Kárpátalja, 1889 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1889-11-03 / 2. szám
Első évfolyam. Második szám. Munkács, 1889. november 3. KÁRPÁTALJA. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. S£)@£X§£)(§£)@£x§£)(§£)(§&)3£)<§£^§&ä>S^ Előfizetési árak: . fi frt. © Negyedévre 1 frt 25 kr. Fél évre 2 frt. 50 kr. Egyes szám ára 10 kr. E lap megjelen minden vasárnap. Kiadóhivatal: FARKAS KÁLMÁN könyvnyomdája Munkácson, hová az előfizetések-, hirdetmények és a lap szétküldésére vonatkozó felszólamlások intézendők. Nyilttér petit sora 35 kr. ovd:6vd;gvc> Szerkeszteni Iroda: Munkácson, Vár-utcza 564. szám alatt,^hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hiro.itéti árszabály: Hivatalos hirdetési dijak egyszeri közlésért: 50 szóig| 80 kr., 100 szóig 1 frt 30 kr., 200 szóig 2 frt 20 kr.,1 azonfelül minden szó 1 kr. — Üzleti ée többszöri megjelenő hirdetések jutányos áron közöltetsek. ________________________ S*@l@lSs saerlsaaa s Ré gi és uj panaszok. Régen halljuk és mindég halljuk és Isten tudja meddig fogjuk még hallani Magyarországon azon fájdalmas panaszt, hogy sok az adó, nagy az adé, nyögünk alatta, nem bújuk fizetni. Akár merre fordulunk, mindenütt fülünkbe hangzik a panasz. És ha olykor a hozzá értő statisztikusok megakarnak nyugtatni, — nem megvigasztalni, — azzal buzdítanak a teher további emelésére, hogy összehasonlításokat tesznek más országok népeinek megadóztatásával s levonják belőle azon tér-, mészetes következményt, hogy a mi megadóztatásunk aránylag sokkal olcsóbb, pl. az osztrák, vagy német államok polgárainak megadóztatásánál. Tisztelem a statisztikát, de ha én éhes vagyok, bizony nem lakom azon vigasztalással jól, hogy más is éhezik, tehát én is éhezzem. A jólakatásnak a társadalmi életben az a fő módja, hogy az ország polgárai ne csak adófizetők, hanem adóképesek is legyenek. Ez azonban már nemcsak a kormányzó hatalomtól, hanem az egyesektől és az egyesekből alakult testülektől is függ. Első és fődolog, hogy az ország lakosai szükségleteiket itthon elégítsék ki. Mert ha az állam lakosai mindent, vagy szükségleteik legnagyobb részét kívülről, más államokból hozzák be, mi marad akkor itthon? Olyanok vagyunk, mint a mely gazda csak kiad, de soha be nem vesz, vagy ha igen, csak nagy ritkán és keveset. Utoljára is az ilyen gazdálkodást a gazdaságnak is meg kell érezni, mely vele együtt lassan pusztulásnak ered. Beszélünk sokat nagy garral, ha- zaíiaskodunk szóval, de, ha egymáson végig nézünk, tetőtől talpig idegen államok rongyaiban találjuk magunkat. Egész öltözteünkben alig találunk valami hazait, még az a czérna is, a melylyel ruháinkat összeférczelték, úgy a hogy, bizonyosan külföldi gyárból került. Kereskedőink legnagyobb része édes keveset törődik az ilyféle dolgokkal, még kevesebbet az importált anyagok behozatalával, csak a hasznot számitgatják. Kapunk a csillogó, szemet hizlaló liha portékákon, mert olcsóságuknál fogva könnyebben túladhatnak rajta és pénzeiket többször forgathatják meg. Nyers terményeink olcsón vitetnek ki, a kész áruk aránylag igen drágán hozatnak vissza. Ebből első és legnagyobb veszteségünk a két áru közti külömbség, mely az ország lakosaira háramlik, melyet mindnyájan megérzünk; második veszteségünk az, hogy a feldolgozás értékét nem a mi munkásaink használják el, hanem idegen munkások. Csak egyetlen gyár hány embernek ad kenyeret!? Abba kell munkás, munkavezető, felügyelő, ellenőrző, könyvelő, árusító sat.; tehát keresetet, megélhetést találnak benne intelligens emberek és napszámosok egyaránt. íme keresményeinknek fele része így vándorol ki az országból s mi aztán panaszkodunk, hogy másutt sok a pénz, nálunk pedig még is nagy hiány van benne. Ennek pedig egyenesen magunk vagyunk az okai. Közönyösen veszünk minden figyelmeztetést, minden kezdeményezést. Mindég csak másoktól várjuk, hogy rajtunk segítsenek. Sok az adó, mert sok a katonaság és az sokat felemészt. Igaz, de ez már nem tőlünk függ; ezt európai helyzetünk kényszeríti reánk. A mi korunk egy bizonyos átmeneti korszak, mely századok mulasztását, tespedését szenvedteti