Kárpátalja, 1890 (2. évfolyam, 1-46. szám)
1890-01-19 / 3. szám
Második évfolyam. KÄRPlTÄLJÄ. iskolájáért már fizet évi 6000 irtot és szintén nem csekély áldozattal járul állami polgári leányiskolájának fentar- tásához is. Hiszen, ha a város megadja az 5000 irtot, akkor | maga is fentart- hatja azt és akkor legalább önmaga rendelkezik a sajátjával. De nem adja meg, mert nem bírja megadni és mert iskoláinkra fordított kiadásaink oly nagyok, hogy nem hiszsziik, hogy 5—6 vidéki város is legyen, mely annyit áldozzon a nevelésügyre és mindezekért oly bánásmódban részesülünk a magas . kormány részéről, mintha igazán mostoha gyermekei lennénk hazánknak. Hiszen ily szép áldozatok mellett gym- nasiumunk fejlesztését még akkor is megél’demelnők, ha mindnyájunkat Amerikából telepítettek volna ide. Megfigyelve károsunk hangulatát, néni mondjuk, hogy azon esetre, ha alkudozásra kerülne a dolog, még valami segítséggel pl. az új épülethez kővel, téglával, fával vagy más effélével nem járulnának hozzá, de hogy az 5000 írt évi járulékot valaha megszavazhassa egy olyan város, mely eddigi csekély értékű közművelődését valóságos uzsoraáron vásárolja, arra nincs cadentia. Ha valaki, úgy mi legjobban óhajtanék a főgymnasiumot, de kénytelenek va-1 gyünk kijelenteni, hogy ily alapon még | az alkudozást sem lehet megkezdeni. Nincs tehát egyéb hátra, mint ismételve kérni a kultuszminiszter ő excellentiáját, álljon el a beküldött szigorú feltételeitől és elégedjék meg a város által mái1 is befektetett tőkékkel, hiszen az intézet az állam tulajdona, és az államnak mindig érdekében van intézményeit tökéletesíteni; ha tehát azt kiegészíti, akkor a saját gyermekeit tereli jobb nevelési rendszerbe, nem esik azon méltó gyanúba, mintha ő maga akarná szaporítani a proletárok számát és végül egy hazafias, de vegyes ajkú város és vidék előtt eme hatalmas tényezővel, a műveltség’ terjesztésével a leghatalmasabban magyarositó csarnok kapuit tálja fel. 1. (A cikk alaphangja szorosan a miniszteri leiratból indul ki, de a leirat más világításban, más képet fog mutatni, melyről jövő számunkban szólunk. —1 A leiratot más helyen közöljük.) Szerk. A Bereg felvidéki levélírójának. IV, Lapom legelső megjelenése óta a „Beregi-ben hajtóvadászatot indítottak ellenem. Kicsinyeskedtek, mondhatnám gyér mekeskedtek, ok nélkül. Úgy látszik, a szerkesztőnek jól esett, ha egy-egy duhaj legény nekem feszítette a vállát, s kapva- kapott az alkalmon, hogy egy vidéki hajtólegénnyel szaporodott a dulakodók száma, A kezében lobogó gyertya fénye visz- sza csillant a falon függő vivótőrökön. Lekapott kettőt és befutott a halottas szobába. ■— Barna Károly, te asszonycsábitó gazember: Vedd a tőrt, védd magad! A tőr megpendült, a hogy az érczko- porsóra hullott, de Barna Károly nem nyúlt érte. . . . Vadállati dűli fogta el Katona Imrét, neki rohant a koporsónak, letaszította az emelvényről, megragadta a kifordult halottat a vállárnál, oda hurczolta az utcza- ablakhoz és kidobta az utczára, ! . . Azután lenézett. A halott szemei kimeredten néztek vissza reá a kövezetről, a szája nyitva maradt, mintha gúnyosan nevetne, kaczagna... . Az ép lerakodott köd ijedten suhan tova. Nagy sűrű fölleg foszlányokká tépve, szétzilálva tévedezik az égen. Mint börtönéből a rab ifjú, a kit holnap, ki fognak végezni, oly sóvár, méla vágygyal néz alá a sűrű köd mögül a fölkelő nap. Sugarai oly! szomorúan reszketnek