Néplap, 1954. január (11. évfolyam, 1-26. szám)
1954-01-17 / 14. szám
6 NÉPLAP 1954 JANUAR 17, VASÁRNAP RECEPTEK Takarítás, vacsora Az elmúlt héten az egyik kedves ismerősömet látogattam meg. Még az elmúlt évben ment férjhez és nem hagyta abba a munkát, dolgozik tovább. Kíváncsi voltam, hogy élnek? Sokszor hallottam már panaszkodni az asszonyokat, hogy nem lehet munka után a főzéshez látni, fáradtak vagyunk és mikor vásároljon az ember? A piacot délelőtt tartják, munkahelyről nem lehet kiszaladni. Nos, amint beléptem a tiszta, tükörfényesre kefélt szobába, — elcsodálkoztam. Beszélgetés közben meg is kérdeztem tőle: mondd, hogyan tudod a lakást ilyen szépen rendben tartani. „Nagyon egyszerűen” •— hangzott a válasz. — „Reggel fél órával korábban kelek s amíg a férjem készül, én " ágyneműt gyorsan elrendezem, felszedem a szőnyeget, aztán ő is segít. — Ketten együtt hamar elkészülünk a takarítással és a hivatalból sem kéjünk el.” „A főzésnél is segít a férjed?” „Hát az igazat megvallva, abban nem kérem a segítségét. Az ebédet az üzemikonyhán fogyasztjuk el. Egy időben ott akartuk hagyni, de amióta szóvátettük, hogy nem olyan az ebéd, mint lehetne, megváltozott minőségileg is, meny- nyiségileg is. ” — Egy alkalommal sétáltam a városban, betévedtem a csemegeüzletbe is. Az ízlésesen berendezett polcokon gusztusos üvegekben sorakoztak a készételek egymás mellett. Érdeklődtem az árak felől. Megtudtam, hogy nem kerülnek sokba elkészítésük pedig csupán melegítésből áll. Aznap este kitűnő zöldborsó főzeléket vacsoráztunk és az egész 9.40 forintba került. Hát megéri a fáradságot? Aztán kipróbáltuk a többi készételt is, lecsó zsírosán, zsír nélkül, hachéval, kolbásszal, tejfeles tök, rakott káposzta, paradicsom. A sertés- pörköltet is nagyon szeretjük.” S hogy ismerősöm még inkább meggyőzzön, terítéshez látott. Rövid negyedóra alatt ínycsiklandozó töltöttpaprika párolgóit az asztalon. „Vacsoránkat legtöbbször készételből szoktam előállítani. Az is megtörténik, hogy munka után moziba, vagy más előadásra megyünk, nincs idő hazamenni vacsorát készíteni. — Ilyenkor a csemegeüzletben vásárolom meg vacsoránkat, ott mindjárt meg is melegítik és jóízűen fogyasztjuk cl. üVagymosás — kis munkával A háztartás legnehezebb munkája a nagymosás. A dolgozó nők és háziasszonyok sok órát áldoznak erre idejükből. Pedig nagyon nehéz dolog egésznapi fáradságos munka után a mosóteknő mellé állni és a nagy halom ruhát tisztára mosni. Ezt előzzük meg úgy, hogy sokat ne hagyjunk összegyűlni. Szeretnénk segítségére lenni a háziasszonyoknak következő tanácsunkkal. A fehér ruhadarabokat, vászonneműt nem kell a főzés előtt kimosni. Este szappan és szóda nélküli hideg vízbe áztassuk be. Másnap szódás és szappanos vízben főzzük ki. A szennyesebb ruhadarabokat (portörlő, törlőruha stb.) ne az ágyneművel együtt mossuk. A kifőtt ruhát hagyjuk a mosófazékban, amíg a víz kihűl és akkor teknő- ben, főzővizében átmossuk. Utána egyszer átöblítjük és átfőzzük. Ezzel a mosási eljárással nem kopik a ruha úgy. mint a keféléssel s az egyébként szükséges szappanmennyiségnek csak a negyedrésze fogy el. Tízórás nagy- mosást két és fél óra alatt el lehet végezni. Természetesen a