte. Más vidékről hoz­tak olyan árukat, amit nálunk Június 13-án J. L.-né asszony­társ cikket írt a csecsemő- és gyermekgondozásról. Szeretnék ehhez a cikkhez hozzászólni, el­mondani azt, hogy mit nem sza­bad figyelmen kívül hagyni. Uj- íehértó környékén jártam, sok házhoz betértünk megnézni egyik ismerős asszonytársammal az ott­honmaradt csecsemőket. Az egyik háznál nagy gyermeksírás fo­gadott bennünket és egy 6 év kö­rüli kislány. Megkérdeztem tőle, hol van édesanyád? Azt felelte, hogy kapálni ment, és csak este jön haza. Aztán megkérdeztem tőle, hogy mit csinál a babával, mit ad neki enni? Akkor elővett egy négydecis üveget, amelybe tej volt töltve, ráhúzva egy dudli. A tejet reggel töltötte be az anya az üvegbe és meg hagyta, hogy háromszorra adja oda. Ha közben sír a gyerek, mártsa cu­nem termelnek piacra. Lehet már kapni Nyírbátorban is kalarábét, zöldborsót, zöldbabot, főzőtököt, zöldparikát, kelkáposztát és kar­fiolt. Már az első nap mintegy 20 mázsa zöldáru fogyott el. A háziasszonyok nevében kö­szönjük a földművesszövetkezet vezetőségének, hogy szem előtt tartja a dolgozók igényeinek ki­elégítését. korba a cumit, és azt adja a gyereknek. — Arról ne is be­széljünk, hogy egész nap pólyá­ba van szorítva a baba, kis tes­te pirosra van főve, a nagy me­leg és a pelenka felmarja. Úgy vélem, ezen az állapoton segíteni kell az illetékes tanács­nak, ahol még nincs bölcsőde. — Helyes lenne, ha az MNDSZ- tagok felváltva mennének ellen­őrizni, s egyben segítségükre lenni a mezőn dolgozó asszony­társaknak, legalább addig, amed­dig a mezei munka sürgős. Aki be van osztja, 3 óránként láto­gatná a gyermekeket, megetetné őket, kimosná a tejesüveget, a dudlit, szárazba tenné a gyere­ket. így nagyon sok gyermeket mentenének meg a veszedelmes bélhurúttól. Pataki Aladárné, Kocsord. Miért magzik fel a tejessaláta'! Gyakran előfordul, hogy ez a vitaminokban és egyéb, az emész­tést kedvezően befolyásoló anya­gokban rendkívül gazdag zöld­ségfélénk idő előtt szárat hajt, felmagzik. Megtörténik az is, hogy valamennyi salátánk mi­előtt fejbe borulna, egymás után szárbaszökik. Tudnunk kell, hogy a ielmagzás nem beteges tünet, hanem természetszerűen bekö­vetkező jelenség, s éppen a fej- képződés a természetellenes. — A kultúra alakította át a salátát fejessé. Azt szokták mondani, hogy a nagy meleg, vagy a mag az oka a saláta gyors szárbanyú- lásának. Ez a megokolás csak részben helyénvaló. Sokszor az egyik kertben korán kezdődik a ielmagzás, a másikban pedig ugyanolyan magról nevelt és ugyanolyan forróságban fejlődött saláta jóval később szökik szár­ba. A felmagzásban nagy szere­pet játszik a talaj összetétele és a talaj nedveségének foka is. — Jól trágyázott földben, amelyet nedvesen tartunk, még nagyobb melegben is, hosszabb ideig ma­rad meg fejesen a saláta, vi­szont a sovány, nitrogéntartalmú sókban szegény, száraz talajban korábban indul magzásnak. A ielmagzás következtében beállott salátahiányt úgy szüntethetjük meg, ha többször vetünk salátát azért, hogy amint az első vetés hozama elfogyott, vagy felmag­zott, a rákövetkező akkor hozza az első fejeket. ( (pjelm ekeknek, j ídttiwkuek ) Miért jajgat a Jajgató-lápos Régen történhetett, amikor még tündérek is laktak a Bükk-hegy- ségben. Fenn, a hegy tetején volt egy nagy rét. Itt legeltették ju- haikat a bükki pásztorok hét­köznaponként, idejártak vasárnap délután a lányok meg a legények fogócskát