át velünk. Ha a szomszéd államok fegyverkeznek, mi sem maradhatunk hátra. Mig a nemzetek saját határaik közt meg nem férnek, mig szomszédainkban a fészkelődés viszketege zavarja a nyugalmat, addig akarva, nem akarva tűrnünk és hordoznunk kell a terhet, bármennyire nyomja is vállainkat. Hazánk természeti fekvése olyan, hogy nem tehetünk másképen, minthogy gondoskodjunk jó előre a fenyegető veszély elhárításáról. Ha magyarország ott feküdnék, a hol Spanyolország van; vagy ha szomszédainktól, kik innen is, amonnan is szeretnének egy-egy darabot határainkból levágni, ha olyan tengerek választanának el tőlük, mint Spanyol- országot, mennyivel könnyebben lehetne lélekzenünk; mig a mostani kényszer helyzetünkben nem tehetünk mást, mint résen lenni, őrt állani mindenfelé, s ha mások fegyverkeznek, nekünk is az ágyuk, puskacsők száját mutogatni. És ez az, a mely adónkat rettenetesen felemeli, sőt felemészti azt is, a mi másra lett volna fordítandó. Sok az adó igaz, mely a katonaság tartására fordittatik és nehéz azt fizetni, de azért még sem lehet józanul arra gondolnunk, hogy az keves- bitessék, ha mint magyar nemzet élni akarunk. Hiszen még itthon sem vagyunk rendben. Csak. most olvassuk, hogy Erdélyben egy püspök megtagadja a magyar zászlóra áldását adni, mert az a magyarosodás lobogója. Sokan . hivatkoznak a múlt időkre, de ezek vagy nem tudják, vagy nem akaiják tudni, hogy azok egészen más idők voltak, hogy azóta az európai államok nagy átalakuláson mentek által. A nyugati apró államok egy nagy birodalmmá allakultak. A sok kis olasz államokból egy számot tevő . erős állam lett, s a melyek eddig egymás közt versengtek, most közös erővel vetik a fontba fegyvereiket. A török birodalom ereje a Balkánon lehanyatlott s apró férgek rágódó tanyája lett, honnan minden percben veszély fenyegethet, mert az északi óriás birodalom étvágya rettenetesen felcsigázódott, hogy — mint Saturnus — saját gyermekeit, ez saját pártfogoltjait elnyelhesse. De sok az adó, mert a közleke- kedés, a műveltség terén nagyon el voltunk maradva és azt rohamos léptekkel kellett teljesíteni. Közlekedési utaink egyáltalán nem voltak, azokat meg: kellett erőfeszítéssel is teremteni. Hát mire való volt, annyi vasutat oly rohamosan építeni, válaszolt egy valaki: Csak azért, mert mi termelő ország vagyunk s terményeinket máskép eladni nem tudjuk csak akkor, ha könnyű, gyors és olcsó közlekedési I eszközeink vannak. Hányszor halljuk és látjuk, hogy Amerika megelőz bennünket a piacon amaz óriási távolságból is, pedig ott azé az elsőség és a nyeremény, ki elébb oda ér. Ma már lejárta magát azon régi közmondásféle, • hogy a jó gazdának ó bora, ó búzája és ó szalonnája van eladó. Most ezeket jobban ellehet helyezni, ha pénzzé vannak téve, mintha ott hevernek táraikban. A világ mozgató ereje ma már a gőz és a villám. Mi pedig nem tudjuk, vagy nem akaijuk megérteni, hogy ä. világ nem mi értünk van csupán és nem körültünk forog. Nem akaijuk elhinni, hogy a ki a maradiság kényelmes ágyán szunyókál, azt szerencse, ha el nem söpri, de biztosan elszegényíti és szolgaság jármába’hajija az előre törő népek vasakarata. És elmaradtunk a közművelődé» terén, melyet igen sok ember mégin- kább nem akar megérteni. A maga T ÁRCZ A. Halottak estéjén. A keresztyén világ egyik legszebb, leg- kegyeletesebb ünnepe a halottak emlékezetének szentelt nap. A múltak emlékei tárulnak fel ilyenkor az ember lelke előtt. A letűnt, az eltemetett kedves halottak alakjai fölkelnek és megelevenednek lelki szemeink előtt. A sirba zárt élet magával vitt titkos és nyílt örömei, az édes fájdalmak kínjai és keservei mind megjelennek a temető sirhalmai között s a gyönyör és kéj érzet, a szánalom és gyötrelem vegyü- lete hatják át a holtak birodalmában bo- lyongó élő lényt. Yan-e olyan halandó, kinek eltűnt emlékei, kinek kedvesei ne pihennének ott alant a néma, a rideg sírban. Az előttünk elmentek mind ott alusszák örök álmaikat, ott pihenik ki az élet fáradalmait. Az egymást szerető kedveseknek itt ád nyugalmas találkozást a halál, az egymást gyűlölőket itt hozza össze a béke angyala