Kárpátalja, 1890 (2. évfolyam, 1-46. szám)

1890-01-05 / 1. szám

KÁRPÁTALJA. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Második évfolyam. l-ső szám. ______________________ Munkács, Í8G0. január 5. Előfizetési árak: 5 frt. ® Negyedévre 1 frt 25 kr, Fél évre 2 frt. 50 kr. @ Egyes szám ára 10 kr. E lap megjelen minden vasárnap. ® Egész évre lg' Kiadóhivatal: FARKAS KÁLMÁN könyvnyomdája Munkácson, hová az előfizetések-, hirdetmények és a lap szétkül­désére vonatkozó felszólamlások intézendok. Nyilttér petit sora 35 kr. Szerkesztési iroda: Munkácson, Vár-utcza 564- szám alatt, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtat­nak el. Kéziratok vissza nem adatnak. |ÍS®®®@@®3|)®®@®®®®®®®S®@®S®»@^Xg®(8®(§®^g):^^®;g®@§)®^^g)@35^ ISTVÁJT­Hirdetési árszabály: Hivatalos hirdetési díjak egyszeri közlésért: 50 szóig? 80 kr., 100 szóig 1 frt 30 kr., 200 szóig 2 frt 20 kr A azonfelül minden szó 1 kr. — Üzleti és többször^ megjelenő hirdetések jutányos áron közöltetnek. Gazdasági Ügyek. Ha megérik a gyümölcs, lehull fájáról. De mily sokáig kell várni, mig1 az elvetett mag kikéi, törzse meg­vastagodik s termő képessé lesz és mily boszantó lesz az, ha valaki a legnemesebb gyümölcstermő fát véli ápolni §ok éven át s mikor már élni akarna annak termésével, veszi észre, hogy fanyar gyümölcsöket termelt. Az emberi élet tevékenységének mezején számtalan ilyen esetre buk­kanunk úgy kicsiben, mint nagyban. A haladás múlhatatlanul megköveteli a kisérletezést. A tudománynak min­den lépése hosszú kisérletezés eredmé­nye, mely sokszor számtalan botláson megyen át, mig tételeit biztos alapra fektetheti. Ha a tudomány mesterei csak saját falaikon belül viszik véghez a próbálgatásokat, a bal- siker ismeret­len marad a világ előtt. Nem érde­kelvén senkit, nem vesz róla tudo­mást senki. Ha ki nem fáradt benne a kutató lelke, ha össze nem zava­rodtak gondolatai, újra kezdi a mun­kát, megjegyezvén a téves pontokat, hogy ugyanazon hibába no- essék. Sokszor a természet megfigyelése ve­zeti a kutató embert a helyes irányba, sokszor egy véletlen mutatja meg az utat a keresőnek célja felé. Nem igy van ám a dolog az élet emberének eljárásával, a politikai ki- sérletezőyel. Müvének hatása rögtön érezhetővé válik széles körben, gyak­ran még azon ponton túl is, melyre irányozva volt. íme a nagy politikai mesternek, Bismarknak, kísérletezési müve is az éredés felé közeleg, melynek gyümöl­cse saját hazájának volt ugyan szánva, de keserű levét folyton issza Magyar- ország is. Megakarta gazdagi! ani h a z áj á t, tyuk húst varázsolt képzeletében min­den szegény ember fazekába s lett belőle ott semmi, a jobb móduaknál pedig ünnepi eledelül lóhus, mert jobb­ra nem telik. A magasra emelt vámmal gaz­daggá akarta tenni Németországot s nehány túl termelőnek meg is tömte zsebét, de a legnagyobb rész, különö­sen a munkás osztály, a legnagyobb nyomorba jutott, kiknél a gabona ke­nyér ünnepi eledelül is nagyon ritka dolog. Németország magas vámot vetett mindazon terményekre, melyeket Ma­gyarországból lehetett szállítani, ezzel természetesen lenyomta az árakat. — Mert ha itt olyan ár adatott yolna a terményekért, hogy a magyar gazda is tisztességesen megélhessen, akkor a fuvar és a magas vám hozzáadásával ö Németországban már szörnyű magasra rúgott értéke s igy nem lehetett oda szállítani, mert nem talált vevőre. Nem maradt tehát más hátra, ha a magyarországi termelő felesleges terményét értékesíteni akarta, mint az