játszani és itt táncol­tak, énekeltek minden este a bükki tündérek. Hej, de nagyon fájt is a foga a bükki boszorkánynak erre a selyem rétre! El is határozta, hogy megszerzi magának. Egy vasárnap délután így do­hogott magában: — Úgy látom, sehogy sem mennek cl a rétről az én ellenségeim. Kigondolok valami olyat, amitől örökre el­megy a kedvük idejönni és ak­kor az enyém lehet az egész rét. Magára terítette csúnya fekete kendőjét, felült a seprünyélre, aztán elrepült a rét közepére. Ott leült egy nagy kőre, amelyiken a lányok szoktak megpihenni. — Várt egy kicsit, s amikor megbi­zonyosodott, hogy senki nem lát­ja, megrázta magát és labdává változott. Gurult, gurult, míg csak a réthez vezető kis úthoz nem ért. Ott aztán megállt. — Jöttek is nemsokára a faluból. Az első lány, aki a hegyre fel­ért, mindjárt meglátta és felkiál­tott: — Jaj de szép labda! Idenéz­zetek! — azzal felvette és feldob­ta a levegőbe. Ezzel aztán elkezdtek játszani. Hanem egyszercsak mi történt? Akinek a labdát dobták* épper» nem figyelt, a labda leesett a földre, — gurult — és pillanatok alatt eltűnt. — Ezzel nosza, ahány legény, leány, mind megindult a nagy rét közepén álló kő felé. — Bizonyosan begurult a kő alá — mondotta valaki. Nagyon' nehéz volt a kő, nem akart megi mozdulni, de amikor mind hoz­záértek, csak megmozdult. —> Megvan! — kiáltották örömük­ben. — És abban a pillanatban, amikor az egyik legény felemelte a labdát, a helyéről víz tört elő. Vastag sugárban jött, jött, any- nyira, hogy egyszerre bokáig áll­tak benne. Ekkor aztán a labdát otthagyták, szaladtak a part felé. Éppen kiértek a rétről, amikor az megtelt vízzel. A nagy követ teljesen ellepte a víz, csak a labda úszott a közepén. De ni,i egyszercsak ugrik a labda és1 csúf boszorkány lesz belőle. — Júj, a bükki boszorkány! —1 sikítoztak a lányok. A gonosz csúfság meg elkezdett könyörög­ni: Mentsetek meg, nem bánjá­tok meg! örökké itt kell laknom, ha nem húz ki valaki a vízből, mert a kő alatt maradt a sep­rűm, anélkül pedig nem tudok kiúszni. — De bizony senki sem mentette ki a banyát, ottveszett és nem háborgatta többé a fiata­lokat. De azt mondják, hogy es­ténként valaki mindig nagyon jajgat a hegy tetején a tóban. El is nevezték Jajgató-láposnak a tavat. Deutsch Imréné, a nyírbátori MNDSZ elnöke. A csecsemők nyári táplálkozásáról ch'íitás el (itt Aki nem járt még ezidőtájt a földeken, nem tudja, mily meg­ragadó így aratás előtt a határ. Legjobban talán a tengerhez le­hetne hasonlítani. Egy-egy szél­libbenésre a földek kalászos ára­data úgy sustorog, ring, hullám­zik, mint a hatalmas víz. S a szí­ne is éppúgy változik, mint az óceánoké: egyik helyen mélyzöld, máshol emberkéz által soha meg nem festhető zöldsárga. De leg­szebb ott, ahol az örvénylő, ka­vargó tábla már aranyszínbe öl­tözött; mintha a végeláthatatlan vízsivatagból felmerülő nap első sugarai forödnének. Aranykalászok. Vagy tán arany­nál is értékesebbek. Ez a nép ke­nyere: az élet. Ezért volt ünnep minden idők­ben az aratás. A múltban is a pa­rasztházakban már ősszel eltettek gy kis búzát — ez kell az ara- ásra. Ha máskor sohasem, de ek- orra kisikerítettek ebédre egy is húst is, vagy a hentestől hoz- ík hitelbe, vagy felnőtt már az ső kotlóalj csirke. De kellett is :, hiszen az aratók rendes koszt- n az első napokban kidőlt vol- i az ember, így megcsak a har- adik héten kezdődött... Emlékszem rá, gyermekkorom iladozó értelmének