Kárpát, 1971-1972 (8. évfolyam, 1-2. szám)
1972-05-01 / 2. szám
FEKETE ISTVÁN Fekete István, a két éve meghalt magyar író, kinek szavai nyomán a papíron is élővé válik a természet, dalolnak a madarak, surran a nyúl, durran a puska, susog a nádas és kelepel a gólya, titokban verseket is írt. Verseit sóba nem bozta nyilvánosságra, csak íróasztalának fiókja ismerte a kéziratokat. Egy nemrégen Magyarországon járt bölgy bozta magával ezeket a verseket, melyekben éppen úgy megtaláljuk Fekete Istvánnak, a költőnek csodálatos természet-szeretetét, mély Isten-bitét, mindent megelevenítő leírókészségét, mint Fekete Istvánnak, az írónak regényeiben és elbeszéléseiben. NYÁR VÉGÉN Az árokparton elnyűtt gyalogút és az erdőkben Augusztus seper, a domboldalon avult fű lapul s némán búvik a csattogó eper. A patak szélén sárga liliom, virágán kopott, kénves poszmébek, a buzogány a víz tükrét nézi: a mélyben magasságát az égnek. S alkony ba jön, ba nád alig zendül, barna szántásba dől már a batár, kökény bokorban üres a fészek és a bokrok alatt alszik a Nyár. CSENDES VÁGY Egy küszöb, kopott, ritkán járják, egy tölgyfa-ajtó, erős, barna . . . egy kilincs, hajlott, balkan nyíló, egy Iábtörlővas, régi fajta . . . Egy szoba: csupa kedves árnyék, egy ágy, fekvéskor megnyikkanó, egy lámpa, derűs, sárgafényű, s egy öreg asztal, persze: dió .. . Egy képen ködös őszi tájék, egy ablak, amely nem néz, csak Iát. . . egy szék, ívelt, sima karfájú, egy kályha s egy kis parázs- lapát . . . Egy nagy kutya, komoly, házőrző, bár nincs mit őriznie soha, egy macska is, hogy doromboljon s ne unatkozzék a nagy kutya . . . És egy árva szomszéd is leheti Csak annyit tudjon, hogy ott vagyok, és megtaláljon álomban békén, megtaláljon, ba meghalok . . . NÁDAS Aludtál-e már nádtető alatt? Láttad-e ott, hogyan kel fel a nap? FIaIIgattad-e a szélben, hogy zsong a nád, ba megérinti a virradat? Ugy-e nem láttad? Nem láttál semmit.. . se nádirigót, se kócsagot, se a vadréce kéktükrű szárnyát, se víz mélyén rengő csillagot. . . Raktál-e tüzet tavalyi ná dból? Simoga'ta-e füstje arcodat, ba felkel a hold és a Iidércfény táncol a tündöklő ég alatt? Láttál-e ezer szárcsa-fiókát, úszó fészkeket a nagy vizen? S hallgattad-e ködös hajnalokon, a vándormadár hogy mit izén? És nádi széna volt-e párnád? Mdlió béka a muzsikád? Imbolygó bagoly kedves barátod? Nyársonsült keszeg a vacsorád? Fürödtél-e már csendben és fényben este, ba lobban a néma tűz, s a nádas felett átszáll az álom s rádsóbajt lágyan a puha fűz? Álmod, ba őrzi millió nádszál és tartja feletted az eget, néked adja a csillagos Békét és megcsókolja a szívedet. HÓVIRÁG Illatod a földben hagytad mélyen és az arcod, mint a hó, kedves, fehér. Szerelmes méhek kelyhedbe nem járnak, lehullsz, mikor még híre sincs a nyárnak és marokkal tép, aki elér. Nem ismered a daltzengő májust, szirmodra fagy hideg, ónos eső, mégis szívemen hordom bokrétádat, s ha nem néznek, megcsókolom a szádat, mert te vagy, te vagy a Legelső. 21