árak oly alacsonyra szállítása, hogy a magas vámmal együtt Németországban piacot találhasson. Ez tönkre tette a magyar gazda közönség nagy részét, de nem emelte a jólétet ott sem, mert a német mun­kás osztály még igy sem juthat, mint a birodalmi gyűlésben élénk szinekkel festették, ünnep napon sem a gabona kenyérhez. A nyers terményekhez hasonló elbánásban részesült a magyar szarvas marha, sertés sat. Azért olv hallatlan olcsó itt a marha, mely évek óta száll mindig alább és alább s fojtogatja a magyar gazdát. Magyarország nyers terményeinek piaca eddigelé a nyugati államok voltak, melyek népességi, helyzeti vi­szonyaiknál fogva nem produkálhattak annyit, mennyirp szükségök volt. De a szomszédságnál fogya rájok nézve is nagy előny volt Magyarország mező gazdasági fölöslegének átszállítása. így O o O gJ Magyarország olyan árt kapott termé­nyeiért, hogy megélhetett utána, Né­metország szintén elláthatta magát ke­nyérrel és hiíssal tisztességes áron, hogy megélhetett mellette. Mig most néhány év óta a két állam közt az árak megfordított „ viszonyban szálltak és emelkedtek, s mind kettőnek kárával. Minthogy Magyarországon az ipar teljeséh A AnézbgazúaságFa i'áma&zkíP' dott, mert a kis ipar különösen alig volt egyéb, mint annak mellék ága, a r&ezőgazdasági termények értékének alá: ízállásával ez is mindinkább ha­nyatlott, s nagy része a kisiparosok­nak elpusztult, a ki még fentartkatta magát, az a legszűkebb körülmények közé jutott és csak napról-napra tengődik. Ha yalaki egy-egy vásárt végig néz, elszörnyűködve látja, hogy mily sok a kínáló és mily kevés a vevő. Es ha össze számítja mennyibe került egy lónak, tehénnek, ökörnek, disznó­nak felnevelése, nem az adott, de a kin ált ár nem üti meg a mértéket, mely mutatja azt, hogy sok a szükség és kevés a fedezet. Ily körülmények közt, ha külön­ben nem örülnénk is annak, hogy a szomszéd szövetséges államban nagy a szegénység és nyomorúság, egyben mégis öröm jel nekünk arra nézve, hogy belátván Németország hatalmas intézői a tévedést, melyet ja magas vámpolitikával megkísértettek, meggyő­ződvén róla, hogy a nekünk mért gazdasági cSapás visszatérült reája, talán igyekezni fognak leszállitani azon fokra, mely mellett ott . is,itt is a megélhetés egészségesebb alapra lesz fektetve. > Tehát a jeleket megfigyelvén, ha nem mindjárt ma, vagy holnap is, de van kilátásunk arra, bogy ia magyar gazdaközönségnek viszonyai jobbra fordulásnak néznek eléje, melyet mi szivünkből óhajtván, azt mondjuk, adjon isten az egész Magyarországnak boldogabb jövendőt a beállott új évben. ■ . H&BB A Bereg felvidéki levélírójának. A felvidéki levelező nem mevezi meg magát cikke végén, mint ilyen‘fontos do­logban szokás. Mert azt talán mégis csak illő lenne tudatni magáról, hogy ki az az ,én‘, kire hallgatnunk kell, ki a Jupiter fulminans szerepében jelenik meg egyszerre olyan vá­ratlanul ott a felvidéki Olympuson. Szeren­csés felvidék, te, ki olyan Phaetonokat szülsz, vájjon hálás leszesz-e gyermekeid irjá.nt! ? I , Mindjárt cikke elején igy kiált fel dörgő hangon; „Dé én azt mondom,“ a vé­gén ugyancsak igy: „de én ki e sorokat irom, ..... irodalmi ellenőre leszek." Már tisztelt levelező úr megvallom, hogy igen óhajtottam volna tudni, kit tisz­telhetek az ,én‘-ben, a falu biráját-e, vagy a: falu bakterét. A ki olyan önhittséggel áll ki a küzdő homoktérre, annak érdemeinek kell lenni, tehát nincs miért eltitkolnia magát. Igaz, hogy szokás a lapokban általá­nos