tarka ruhákat nem főzzük ki, de ezek mosását is megkönnyíti, ha előzőleg este hideg vízbe beáztatjuk. T-né. Sodrott tortalepény: Tegyünk gy tálba 6 tojássárgáját és 6 ka- áinyi cukorport, ezeket fakanállal keverjük jól össze habosra, félóra hosszáig. Ekkor a cukrostojást csendesen elegyítsük össze a 6 tojás fehérjéből vert habbal és 6 kanál liszttel és egy fél csomag sütőporral. Egy széles tepsit kenjünk ki vékonyan zsírral, vagy vajjal és azután hintsük be liszttel és öntsük bele a tortatésztát. Olyan tepsiben süssük, amelyben nem lesz a tészta vastagabb félujjnyinál, mert a sodrás csak úgy szép, ha nem igen vastag a tor-« tatészta. Tegyük sütőbe gyors tűzhöz és vigyázzunk reá, hogy egyenlően piruljon. Ha megsült, borítsuk ki deszkára, kenjük be az egész tésztát cukros barack-, vagy eperbefőtt-Iével. Bánjunk vele gyorsan, mert ha meghűl, nem lehet összesodorni. Bekc- nés után sodorjuk össze könnyedén. így összesodorva, tegyük egy pár percre vissza a sütőbe és azután vegyük ki és ha meghűl, -agdaljuk kétujjnyi széles szeletekre. 4£y.etme.k&kfieJz, úttö i'ö Luch DEMÉNY OTTÓ: Szamárkirály Hét hegyen és hét völgyön át, Akik látták, tudják: Túl az Operencián Van a szamár ország. Közepén egy palota Kórókerítéssel, Szamár király lakik ott A házanépével. Egyszer arra vitt az utam, Hát bátran bementem, S Szamárország királyától Szépen megkérdeztem: Miért épp ő lett a király Nagy Szamárországban, Mért nem egy másik csacsi? Mondja el sorjában. Hosszú sora van annak, Szólt a király hetykén. Hetedhét országon túl Nincs oly csacsi, mint én. Rőfnyi hosszú a fülem És érces a hangom. „IÁ! IÁ! Eső lesz!” Legszebben én mondom. Iskolába ritkán jártam. Inkább csak melléje, Soha bele nem néztem A kapott leckébe. Dolgozni nem szeretek, Csökönyös és lusta A családom minden egyes Apraja és nagyja. Nem értek én semmihez, Nem tanultam, látja, Ezért lettem éppen én a Szamarak királya. AZ AJAKI FARKAS A hajdani világ elnyomott szegényei meséket, rigmusokat szőttek a hatalmaskodó emberek kapzsi gonoszságairól. Akkor még nem adatott meg számukra az igazság kimondása. A rég született népmesék majdnem mindegyikében benne van a farkas, ez a kegyetlen, vérszomjas ragadozó. Az egyikben meg éppen úgy van, hogy egy nagy erdő békességes, szorgalmaséletű állatai boldogan élnek, mígnem honnan-honnan nem, közéjük kerül egy farkas. Eleinte nem is tartanak tőle, de az egyre ravaszabbá, félelmetesebbé válik a többiek számára. Örökké zsákmányra, a többiek húsára, vérére éhes hörgésétől aztán félve bújnak el a többiek. Egy ideig búsulnak is elvesztett szabad életük miatt, mikor az egyik okos kis mókus „meg nem álmodja“ a nagy igazságot: vala- mennyiöjüknek össze kell fog- niok boldogságuk elrablója, vám- szedője ellen... 