s talán az élet gúnyára és tanulságára igen sokszor egymás mellé fekteti őket a hideg sirba. Oh, a temető mélyében megszűnik mind «•z, a mi a felszínen háborgatta az élőket. Ide nem hat le a földi hatalmasoknak parancs szava, a keskeny ajtón túl mégszünik az érzelem világa, oda lent csak békés lakók vannak. Az édes anya itt újra látja, újra öleli megszakítás nélkül a halál által karjaiból korán kiszakított remény bimbót. Az árva újra találkozik itt szülőivel. Az egyedül maradt családfő ismét találkozik övéivel s nem zavarja meg többé boldogságának hár- móniáját semmi sem. A halotti szemfedö eltűnik e napon a koporsókról. Az élők társalognak a halottakkal. A feledékenység fátyola is fellebben legalább egy kis időre a hideg göröngyökről s megnépesül a holtak birodalmának csendes tanyája az élőkkel. Halottak napja! Mintha az ég ölelkezne össze e napon a földdel, a csendes sirhal- mokon kigyulnak a csillagvilág ezrei, a sötétség országa fényárban úszik s a megzendült zsolozsmák hangja a feltámadást hirdeti. Halottak napja! Te a természet halálának is hirdetője vagy. A tavasz és nyár kellemeit és gyönyöreit is a sirba fekteted, hogy az elfáradt évszak kipihenje magát a tél koporsójában. Jüs mint annyi tél után feltámasztád halottaiból a szendergő természetet, úgy kelnek majd ki a temető lakosai is hosszú álmaikból az örökélet tavaszára s ez a halottak napjának vigasztaló szava. Halottak napján. Egy nap, mely nem a miénk és még is az! Napja a kegyeletnek! Napja szeretteinknek, kik pihennek sötét hantok mélyén . . . kiket nem sért senki, kiknek nem fáj oda lent semmi! . . . Itt vagyunk azoknál, kiknek lakhelyéről szivet inditólag zengi el a gyá3zdal: „Csendé« a holtak hazija Csendes a mohlepte *ir . . . Mély s öröklő éjszakája Nem zavarja föl tufája . . . Földi ösztön, földi hir ... 11 Köröskörül a merre a szem lát, koszorúkkal födvék mindenütt a hantok. Sirhalom környéke lángokkal övedzve. Gyász van az arczokon . . . bánat a szivekben! Öreg és ifjú, gazdag és szegény ma megférnek békeségben . . . Egy az érzet, mely sajog a szivekben . . . egygyé olvadnak a fájdalomban . . . imáik egyformán szállnak föl az Úrhoz, ki előtt egyenlő a király, a koldús . . . Itt térdel az anya súlyos fájdalmával. Bús halavány arczát gond ekéje szántja; könyei nem folynak, de azért a bánat, mely szivében tombol, élő szószólója a nagy veszteségnek . . . Virághalomnál szőke lányka térd-1. .. Maga a fájdalom megtestesülése. Könyek tengerében úszik halvány arcza . . . Ifjúkor ábrándja, lelkének hő vágya, hideg sir ölében eltemetve mélyen . . . Lelkének keservét, szive veszteségét volna ki megmérje? És a merre járok és a merre nézek, mindenütt, mindenütt csak bánatos arczok. Mindenkinek van itt siratni valója . . . mindenkinek van itt egy-egy hulló könye a gyászkoszorura . . . Csak egy sir áll pusztán. ííincs virággal födve, nincsen koszorúja. Frissen fölhányt hantja új lakéját jelzi. Ifjú erejében törte le a halál s fekteté sírjába az idegen földnek. Jószivü emberek kik erre tévedtek, küldjétek egy fohászt, ejtsetek egy könyet ez árva halomra, szegény katonáért! . . . Oszlopot emel a kegyelet azoknak, kiket hőn szeretett ... A mi kegyeletünk a szivünkbe írva láthatatlan betűkkel . . . Nem törli le soha keze a halálnak. Ragyogj, ragyogj soká, sirhalmaik fölött szelíd emlékezet! . . . Gyászoló szülőkkel, zokogó árvákkal, mi is együtt érzünk ... Az ő veszteségük, a mi veszteségünk. Szív sajgó sebére gyógyírt küld az idő. Átérezzük mélyen a költő mondását: „Oh a sir, az mindent befed. Bút, örömet, fényt, szerelmet..“ S mégis fáj a behegedt sebhely; hisz: „A ki gyermekét szerette . . . Gondját a sir nem temette!“ Ei kell vigasztalódnunk . . . Sujtoló csapásait az ádáz sorsnak, viselnünk kell békén, szent hitünk tanítja . . . Megnyugszunk a súlyos végzeten * . . Örömünk, bánatunk egy aki megadja, egy aki elveszi. Egy szebb élet vágya, egy jobb, boldogabb lét enyhíti sebünket minden veszte - ségben. Hiszen: „Biztat az a- reménység Hogy a sirnél még nem lesz vég, S felkelünk majd végezetre Egy szebb életre fi ijy lÉNÉlklÉf Í áliilÉ