politikai, vagy társadalmi nézeteket fej­tegetni a szerkesztői felelősség köpenye alatt, de midőn valaki oly nagyon veri a mellét, Légy ,én állítom,f jén mondomakkor nemcsak a megtámadottal szemben, hanem az olvasó közönség iránti figyelemből is nyilvánosságra kellett volna hoznia nevét, lijogy tudja, ki után induljon s kinek zász­lója alá szegődjék. Önnel, felvidéki levelező úr, nem a szerénység, nem a jóakarat, hanem ezeknek ellentéte a szerénytelenség, a rósz akarat Íratta a kérdéses cikket s azért nem tette alá nevét, mert átalotta ; s há pirulni tudott volna, bizonyosan elpirult volna. De, a mit nem mert megtenni Ön, le­velező úr, megteszem én. Majd kiirom én nevét, csakhogy először lehámozom róla lassacskán a felvidéki álarcot, melyet kár volt felöltenie, hiszen a saját bőre is valódi ’ ai&rcg m'eíy' ál átír ^zenytiyóS évz-elmek ta­nyáznak. Csak úgy zúdul belőle a sok fe­nyegetés, vádaskodás, mintha a falu nagy dobosa vitéz Hári János verseit mondaná. Jó tanácscsal szolgál, miután rigmusát el­mondotta, hogy tegyem le a szerkesztői tol­lat, mert ezzel ártok másoknak; mert ezzel félti az előfizetőket. Ismerem a mackót s tudom miért kullogott a felvidékre s miért bujt ál-bőrbe, . . . mert a tisztesség nem engedte volna meg nyilt arccal annyi va­lótlanságot elmondani. Pap nem lehet ön, — hiába tiltakozik azok nevében a ,hazaüas‘ kifejezés ellen, melyet ők magok is használnak, — mert a papi stíluson, még ha hibásan ir is valamelyik, meglátszik a klasszicismus hatása, az Önén pedig a pa­rasztság zománca diszlik. Jegyző és más e féle hivatalnok sem lehet, mert azok gon­dolatainak a hivatalos kifejezés bizonyos formát ad azon körhöz képest, melyben mo­zognak, melyet tehát egy kis tanulmányo­zás után könnyen fel lehet ismerni. Marad tehát az, hogy Ön ál-felvidéki levelező. Vádaskodását azzal vezeti be, hogy „cikke(m) nem rendi tette meg a várme­gyét,“ melyet én magam sem akartam s nem is szerettem volna. Felvetettem az eszmét, hogy az még úgy is lehetne és ha alkalmas időpontot találunk reá, újra fel­vetjük. Ha én nem, hát más. Hogy meny­nyire szereti Felvidéki úr a meg nem ér­tett dolgokat nagyítani, mutatja ez a meg­rendülés is, mert csak akkor lehetett volna ok a megrendülésre, ha annak keresztül vi­tele is rajtam állott volna. De még akkor sem, mert azt tapasztaltuk, hogy azok a vármegyék, melyek egyesittettek, vagy el­választattak a közel múltban, szintén nem rendültek meg. Hogy „Munkácson sem fo­gadták az eszmét nagy örömmel“; erre azt felelném önnek, a mit a spártai felelt a per- sának, midőn azt kérdezte tőle : Ki a legjobb spártai ? -— A ki legkevésbé hasonlít hozzád — volt a válasz. Nem úgy van-e ? Ön el­ment más vidékre, hogy irántam való boszú- ból elárulja saját városát, Ön látszólag bé­két hirdet, s ravasz, alattomos eljárásával épen az ellenkezőre törekszik, midőn felele­venít régen elmúlt s elfelejtett dolgokat, midőn a gör. kath. papságot hazug védel­mébe veszi, s csalárd szándékkal az egye­netlenség üszkét kívánja oda dobni. Olvassa végig bárki is azon cikket még egyszer elfogulatlanul s midőn végére ért, kérdezze meg önmagától, hogy mi más akart az lenni, minthogy ellenem fellázítsa az olvasó közönséget a vidéken, a megye székhelyén és városunkban, s azután kérdez­ze azt, hogy kinek állhat ez oly nagyon érdekéhen, hogy ily csúfos ,úton igyekezzék célját elérni, — és megtalálja rá a felele­tet ... Az olvasónak nem, . . . mert ha nem tetszik valakinek a lap, hát