Kárpát, 1971-1972 (8. évfolyam, 1-2. szám)
1971-10-01 / 1. szám
tájék. Az erdőkből kis lovakon sok vitéz termett elő. Kiabáltak, nyargalásztak. A kolostorra mutogattak, s egy csapatjuk arra indult. Hogy ott érték a küszöbön Heribáldot nézelődve, megdöfködték dárdájukkal. i—> Bolond, fáj az! szólt ez rájuk. Szavát ugyan nem értették, de szemejárását igen. Nyelvét is rájuk öltötte, míg az ütés nyomát nyomkodta. Volt a sereggel egy fogoly pap, az értette a magyar szót. Ezzel ráparancsoltak az ácsorgó barátra, bogv elő a kincseket. Heribáld kacagni kezdett: i—t Kincs? Azt hiszitek, bogy én reám bízták? Ennyit adnak reám, ni! S mutatta, bogy csuhája foltos is, lyukas is. De leugrott a nyeregből egy vitéz, öklét mutatta Heribáldnak. Ezt a magyar beszédet Heribáld is megértette. Kitárta a templomajtót. Üres volt biz a templom egészen. A lovasok káromkodtak. Végigjártak a cellákon is, de ott sem találtak semmit, ami nekik kellett volna. Két pogány fogta magát és felmászott a toronyba. Kimászott az ablakon a tetőre s mint a macska, fel a torony tetejére. Lekiáltották: ott a kincs. A torony keresztje csillogott a napsugárban, villogott, mint az arany. Annak nézték, azért mentek érte. De a kereszt megoltalmazta magát: mind a ketten lezuhantak, lezuhanva szörnyethaltak. Ettől egy kicsit megcsendesültek társaik. Máglyát raktak az udvaron székekből meg asztalokból s a két testet elégették. Akkor jutott eszébe egyiküknek, hogy hahó! van a kolostorokban más k:ncs is, hogyha arany nincs. Elöráncigálta Heribáldot. —■ Lódulj, mutasd meg a pincét! Hét hiszen a pincekulcsok éppen ott csörömpöltek Heribáld ruhája alatt. Vitte őket örömest le. a sziklába vágott grádicson. Maga is szeretett ide jönni, amikor szerét ejthette. Szép pince volt, hej, de szép! A nagy hordók, kis hordók sorban állottak, katonásan. Egyet-kettöt megkongattak; szépen szóltak, szépen bizony! Nézd csak! Az egyik magyar szekercét fog a hordóra, hogy beüsse a fenekét s a sok jó bort elfolyassa. Csakhogy Heribáld se rest: ott terem, elbapia a karját s kiabál rá. A tolmács pap nevetve fordítja le: <— Azt kiabálja a fráter: Ne bántsátok a hordókat. mert mit isznak a barátok, hogyha ti eltakarodtok. Na, ezen nagyot nevettek, jól vállára is csaptak Heribáldnak, alig győzte dörzsölgetni! /—< Igazad van! Nagy kópé vagy, eljöhetnél velünk tréfaszerzönek. Hát kupába eresztették a bort, úgy vitték fel az udvarra. Ott akkora tüzet raktak, hogy egész barmokat sütöttek vele. Karddal szeldelték le a csontról a húst, kézzel ettek, s mikor a csontot lerágták, játékból egymáshoz vagdosták. Heribáldnak is jutott egy pár koppanás. Jó céltábla volt a jámbor, mert a magyarok a puszta földre telepedtek, de ö magának, meg a papnak széket hozott. Mikor éhüket elverték, szomjukat is oltogatták, jókedvükben nótára gvujtottak a magyarok. Amikor elcsendesültek, felállott a barát meg a pan és szent éneket énekeltek. Amazok csendben hallgatták. Miután kimulatták magukat, vezérük parancsára felpattantak lovukra, s otthagyták a monostort. Senkit se bántottak azon a tájon. Estére a szerzetesek bátorsággal hazamentek. i—i No, Heribáld, hogy mulattál? <—> kérdezgették társukat. Nem hitték volna, hogy életben találják. i— Nincsen ezeknél jobb ember a világon. Ettek, ittak, énekeltek, nekem is adtak mindenből, soha íf?v jól nem laktam. Isaz, hogv néha tarkón vágtak, de az ilyen seb könnyen gyógyul, kivált, ha borral gyógyítják. No csak, azt mondom tinéktek, kérjétek az egek Urát, sohse küldjön ránk rosszabb ellenséget. Magyary Csilla: TAVASZI VERS ISTENHEZ Szeretek mindent, ami élő, a virágot, fát és füvet, a tavasz zengő bogárkáit és éjjel a pásztortüzet. Szeretem a hajnalok fényét, az erdőket, a völgyeket, a levegő kék remegését, az áldott barna földeket. Szeretek mindent a tavaszban, mi tündöklőén rám nevet és mindenben Téged szeretlek, Te adsz mindennek életet. 49