első nagy nénye egy ilyen aratóünnepség t. Tanyán laktunk, hosszú, d’ százméteres cselédházban. ■ s, mint a legtöbb uradalom- , nem a cselédség aratott, ha- 1 a falusiak; Ezek a részes ara- földnélküli > zsellérek voltak, alvégen volt egy kis kunyhó- :. Az aratáson .kívül övék volt g a cukorrépatáblák megmun- lása. Ezenkívül, amikor nap- im's nerc, volt elegendő a cselé­it gyermeke, a részesaratók csa­lágtagjai jöhettek elsősorban szá­mításba. Ahogy emlékszem rá, az ara­tók fizetsége kevéske pálinka, va­lamennyi szalonna és tizenketted­rész volt! És az aratás befejezése­kor vacsora. Az ünnepség az ara­tást befejező nap estéjén volt és azzal kezdődött, hogy az aratók felvonultak a kastélyhoz és egy szép búzakoszorút ajándékoztak a földesúrnak, ezután jött az evés, ivás és a tánc. Nagyokat kurjon­gattak, de a bandagazda vigyá­zott rá, ne vigye senki sem túl­zásba a duhajkodást. Ez este min­dig ott volt egy csendőr járőr a tanyán. A részesaratók közül csupán egyet ismertem közelebbről, Kris­tóf bácsit. (Ez nem is csoda, hisz nálunk általában keveset érint­keztek a tanyasiak és a falusiak, kölcsönösen ellenszenvesek voltak egymásnak. A tanyasiak hara­gudtak azért, mert szerintük a falusiak elveszik a munkát elő­lük, a falusiak viszont azért nem rokonszenveztek a cselédekkel, mert úgy gondolták, leszorítják a béreket.) Az ismeretség Kristóf bácsival úgy kezdődött, hogy anyám egyszer elküldött a boltba és az úthoz nem tudtam cimborát szerezni. Már pedig tanyasi fiú­nak nem volt érdemes egyedül járni a faluba, mert szüléink min­tájára .köztünk is ‘ háborúskodás dúlt, váltakozó szerencsével, sok betört orral. . A boltba símán el­érkeztem, csak hazafelé találkoz­tam egy velem egyidős forma fiú­val. Megállított, szó szót követett, már majdnem ölre mentünk, ami­kor egy, hang megállította ellen­felem: Jóska, mit csinálsz! Magas, szikár, cserzettarcú em­ber volt a közbekiáltó. Ez volt Jóska édesapja, Kristóf bácsi. Odajött hozzánk, hosszan nézett fia szemébe, míg az le nem sü­tötte fejét. — Látom, nem ér a szó sem­mit neked — mondta dorgálóan a szégyenkező fiúnak. — Miért bántjátok egymást? Nem látod, hogy neki is olyan rongyos a ru­hája, mint a tiéd? ... — Sóhajtva elhallgatott. Megfordult és elme­nőben még visszaszólt Jóskának: meg ne lássam többé! így kezdődött barátságom Jós­kával és ismeretségem Kristóf bácsival. Ezekután sokat jártam hozzájuk és ezt az öregedő em­bert nagyon a szívembe zártam. Látom magam előtt még most is, amikor esténkint hazaér a mun­kából és letelepsziK a küszöbre. Tempósan kanalazza a bablevest, úgy tesz, mintha jólesne neki, pe­dig. minden héten háromszor van. Vacsora után legtöbbször mesélni szokott, s mi nagyon vágytunk az ilyen esték után. Mindig a sze­gény emberről, mesélt és akármi­ről szólt a történet, a befejezés ugyanaz volt: a szegényembernek jobb lett a sorsa. Egyszer aratáskor aztán — az évszámra nem emlékszem — bor­zalmas dolgok történtek. A ta­nyába kora reggel futott be a hír: az aratók nem álltak munkába. Követelik, hogy tizedet kapjanak, hogy jobban ellássák őket. Ilyen nem történt még nálunk, s ez az esemény fenekestől fel­forgatta a tanyát. Jöttek az újabb és újabb hírek. Az intéző előbb beszélt a bandagazciával. Kiszi­várgott az is, hogy a bandagazda azt mondotta: nem tud felelőssé­get vállalni az emberekért, az ő akarata ellenére szüntették be a munkát. Az intéző bejött a kas­télyba az