alá a mélységes fekete földre, mint a sírásban kifáradt édes anya bágyadt tekintete a sirfenékre, a hol gyermeke koporsójára hullanak az első göröngyök. ... . . . Nemsokára a törvény emberei nehéz lépteinek zaja veri föl oda kinn a csendet és a statisztika egy valódi, — egy erkölcsi — é3 egy élő halottat jegyez föl rovataiba, Hevessy Jenő. s anynyira bevált részéről a levél, hogy azt magáévá tevén, névtelenül közölni jónak látta. Én tehát, minthogy a levélírónak nyelvészliedési oldalát kissé megtapogattam, ámbár most is lépten-nyomon belebotlom egyik-másik nyelvészeti göröngyébe, kénytelen vagyok a levél belbecsét venni bon- czolás alá, s lélektani alapon vonni le belőle a következményt. Nagyon-természetes, bogy iró és irat, a gondolkodó lény és a kifejezett gondolat itt már teljesen összeesnek. A tiszta forrásból tiszta viz bugyog fel, mely élvezhető italt ad, de ha útjában feloldható anyagok vannak, azoknak izét is magával viszi. A gondolat a lélekből fakadván, kifejezéséiben önmagának lenyomatát adja. Lehetnek közönyös dolgok, melyek az érzelmek hullámainak csak fodrait érintvén, az „én“-nek csak árnyékát rajzolják elénk. De, midőn az emlékezet hat éves múltját is felkeresi az iró, midőn nagy, erejét meghaladó dolgokra vállalkozik, igyekszik magát teljes lenyomatban adni. Már pedig ki tagadhatná, hogy a felvidéki levél Írója nem teljes szándékkal igyekezett ezt tenni, midőn egész elbizakodottsággal oda kiáltja, hogy „én, ki e sorokat irom,--------§ irodalmi ellenőre leszek“. Az is igaz, hogy a ki olyan nagyon ellenőrködhetnék, annak az én-t nagy betűvel kellett volna Írnia. Épen olyan öblös nagy hang, mint a milyennel a „Munkács“ legutóbbi számának nyilt-terében találkozunk. Hasonlítsa össze bárki, vájjon nem Jákób hangját fogja e mindakettöben találni, híjába mutatnak a kezek Ézsau kezére ? ! Ha valakit müvéből akarunk felismerni, rá kell vinnünk a külső cselekedeteket az egyénre s tígy bírálnunk el. Be kell hatolnunk az egyén belsejébe, meg kell figyelnünk a lelki állapotokat, annak hajlamát, vágyait, törekvéseit, ezeket összefüggésbe kell hoznunk a külső körülményekkel; a véghez vitt dolgot szigorúan összehasonli tanunk az időbeli viszonyokkal, melyeknek hatása alatt állott. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk egy szót, egy sajátságos kifejezést sem. A ^hallgatás gyakran többet mond az ékes beszédnél, tehát az is számba veendő. Nyílt, vagy titkos fellépése az illetőnek szintén nem közönyös dolog. így indultam el a felvidéki levél elbírálásában. Megfigyeltem Kozma úrnak irányomban való viselkedését, s feltűnt csakhamar azon visszahúzódó tartózkodása, melyet a felvidéki levél megjelenése után nemcsak irántam, de jelenlétemben tanúsított, feltűnt velem szemben arcának változása s bizonyos belső izgatottság, mintha félt volna, hogy arcáról leolvasok valamit. A „Bereg“ dec. 15-iki számának megjelenése után egy hétre, a midőn már választ várt tőlem a levélre, az Olvasókörbe lépte után legelsőben is a „Kárpátalja“ után kapott, s a cimeket végig futván, minthogy nem találta, a mit keresett, haragosan dobta le kezéből. Ettől kezdve gyanúm egyenesen felé fordult, melynek tápot adott az is, hogy mielőtt a cikk megjelent volna, már suttogást hallottam, hogy majd kikapok ám a „Bereg“-től. Első válaszom nyelvtani bírálata volt csupán a levél egy pár kikezdésének, tehát n< m is volt szükség sejtelmemet elárulnom. Addig