Kárpát, 1973 (9. évfolyam, 1-2. szám)

1973-04-01 / 2. szám

Most egy csöppet izzadni kezdtem. <— Megálljunk csak — mondom. > Majd egy­másután mondom a nevem betűit, jó? <—< Jó, kérem. <—11 Hát először is jön az ábécé legutolsó betűje. Zé. ~ Vé? *—< Nem, kedves, nem vé. Mi az ábécé utolsó be­tűje, nem tanulta az iskolában? Mély csend. i—> Na jó, kedves, azért nem kell megsértődni, csak úgy kérdem, hiszen meg fogjuk mi érteni egy­mást előbb-utóbb, úgy-e? !—> Hát lebet, kérem .—■ hangzik kissé bizonyta­lanul. >—> Na látja i—i mondom újra éledő reménnyel. —i Majd másképpen próbáljuk meg. Az én nevem azzal a betűvel kezdődik, amivel a zivatar. <—< Tivadar? — Nem Tivadar. Zivatar. Vagy mint a Zeppe­lin. r-> Micsoda? i—i Semmi, semmi kérleltem rémülten, az, amit most másodszor mondtam, az nem fontos. Csak az fontos, hogy zivatar. Érti? «—' Értem, kérem. ~ Na Iám. Zé, mint zivatar, a, mint Abrahám, gé, mint gazember, o, mint ország, en, mint német. Érti most, fiam? i—i Igenis, kérem »—» most már értettem . . . <—< Na aranyom -—■ mondom boldogan. —< Hát mit fog mondani? «—< Hogy egy Ábrahám nevű gazember Német­országba . . . Hogy a következő pillanatban mi történt, arra nem emlékszem egész határozottan. Csak elkezdett a szoba velem kissé keringeni. Először jobbra, azután lassan, meggondoltan vissza balra. Maid mintegy kába révületben a következő hangot hallottam a telefonból: —- Nagyságos úr, kérem . . . <—< Tessék lihegtem kimerültén, r Én szívesen megmondok az én nagyságos uraméknak mindent, amit csak mondani tetszett nekem, de . . . ~ De? »—> De nem volna mégis jobb, ha meg tetszene mondani, hogy ki kereste őket? <—< De az ilyen, meg amolyan >—> ordítottam <—■ hiszen azt mondom egész idő alatt! ^ Mit? <—* A nevemet! <—' Éppen ez az, kérem! Ne a nevet tessék mon­dani, hanem a telefonszámot .. . Meg voltam mentve. Persze, hogy a számomat kellett volna mondani, nem azt a nyomorult, érthetetlen nevemet. És eb­ben a pillanatban jutott eszembe, hogy milyen szerencse . .. Milyen szerencse, hogy újságba írok és nem te­lefonba. Különben soha nem lehetne belőlem ismert nevű író e földön. Tamási Áron: SÓVIDÉKI TÁRSASJÁTÉK A déli ragyogó napon hallani lehetett a forrá­sok, a szálló bogarak, a fái és földi virágok énekét. Valami csodálatos, ritmusban lengedező szellő fényhullámokat ringatott az országút felett, amely ezüstben csillogott ez illatos világban és önmagával kanyarodókat játszott. Madarak repültek néha ke­resztül rajta, különben a csend húzott fedelet fölé­je, mint egy végtelen hídra. Sokáig nem jött senki. Végre a szejkei részen előbukkant mégis egy szekér. Rendes falusi szekér volt, döcögő termé­szetű és Iajtorjás. Két pereszlén pejlovacska húzta. Fent egy keresztülvetett deszkán tömött székely ült, derűsen, mókára született arccal. Inge messzire fe­hérlett. Harisnyáján zöldeskék színben játszott a sokat tekergő zsinór és büszkén hirdette, hogy: >—> Én sófalvi vagyok! Közönségesen Mókakirálynak hívták. Jól benne élt immár az időben, de a szeme huncutság kútja volt mégis és az arcája, valami különös gyermeki pajkosság derengő mezeje. Üdén és szapora menésben hajtotta apró lovait. Amint kiért volna a szenttamási keresztfához a te­tőre, látta, hogy egy úrféle mendegél előtte az úton, majd megfordul, néz visszafelé és helyből megáll. ,—■ Ebből üsmeretség lesz <—< mondta a székely, de úgy tett, mintha meg sem látná az urat. Azon­ban a nadrágos bévárta egyálltában a szekeret s derékig emelte kalapját. i—> Jónapot kívánok, bácsi! —* köszönt és nekihiU lent a feje is. Mára megvolt н mondta a székely. <—< Ültessen fel, bácsi! Meg lesz fizetve >—< szór lőtt az úr kissé tehetősen. j A sófalvi azonban nem állítá meg a szekeret, 31

Next

/
Thumbnails
Contents