Kárpát, 1973 (9. évfolyam, 1-2. szám)
1973-04-01 / 2. szám
M. Holmes: "GYERE VISSZA!" (Fordította: McGdlné Heinzmann-Frasanelli Éva) Mi az a különös, kényszerítő érzés, amely mindig haza vonz bennünket? Arra a helyre, amelyet anynyira siettünk elhagyni, de egészen elhagyni sohasem tudunk. Túl mélyen oda gyökereztünk. Amikor már azt hisszük, hogy elszakadtunk onnan, szabadok vagyunk, egy-egy darab még mindig odatartozik belőlünk. Ezek vonzanak vissza bennünket. Kapaszkodnak belénk, visszahúznak és kínoznak bennünket, incselkednek velünk. Megtöltik az utcát szellemekkel, akik között magunk is ott vagyunk. “Itt kezdted az életedet, ide tartozol. Gyere vissza! r— mondják hangtalanul. És mégis, ahogy Thomas Wolfe mondja: “Nem lehet újra hazamenni.” A változást alig lehet elviselni, mégis minden ugyanaz, édesen, bódítóan ugyanaz! Amikor egy évvel azelőtt, hogy édesanyám meghalt, utoljára otthon voltam, egyik este, vacsora után mindnyájan beültünk az autóba, elmentünk egy kis “kocsikázásra”. A nap éppen lemenőben volt. Ez a csodálatos, égő alkonyat, amely a tó vízét olvasztott arannyá varázsolta, már leánykoromban is minden alkalommal elragadott. Ugyanaz a cikcakkos tópart; ugyanazok a rikoltozó sirályok. S a tó, a mi titokzatos, szürkészöld öreg barátunk, mint nemzedékek életén át, most is csendesen csapdosta a partot. Nagyanyám és nagyapám halászgatott itt. Apám itt udvarolt édesanyámnak, amint kézenfogva sétálgattak az árnyas fák alatt. Minden csapás, minden pad a csendben is kiáltó emlék. A változás azonban megzavarta a tó környékét. A part, ahol fürödtünk, sétálgattunk és a forrás hideg vízét ittuk, most kiépült. A réteken és mezőkön csinos házak állnak. Bátyám és felesége ismer mindenkit; ők sosem hagyták el a mi kis városunkat; lakóit mind ismerik és változásait úgy élték át, mint saját családjuk eseményeit. Már eltűnt Curt Bethad hatalmas, időrágta, öreg csónakháza, ahol valamikor úszni tanultunk és barnára sülve, folyton szerelmes szívvel egész nyáron arra vártunk, hogy “történjék valami”. Most kice mentezett mélyedés van a földben, ide járnak a gyerekek. Hallom, amint nevetgélnek és zajonganak; a fürdőmedencéből a szél enyhe chlorin szagot csap az orrunkba, de mi az öreg tó finom hal szagát érezzük. Másik útra fordultunk, ahol még állnak a régi házak a régi utcákon. Vigasz van ebben és furcsa fájdalom. Hogy lehet, hogy ezek még változatlanul itt vannak, mint amikor előttük jártunk az iskola felé, vagy amikor még játszadoztunk bennük, mint gyermekek? Mint a tó, ezek is időtleneknek tűnnek, az örök egyformaságba gyökereznek, nem veszik iudomásul, hogy te elkerültél innen és egy egész életet éltél el tőlük távol. Úgy tűnik, mintha részük lettél volna és megint a régi vagy. Visszakerültél valahová az időben, ahol biztonságban élsz erős, fiatal szüléiddel, akik annyira szerettek s amikor szíved még nem tört meg. Lassan hajtottunk utcáról utcára, mintha a múltba utaztunk volna vissza és idézgettük azoknak az embereknek neveit, akiket ismertünk és akik valamikor ezekben a házakban laktak. Azon versengtünk, hogy melyikünk tud előbb visszaemlékezni rájuk. “Nem, Roopék nem itt laktak. Ez a ház Rrngenbergéké volt. Jól emlékszem rájuk. Hiszen itt törtem ki a karom!” Nevettünk. A boldog emlék egyesült bennünk a tompa fájdalommal. Zarándoklásunk még messzebbre vitt bennünk a múltba. Nem messze még áll a ház, ahol bátyám született s kissé távolabb még az a kis fehér faházikó is, “ahol /—( mint anyánk mondja —> édesapátokkal találkoztam. Egy egyházközségi mulatságon. Másik fiúval jöttem, de haza már ő kísért . Hihetetlen! Hogyan állhat itt ez a házikó még mindig fehéren és méltóságteljesen, ahogy azon az estén állt? Hiszen az egyik szülőnk már eltávozott az élők sorából, a másik megöregedett s hamarosan követnie kell párját. Gyere vissza! *—< kiáltják a néma házak. “Semmi sem változott, minden a régi. Gyere haza.’ Néhány hónappal később megszólalt a telefon. Az a hívás volt, amelyet vártam és úgy szólt: Gyere haza.” Amikor a szülő meghal, a szülőváros ölel magához. Keblére von, mint gyermekét. Simogat és vigasztal. Emberek vesznek körül, élő, melegszívű emberek. Ezek is mind azt mondják ételeikkel, virágaikkal és szemükkel: Maradj itt. O, ne menj e! megint. Maradj itthon. A temetés után következő vasárnap édesanyám hiányzott szokott helyéről a padban. Nem vezette a kopott Bibliájukat szorongató öregek osztályát. Anyám évekig játszott az orgonán, amikor még mi kicsinyek voltunk; aztán a vasárnapi iskolában a kezdőket, a fiatalokat, az ifjú házasokat, botladozó öregek szorgalmas, de végül a mindinkább ritkuló sorait tanította. 41