nem rendeli meg és nem olvassa. Vidéki levelező nem szokott olyan városi dolgokkal foglalkozni, melyek a várost érdeklik. Kisebb gondja is nagyobb annál . . . Gondolja magában, van abban a városban két „lap“ is, van ott iró is elég, hát, ha az a Kárpátalja úgy lehordta őket. feleljenek meg magokért, jfis ha mégis fel­hozna valamit, nem a Beregben tenné azt, ott legfelehb sajnálkozását fejezné ki. Azt mondja Felvidéki úr, hogy: „Azok, a kik hajdan a vármegyét alkották, nagyon jól tudták, hogy mit cselekszenek.“ Hát én is tudom, hogy mit cselekszem, csak Ön nem akarja tudni. Ne ijedjen meg, mert abból még nem lesz mindjárt új vármegye, ha én elmondom, hogyan gondoltam. Szeretném Önt inkább megtéríteni s meg nyerni, mert együtt több jót művelhetnénk, mint külön, kivált, ha engemet mindig rettegtetni kíván, mint azt levele végén olvastam. Ezt szives tanácsáért mondom, mert azt tanultam egy nagy könyvből, hogy nagyobb öröm van menyben egy megtérő bűnösön, mint 99 igazon. A vármegyék Szent-Istvántól fogva alakultak és alakíttattak mai napig folyto­nosan. A negyvcnnyolcz előtti vármegy é-. két a maiakhoz nem lehet hasonlítani te­rületre nézve átalán. - —- Vannak, a melyek helyzetüknél fogva már az első időktől kezdve úgy alakultak, hogy nagyon kevés változással mind mai napig megtartották ősi alakjokat. De vannak olyanok is, me­lyek a közel jövőben alakulni,, vagy is ala­kíttatni fognak másképen; különösen, ha a kinevezési, akár mondjuk államositási rend­szer, mely már kilátásba van helyezve, va­lósággá leend. És ezek közé fog tartozni — én tel­jesen hiszem — a mi vármegyénk is. A közigazgatás államosításával azon­nal megszűnik a:on ősi aggodalom, mely abban állott, hogy a vegyes ajkú vidékeken úgy kellett összehozni a vármegyék alakját, hogy abban a nem magyar ajkú elemek túlsúlyra ne juthassanak. Mert tegyük föl, hogy az történt volna, egyik sem volt sem szám arányánál, sem műveltségénél fogva abban a helyzetben, hogy az állam alkotó szerepét átvegye és vezethesse, s igy abból csak egy nagy zűr-zavar fejlődhetett ki. Ezt a magyar nemesség tudta ; érezte, hogy a hegemóniát csak ö tarthatja itt fel, azért a szabad választások idején úgy kellett in­tézkednie, hogy e célját el is érhesse. Ha azonban az állami központosítás teljessé lesz, ha a tisztviselőket a magyar kormány fogja kinevezni, akkor a megyei alakulásoknak amaz argumentuma teljesen megszűnik, s a régi megyéket akár a sutra tehetjük. Mert ha nem lesz többet megyei vár lasztás, a kormányzó tisztviselők kinevezé­sébe nem folyhatnak bele a választók, ak­kor teljesen mindegyre megy, ha egy-két nem magyar ajkú községgel több-kevesebb fog tartozni ugyanazon központhoz. És, ha megmaradna a megye a válasz­tási rendszeren, akkor is nem bírna Mun­kács eleget tenni — mint székhely — a nemzeti kivánalmaknak ? . . . Hát megbíz­tak bennünk egy pár magyar községet csa­tolva hozzánk a verchovinával szemben, hogy az országgyűlésbe hazafias képviselő­ket válasszunk, . . . megerősítve már gyen­gébbek lennénk ? . . . E várost, mint nem­zeti pozitiót, magyar tisztviselői karral te­hetetlenebbnek I ellene gondolnunk mint most ? . . . Nem . . . felvidéki levelező úr! — — A szörnyszüleményék csak az ön fe­jében zsonganak. En azt mondtam, s most is mondom, mert gondolatomban az államosítás eszméje már előre vetette árnyékát, hogy a magyar­államnak a vég vidékeken erős -magyar metropolisokat kell teremtenie, melyek

Next

/
Thumbnails
Contents