1933. Ajak legnagyobb portájának udvarán a két szempár mégegy- szer összefonódott, mint a birok- rakelők. — Na, te András, vállalod hát a mák kapálását? Mert ha nem. akkor beszélek mással. „András“, Kostyó András, a harmados, napszámos családapa lehajtotta a fejét. Mint aki sirat valamit. Négy kicsi gyermekére gondolt, meg a semmire, ami otthon van. — Vállalom... De nem úgy, mint egyebet, harmadába, hanem felébe. Sok munka van a mákkal. Tudom én jól. — Nahát akkor ... A „parancs” szerint a mák nagyrészét úgy kellett vetni, krumplival vegyesen. Köztesként. A mák hamar beérik. Krumpli is lesz. Ki volt az fundálva pontosan, Nem volt könnyű a vegyes ve- temény kapálása. Meg egyéb munkája sem. Kostyó András azonban vállalta, a szavát, adta rá. A szegényembernek pedig a második kenyere az adott szó. Inkább beleszakad, szavából azonban nem tágított hát egy fikarcnyit sem. A jó munkának jó lett a termése. Kostyó az apró, kéklő szemek halmazát saját zsákjába szedte. Mindegy az, ha abból feleződik is. Sz. Áros András azonban mindet berakatta a maga kamrájába, azután meg se- hogyse akart emlékezni. — Hogy gondolod, te Kostyó? Felébe?! Még mit nem! — szórta a hazug szavakat a nagygazda. — Mert az kéne nektek, minden potyán, ingyen ...! Kostyó András nem akart hinni a fülének. Hogy beleadta minden eszét, munkájának javát, még tán a lelkét is abba a máktermelésbe. És végtére így állna a dolog? — Felébe egyeztünk ... Nem bánom én, akárhogy adia jövőre: harmadába, ötödébe. Vállalja, aki ^karja. De nekem most a fele kell, vagy egy szem se! Legyen itt, maradjon itt inkább mind az egész! Nem is feleződött meg akkor mindjárt. Ottmaradt az összes a kamrában Kostyó Andrásék zsákjaival együtt. Szeptember vé- gefelé került sor a felezésre. — Csakhát akkorára nagyon összementek a zsákok, „kiszáradt” erősen a mák. Akkor őszön, télen is továbbra járt Kostyó András Sz. Arosék- hoz. Volt ott munka, akasztottak rá szakadásig: trágyaherdás, szecskavágás, a jószágok etetése, itatása, favágás, meg hogy mi nem még. Napszámra lett volna ez, meg azért inkább, hogy jövőre is kapjon egy kis harmados kapálnivalót. NyíLaozni kezdett a tavasz. Szóvá tette hát: mennyi harmados földre is számíthat, mert nőnek a gyermekek, több ennivaló, több ruha, több minden kell nekik. — Dehát úgy volt megbeszélve még az őszön, hogy úgy lesz, mint eddig volt. Harmadába. — Ügy volt, de most máskép lesz. Csak negyedébe adok kapálnivalót! B. M. hétéves kisleány volt, amikor édesapja hosszú hétesztendei betegeskedés után meghalt. Hét holdjuk ment el orvosnak, kórházra, patikára. Csak egy holdjuk maradt a nyolcból. Özvegyen maradt édesanyja alig várta, hogy Mariska is odanőjjön, amikor kereshet valamit. Tizenhároméves volt, amikor anyja megsímogatta barnahajú fejecskéjét: „No, kisleányom, beszéltem Sz. Arosékkal, akik azt mondták, mehetsz hozzájuk dolgozni. Tizenhároméves vagy már, tudsz valamit csinálni, segíteni a ház körül. Nagygazdák, keresel legalább náluk valamit. Tudod, hogy neked már nincs apád, aki keressen. Árva vagy, kisleányom. Én is öregszem. Keresnünk kell, dolgozni, hogy megélhessünk a többi emberek között.“ így történt. Egy tizenhároméves leányka bizony sok mindent tehet-vehet már a házkörüli munkák során. Mariska pedig úgy igyekezett, ahogy anyja tanácsolta: panasz ne legyen rá. Vizet hordott, sep- regetett, krumplit hámozott, mosogatott, moslékot kevert, étette a disznókat, szóval mindent végzett ő, amit egy ilyen kisleány csak elvégezhet. És mindezért kapott enni, meg néha-néha anyjának is hazavihetett egy kis tejet, lisztet, paszulyt, meg nagyritkán kapott egy-egy olcsóbb- anyagú ruhát, A kicsi facsemeték idővel megnőnek, megerősödnek. Mariska se maradt örökké kicsi leány. Megnőtt, megerősödött, és mint az ilyen leányra mondani illik: kinyílott, mint a virágbimbó. Kijárt a mezőre, meg a Görömbei-ta- nyára is, ahol Sz. Aroséknak a legtöbb földjük volt. Vetett, kapált, szénát forgatott, gyűjtött, tengerit tört, krumplit ásott... „Haj, nagy leány vagy te már, hallod, nem annyit eszel, mint mikor idekerültél.