Kozma úrtól rendesen kaptam a „Munkács“ megjelent számait; azonban első bírálati czikkem után azonnal megszüntette azt, mely eljárása önkénytelenül azon gondolatra vezetett, hogy a „Munkács“, és a felvidéki j levél közt szoros összefüggésnek kell lenni. Ekkor fogtam a felvidéki levél belső tanulmányozásához, mindenekelptt a rejtély kulcsát igyekeztem megtalálni, mellyel a felvidéki levél talányszerüségét megfejtsem. Mert vidéki levelező nem szokott oly dolgokkal foglalkozni, milyenek azon cikkben vannak. A ki bírálatra vállalkozik, bizony I háromszor is meggondolja a dolgot, mert el | kell készülve lennie, hogy viszont . birál- tatni fog. A levél Írója tudta, kivel beszél, mert nevemmel dobálózik, én csak a betűkkel beszélek. Megfigyelek minden hangot, s életre keltek minden ismerős kifejezést.. Nem hangzik el nyomtalanul, az. ilyen ismerős kifejezés: Jól van az kedves főesperest úr; azután ez: ne dobálödzék, tisztelt aram, a hazafias kifejezésekkel, én állítom I még több ilyen. Midőn tehát mindezek alapján a körrajzot összeállítottam, lerajzolódott előttem a „Bereg“ felvidéki levelezőjében Kozma László, a „Munkács“ szerkesztője, a ki apómról, habár egy városban élünk, egy mr haragos célzáson .kívül mindezideig ayilt tudomást nem vett. Ez a néma beszéd! És ez az erősza- i03an elfojtott némaság romboló erővel ikart kitörni a felvidéki levélben. Ez a lélektani következmény ! Annak megértéséhez, hogy egy vidéki levelező nem szokott olyan városi dolgokkal foglalkozni, melyek különösen csak a várost érdeklik, nem kell magas fokú tudomány. Az a felvidéki levél pedig csakis munkácsi dolgokkal foglalkozik elejétől végig. Avagy mi más ez : „Munkácson sem fogadták az eszmét nagy örömmel, lerántja saját fészkében az iparosokat, tanítókat, várost, hatóságot, nem látott levelek után kutat, nem sietnek az uradalom intézői keblökre ölelni a szép szavak után, sat. — Nem találok az egész levélben egy vidéki hangot. Nem jó dolog lenne az, ha vidéki levelezők a városi ügyekbe ily mélyen nyulkálnának be s csalatkozik Felvidéki úr, ha azt hiszi, hogy a komoly gondolkozásu emberek ezt jó szívvel vették Önnek. Nem hiszem, hogy akadna köztünk olyan naiv, a ki elhinné, hogy, egy csupán a város belíigyeit érintő cikket, mint a milyen „A szép érvénye — városunkban“ egy vidéki levelező igyekezzék oly hamisan elbírálni, mint azt Felvidéki úr teszi. Avagy melyik felvidéki egyénnek állhatott az érdekében, hogy személyem ellen akarja fellázítani e város közönségét. Mert hát mi más célja lehetett fenyegetéseivel együtt, i a lólábat azzal takarja el, hogy békeségre int. Bort iszik s v'.zet prédikál! Ha ön tisztességes eljárást követ v ila, akkor azt mondta volna előbb, hogy nincs igazsága a cikk írójának ebben, meg ebben, ezért, meg ezért, s azután, ha úgy tetszik, jól a körmére koppanthatott volna, hogy máskor ne Írjon, vagy máskép Írjon, de neki rugtatni egyenesen az óceánnak, hogy: no; most mindjárt 'befojtalak, ha bírok veled! Hát erre én csak azt mondom, kérdezze meg Ön, levelező úr, másoktól, vájjon tisztességes dolog-é ? Hát azt el lehet-é hinni józan ésszel, hogy akadjon ott a felvidéken olyan bangó levelező, a ki azért támadjon rám, mert én, mint szerkesztő, annak a vidéknek szegénységére, szegény népére kivánom fordítani az illetékes körök figyelmét, s ezért hálából jól összeszidjon és azt kívánja tőlem, hogy tegyem le a szerkesztői tollat ? Látja, Felvidéki úr! — én megszólaltatom azokat a néma hetüket és ezek a néma betűk tanúskodnak arról, hogy kinek nem tetszik az én toliam. Ezek a néma betűk kiáltják, hogy ki akart itt a békeség ürügye- alatt visszavonást szerezni. Nem jó az a felvidéki görbe út, nem látja onnat be az irodalom széles határát. Hogy a kifo ásóit cikket összezavarja, bele kever egy levél dolgot, melynek kutatásáról nem tudott senki Kozma Lászlón kívül, mert a kutatást együtt tettük, s most mint fegyvert fordítja ellenem. Azt a levél dolgot én elintéztem, arról Önnek nem szabad lett volna beszélni, nem én irántam, — hanem mások iránti tiszteletből. Kikeres mindent, a mivel kellemetlen hatást vél ellenem felidézni, hogy magát ezzel másutt behizelegje. Hogy tisztességés eljárás volt-é ez, azt kérdezze meg Ön másoktól? És most jön a legnagyobb csapás fejemre a felvidéki levelezőtől, a mikor igy kiált fel tudatlan kiszámítással: Csornái- ur, — az a Csomár ur — a ki az uradalmat és annak vezető főtisztjét lejárta volt a sárga földig“. Csak arra kérem Felvidéki urat, hogy máskor a felkiáltó szók és mondatok után tegyen felkiáltó jelt, úgy mondja ezt a nyelvtani szabály annak, a ki olyan nagy irodalmi mestere a felvidéknek. Most pedig, — úgy hiszem, — rajtam van a sor, Hogy felkiáltsak: —Kozma lír! — az a Kozma úr! ? — a ki nekem segített az uradalmat és annak vezető főtisztjét a sárgaföldig lejárni! — az a Kozma úr! a kinek kézirata még most is kezeim közt van, az igyekszik most rég elmúlt dolgokat feleleveníteni | C— Most mikor én a lapot megindítottam, hogy az uradalmat és fővezetőjét figyelmeztesse és elterelje tőlem, ha .netalán vonzódást mutatna lapom iránt. Hát ki me látná ebben a ravasz számítást, s ki hinné el, hogy ilyen régi dolog- valakinek ott a felvidéken eszébe jutott volna és fúrta volna az oldalát, mig vele á „Bereg-„be nem megyen. És a ,Bereg*! — az a ,Bereg* — a ki az uradalom elleni támadásomat, nyílt cikkekben támogatta, alig hat évre, 1889. dec. 15-én eltagadva múltját egy ilyen szennyes forrásból fakadt cikk kiadására vállalkozott. Ennyit nem tettem fel róla. Hogy egy pár előfizetőt fogjanak, saját tetteikért is engemet vádolnak be. Ugyan kinek állhatott ez érdekében ott a felvidéken, hogy az uradalmat és annak fővezetőjét tőlem és lapomtól elidegeníteni igyekezzék. Mert mi más lehetne oka ennek a be- vádolásnak, most, hat év múlva, holott akkor az egész közvélemény nyíltan támogatott. 1 miért néni ? kelt annak idejében a levelező pártjára az uradalomnak, ha oly jól tudja a dolgot ? Hiszen azt nem ésszel, de ököllel is felérheti minden ember, hogy a felvidéki cikk íróját nem vezette tiszta szándék. Hogy én „ akkor, mikor a ,Munkács1 szerkesztője voltam, az uradalmat keményen támadtam, mert nemzeti érdekeinkkel ellenkező irányban haladt, azért —- úgy hiszem, — nincs mit pirulnom és hasonló körülmények közt ma is azt tenném. Minthogy pedig az uradalom és annak fővezetője épen azon útra tértek, melyre én kényszeritettem volt, ebből a józan ész szerint önkényt következik, hogy most támogassam. Az csak az Önök logikája, felvidéki úr, hogy egy kis koncért eltagadják tetteiket s fejökre hamut hintve borulnak az arany borjú lábaihoz. .. Minthogy azt elismerték Önök, Felvidéki úr, még pedig hatalmas vád képen, hogy az uradalmat erősen támadtam, a „sárga földig lejártam“ és hogy én kényszeritettem azon útra, milyen most halad, e szerint nem kívánhatják