urasághoz utasítást kér­ni. Később, dél felé az a hír járta: az uraság hallani sem akar az egyezkedésről, ellenben telefonált a csendőrségnek. Délután előbb megérkeztek a csendőrök, nem sokkal később jöttek az aratók. Némán, hang nélkül, tömött sorokban, kaszával vállukon. Ott álltam az irodaépü­let sarkánál, ahol a menet meg­torpant: a csendőrök vontak kor­dont az iroda elé. Állt a nép nagy némaságban, hang nélkül. S ez a dermedt csend olyan kifejező volt, hogy az összesereglett nézők is pisszenés nélkül várakoztak. A hallgatást a csendőrőrmester rekedt hangja törte meg: — Mit akarnak, emberek? Senki egy hangot nem ád. — Beszéljenek az uristenit, ta­lán megkukultak? — Nem magukkal akarunk be­szélni, hanem az urasággal — kiáltott oda egy arató az első sor­ból. Csodálkozva ismertem rá Kristóf bácsira. Ott állt elől félmeztelen, nap­szítta vállán kasza csüngött moz­dulatlanul. Közel voltam hozzá, láttam, hogy szemrebbenés nélkül néz a csendőrökre. Megijedtem, valami furcsa veszélyt sejtettem és Kristóf bácsi egész más volt, mint amilyennek ismertem. A kí­váncsiság azonban visszatartott. ' A csendőr hangja hallatszott ismét: — Menjenek szépen haza, em­berek — adta mostmár lejebb. — Az intéző úrral beszéltek, a mél- tóságos úr úgysem mond mást. Felzúgott a tömeg. Ha az előbb fenséges volt a némaság, most oly félelmetes a moraj: — Beszélni akarunk az uraság­gal! Az irodabeliek néhány percig tanácskoztak és egyszer csak meg­jelent a méltóságos úr. Valóság­gal kigurult az ajtón, kopasz, háj­feje vöröses színben játszott. Va­lószínűleg szörnyen felháborodott az aratók láttán. Mindjárt azzal is kezdte: — Mi van emberek! Mi van! Szent Heverde napját ünnep­ük?! Nem érkezett tovább beszélni, egy félelmetes hang elvágta. — Csend! A méltóságos úr elhallgatott csodálkozva, s mire feleszmélt, előtte állt egy ember: Kristóf bácsi. Mély zengő hangján, most ő kezdett beszélni. Nem sokáig szólt, az emberek szörnyű helyze­téről, nyomorúságos béréről pa­naszkodott. Kérte, emeljék fel a bért. A méltóságos úr a beszéd alatt egyre sűrűbben kapott levegő után. Egyszer felordított: — Gazember! Ott termett Kris­tóf bácsi előtt és tulajdon kezé­vel arcába vágott. A következő események emléke összekavarodik bennem. Mintha a tömeg előrerohant volna ... Egy kép azonban teljesen világosan áll előttem: lövés dördült és Kris­tóf bácsi kitámolygott a tömeg­ből és egész közel mellettem el­vágódott. Nyakából széles sávban bugyogott a vér, rozsdaszínre festve a füvet... Az élet, az aratás ünnepei azóta sokat változtak. Jártam aratás­kor már a nyírbátori Lenin ter­melőszövetkezet tagjai között, ahol ebédszünetben öreg emberek meséltek a fiataloknak a régi ara­tásokról, Kristóf bácsihoz hasonló emberekről. Az ifjabb nemzedék már csak így ismeri meg a régi aratásokat. Jártam aratási ünnepségen a kéki ,.Uj utakon járó'1 termelő- szövetkezetben is. Itt együtt ün­nepelték a cséplés befejezésével. Az egész alig tartott tovább egy hétnél. A munka nagyrészét gé­pek végezték. Ekkor beszéltem először azzal az öreg parasztem­berrel, aki csak terményből része­sedés fejében több mint hetven mázsát kapott. Ilyenkor, és ha a hullámzó bú­zatáblákat látom, eszembe jut Kristóf bácsi, amint ott feküdt vérben, aki az élet ünnepén halt meg az életért. Aki járja a határt és nézi a szemet, lelket gyönyörködtető lát­ványt, annak jusson eszébe néha Kristóf bácsi, A, I*

Next

/
Thumbnails
Contents