“ így buzdították. És ő ment, űzte, hajszolta magát korahajnaltól későestig. Persze, az szóba se került, hogy munkája nincs megfizetve, csupán azzal, amit megeszik. Dehát édesanyja is egyre idősebb lett ekkorára, meg a betegségtől is egyre jobban gyengült. Az egyik télből úgy röppent elő a tavasz, mint villámfarkú fecske a viharutáni csendes fényességbe. Az egyre melegedő napsugár néhol már térden felül érőre növesztette a búzavetéseket, a hajlatokból pedig kiszívta a tél maradék vizét. Az egész határ pompázott a tavasz szépségében. A községben húsvét ünnepéhez készülődtek. Máriának majdnem mindég a gazda egyik fiával, Endrével kellett dolgoznia. Nem szerette ezt. Nem akarta. De az egyre sűrűbben mondta: „Mariska, most ide megyünk...”, meg: „Ügy készülj, hogy a tanyára megyünk!“ És ő, mit tehetett egyebet? Ment a kenyérért, az ő édesanyja életéért. Az egyik este aztán szokatlanul későn érkeztek haza. A tavasztól kipattant rügyekből egyre jobban nőtt, fejlődött az új élet. És Balogh Mária az egyik délután egy korsó vízzel a kezében, úgy érezte: megfordult körülötte a világ. Ijedten állott meg. Szabad balkezét a szívére szorította. Elsápadt: „Istenem, csak tán nem!?“ Endre, a gazda fia ezután, nem! is oly sok idő múlva, egész várat* lanul, nem tudott tovább dolgoz* ni Máriával. „Inkább magam megyek“ — mondta. Vagy: „El* jön velem Kostyó...“ Mária úgy érezte, megváltozott! körülötte minden. A szavak, a tekintetek, de még talán a leve*! gő is. Kerülte a szúrós, kutató pillantásokat, vére áz arcát majd*1 nem, hogy lángra nem lobbantot* ta. És így, ilyen megváltozott ér-* zelemmel éppen az udvaron állt! egyik este, amikor a nyitott aj* tóból a gazda, Sz. Áros András ráordított: „Pusztuljon innen az a ringyó, terhes cseléd!” Balogh Mária be sem ment ak*í kor este és azután se többet ab* ba a házba, amiről akkor tisztán érezte: nem ház ez, hanem far* kasbarlang, ahol sok másokéval együtt az ő kínját, szenvedését is szennyes haszonra váltották: 39 hold és 1391 négyszögöl földre, sok jószágra, ruhára, dús kam*i rára.., * A község piacától, ahogy fel*! kanyarodik a Rákóczi-utca, mind*! járt balkéz felől hosszú drótkerí* tés s mögötte, az utcától jóval be* építve egy magas, erős kőház áll, A benne lakó, Sz. Áros András igyekszik elrejtőzni a fény elől, a község becsületes, dolgos népe elől. Ha ki-kibujik odújából,1 nagy szemlesütve, megalázkodást mutatva, köszön előre ifjúnak, öregnek. „Idős ember vagyok én; már, nem is tudom, miért tarta-i nak engem kuláknak“ — így szén*; teskedik olykor a templom előtt Az ajakiak azonban az új, szebb; életükből -vertek eltéphetetlen vasrácsot a farkas ketrece köré. A Kostyó Andrásokkal, Máriák-; kai együtt tudják: a farkasból sohasem lesz bárány, hiába veszi fel annak akár az irháját is. ASZTALOS BÁLINT