tőlem, hogy ellentétbe tegyem magamat vele mindaddig, mig ez úton halad. Tehát Felvidéki urat számítása is, logikája is újra megcsalta, mert az lenne ám a bámilatos, ha én most az ellenkezőt tenném s visszakényszeritenéin; az uradalmat előbbi álláspontjára. Látja, Ön a nyelvnek sem, a gondolatoknak sem mestere ! . . . folytassa tovább. -— Hiszen Felvidéki úr szerint a csalás lenne az erény, az alattomosság a hős tett. Ön a báránybőrbe bújt farkas szerepét játsza s eltagadja az embert az emberből. Ön szerint nincs kibékülés e földön, C3ak hazugság és hizelkedés. Ha Felvidéki úr nyiltan támadott volna, azután alaposan és igazságosan, nem szólottám volna egy szót sem. De, midőn hamis vádakkal dobálódzik, kénytelen vagyok azokat valódi értékökre leszállítani s keresni Íróját még tovább is. Csomár István. _____Munkács 1890. január hú 19. He ti krónika. Az országgyűlés a karácsonyi szünet elmúltával újra megkezdette munkálkodását . Első ülése é hó 12-én volt. Legelőször is Péchy Tamás elnök emlékezett meg Visi Imre haláláról. Andreánszky Gábor Nóg- rád vármegye nógrádi és Fejér Miklós Zala vármegye, letenyei kerületéb',n megválasztott új képviselők megbízó levelének — s több átirat és kérvény bemutatása után következett a napi rend, melyen több helyiérdekű vasút letárgyalása után határozatba ment, hogy I legközelebb We- kerle pénzügyminiszter betegeskedése mi-.tt nem a pénzügyi, hanem a kereskedelmi tárcát veszik tárgyalás alá. A képviselőház január 13-iki ülésén csendben, de bizonyos érdekkel indult meg a kereskedelmi tárca tárgyalása. Darányi Ignácz előadói ajánlása után Polónyi Gézi beszélt elég érdekfeszítően a közgazdasági politika legfontosabb kérdéseiről, különös vonatkozással pedig a duna-gőzhajózási kérdésre. Kaas Ivor bárót is éber figyelemmel hallgatták meg, ki főleg a kereskedelem magyarositását sürgette. E két ellenzéki képviselő beszédeire Baross Gábor kereskedelmi miniszter felelt nagy önérzettel és szabatossággal. Válaszából kiemelendő azon rész, melyben Ígéri, hogy minden törekvésével rajta lesz a kereskedelem megmagya- rositásán; de tagadja, mintha reá a Duua- gőzhajózás ügyében felsőbb körök pressiót gyakoroltak volna s hivatkozik arra, hogy már most is létezik magyar hajózás a Duna alsó vidékén, miről bárki is meggyőződhetik ; végül kéri a költségvetés elfogadását. Baross mint mindig, úgy most is annyira szerencsés volt beszédében, hogy költségvetését általánosságban, úgy lehet mondani, tttffíderi Vita nélkül' elfógádták'.J,'Átté,fVéfi ?• részletes tárgyalásra, itt Vadnai Károly a szövő ipart, Szmialovszki Valér pedig a felsővidéki kivándorlást vetette föl melynél sürgeti, hogy a kivándorlás megakadályozása végett munka adassák , a nyomorgó köznépnek, mire nézve hajlandó , bármily áldozatot is megszavazni. Végül Irányi Dániel hatásos felszólalásában a munkás törtörvényeket sürgette. * I A képviselőház a. január 14-ki ülésen gyorsan végig tárgyalta a kereskedelmi nv- niszterium költségvetésének hátralevő részletét. Ezen gyűlésen Asbóth János a munkás kérdéssel foglalkozott, melynél a vasárnapi munkaszünet ügyét is előtérbe állította, melynek érdekében Apponyi Albert gróf is hathatósan szónokolt. Irányi Dániel a távirásznők fizetésének emelését sürgette, Lukács Gyula pedig tengeri hajózásunkról tartott szép és figyelemmel végighallgatott beszédet. Ezeken kívül beszéltek még Baross miniszter, Neményi Ambruzs és
