Kárpát, 1973 (9. évfolyam, 1-2. szám)
1973-01-01 / 1. szám
Ha Kodály életrajzát olvassuk, feltűnik, hogy mennyi támadással, meg-ncm-értéssel, rosszindulattal kellett megküzdenie. Nemcsak neki. Bartóknak is! Miért? Azért, mert a régi zenei ízlés jórészt a német zenén, meg a dúr és moll hangsoron nevelődött. Merőben idegennek érezte az úgynevezett népi hangnemeket és a pentaton világát. Kodály szavaival élve: A magyar társadalom túlnyomó része még nem elég magyar, már nem elég naiv és még nem elég művelt arra, hogy ezek a dalok közelebb férkőzzenek a szívéhez.” Ezért volt oly nagy szakadék a művelt magyarság és a parasztság között. Pedig “nálunk még 300 éve ugyanaz a dal zenghetett várban és kunyhóban. Azote a vár romhadőlt: ha áll, lakója idegen vagy hűtlen lett a magyar dalhoz. A kunvhó hű maradt. Amit 300 éve az Esterházy palotában deleltek, azt ott ma már nem tudiák. De tud még baWo Szalai Zsuzsa, a kis töpörödött öregasszony a Kolon nevű apró zohoraíjai faluban, tudnak öreg harisnyás székelyek. A falu megmentette a tradíció fob'tonosságát. A mi dolgunk átvenni tőle és tovább ónokul г—* Nem akarunk többé zenei gyarmat lenni.” Kodálynak ez a meglátása valóságos kultúrprogram. 1905 óta ennek szenteli egész életét. De ha el is ért varrni eredményt, a IT. világháború szinte mindent rombadöntöü, élőiről kezdhette a nagy munkát. A háború után ilyen szavakat kellett leírnta, amikor az Énekszóban a százéves tervről ír: “Cél: magyar zenekultúra. Eszközök: a zenei írásolvasás általánossá tétele az iskolán keresztül. Egyben a magyar zenei szendéiét öntudatra ébresztése a művészi nevelésben csakúgy, mint a közönségnevelésben. A magyar zenei közízlés felemelése, folyamatos haladás a jobb és magyarabb felé. A világirodalom remekeinek közkinccsé tétele, eljuttatása minden rendű és rangú emberhez. Mtedezek öszszessége termi meg a távok iövőben felénk derengő magvar zenekultúrát.” <— Saját harcairól és nevelő munkáiénak eredményeiről szomorúan állapítja meg a háború után: “Annyi évi fejtegetés, magvarázás, szemléltetés után sem s;került még az ötfokúság mivoltáról, jelentőségéről helyes véleményt olfani a köztudatba. Nem is olyan régen zeneakadémiai tanárok azt a gyanú jókat suttogták egymás közt, hogy az egészet ketten találtuk ki Bartókkal, gyűjtéseink hamisítványok.” — A százéves terv alapján a jövőt így képzeli el: “Ha a szaktanítás eVe 1968-ra, száz évvel a népiskolai törvény születése után megvalósul az életben is: bizton remélhetjük, hogy mire 2000-et írunk, minden általános iskolát végzett gyerek folyékonyan olvas kottát. Nem nagy vívmány, de ez csak külső jele lesz annak, ami addigra bizonyosan kifejlődik, s ami akkor majd joggal viseli nevét: a magyar zenekultúrának.” Világosan áll tehát előttünk, hogy Kodály <—• és Bartók — a népdalok gyűjtését nem pusztán önmagukért, gyakorlati céllal végezték, hogy megmentsék a végpusztulástól ezeket a népi kincseket. Ez lehetett talán első pillanatra, az induláskor a céljuk, de rögtön felismerték azt is, hogy ez a népi kultúra főként arra lesz jó, hogy a magvar zenei közízlést megmagyarítsa. Azt is mondhatnók: anyanyelvűnkön halljuk a magyar zenét. Ha csak a pusztulástól mentette volna meg népi kincsünket, ezért is örökre hálásak lehetnénk, mi, az utókor. De Kodály már gyűjtése elején ráiött a nagy, vagy talán nagyobb feladatra: e népdalok nyelvén ki kell alakítanunk egy magyarabb kórusművészetet és egy magyarabb hangszeres zenét. Sokszor mondogatta munkatársainak: “Az lesz a jó világ, amikor a magyar zeneszerzők úgy írnak, hogy már "em is tudjuk megkülönböztetni, vajon ez népdal-e, vagy műzene. Mert akkor már vérünkbe szívódott a magyar zene . . . Ma már világosan látjuk, hogy hosszas nevelő munkája eredményeként egész zeneszerző-nemzedék nevelkedett fel, akik az ő szellemében írnak. A példa persze Kodály volt. Már első kórusművei, gyermekkarai megéreztették az énekesekkel, hogy itt minden szólam egyformán fontos, nincs alárendelt szólam, a dallamot nemcsak a szoprán viszi, a többi is átveszi egy időre a dallamot, igazi társas éneklés. Különösen a gyermek-karok érezték meg az újdonságot, mert már elég sok ideje gvötörték őket idegen szeMemű tandalokkal. A Villő-tól a Pünkösdölőig egy sor szép kórusmű valósággal fellelkesítette az iskolai énekkarokat. Megérezték a magasrendűt és a magyart ezekben a csodás kórusokban. ! Egyszeresek elindult az “Éneklő Ifjúság mozgalom. Az énekesek szinte már nem is a közönségnek, hanem egymásnak énekelnek, és lelkesen élvezik egymás énekét. Valaki ezt írja Kodály kórusműveiről: “A magyar szó zenéje Kodály műveiben lett valósággá.” Szöveg és dallam nála oly végleges zenei egységbe forrtak, hogy “költői és zenei élmény abban el sem választhatók többé.” — És művészetének legcsodásabb jellemzője, hogy lehető legegyszerűbb eszközökkel tud lehető legnagyobb művészi eredményt előteremteni. 17
