Kárpát, 1971-1972 (8. évfolyam, 1-2. szám)

1971-10-01 / 1. szám

В E I G L I — Részlet egy egykorú krónikából Elindula penigh Húsvét előtt egy nappal a háziasszon a konyhába, hogy megműveljen négy darab height, kit is egyesek patkónak is neveznek, mivelhogy a világon minden dolgokhoz hasonlatos, tsak éppen az patkóhoz nem hasonlatos. És megművelt vala a háziasszon négy darab beiglípat­­kót, kettő mákossat, kettő dióssat, az ő házanépének hús­véti eledelül szolgálandó. És beleművelt az mákosba mindenféle apró mozsolá­­kat, dinnyebefőttnek az ő héjját, továbbad minden keleti fűszerszámokat, hogy légyen az ő házanépének kedves az ő szivében és gyomrának mélyén lakozzék békével. Azonban az ő házanépe az mákosbeiglipatkóhoz mégis hozzá nem nyúl vala, mig ellenben viszontagh igen ne­kiesnek vala a diósnak, annak ellenére, hogy annak belé­ben apró dióhéjak szorulnak vala, melyekre a ráharapás ollyan igen kellemetes alkalmat ad az fogjavitással mes­terkedő Doctornak egy kis rendkívüli keresetre. És elgondolkozik vala a ház ura, mondván az ő elmé­jében: Vájjon mi célból készít minden háziasszon oily lelkesedéssel mákosbeiglit, amikor penigh a Kutyának se alkalmatos, de ellenben mindenki inkább a diósat ked­veik? De nem erőltette soká az ő elméjét ezen, hanem in­kább eddegéli vala az diósbeiglit jó étvággyal, mig vi­­szontag a háziasszon inkább az mákosat vette igénybe, mivel hogy másképp megmaradt volna, penigh a háziasz­­szon se szerette a mákosat, sőt kissé inkább utálta. Ez penigh történik vala Húsvét szombatjának estéjén, mikoris nagy kanállal ettek vala. Elérkeze Húsvél első napjának dele és a ház ura bela­kozik vala minden földi jókkal, melyek a ház asztalán kínálkozának és már előre fene vala fogazattyát, hogy mitsoda különös körömfaladékot eszelt ki vala a ház asz­­szona a mái nap tésztaneműje gyanánt. És szóla, mentéje gombjait kissé meglazítva: — Na, jöhet a tészta. És erre behozának vala tegnapi beiglit. A ház ura el­­fogyasztá őt békével, de kissé csalódva az ő gyomrának mélyén. És elérkeze Húsvét második napja és tésztanemü gya­nánt behozának úffent beiglit. És elérkeze a harmadik nap és behozának ismételten beiglit. Zágon István: Az alak eltűnt a dombról s egyszerre tavasz lett körü­löttünk. Édes, meleg, ragyogó tavasz. Szólni kezdtek a pacsirták, Rittyentettek az ürgék, és haptákba álltak a lyuk szájánál, az ég kék lett egyszerre, a távoli patak ezüst, és szívünkben Berci csóválta a farkát. Búcsúzott tőlünk, ámbár lehet, hogy csak a csirkéktől. És elméne a ház ura és asszona látogatóba Kereszt­­anyáékhoz és behozának nékik beiglit. És jövének őhozzájuk viszontagh innepi látogatók és behozának azoknak beiglit, de azok nem akarának beig­lit, ki tudja mely okból? Ennélfogva megint csak a háziaknak köllete fogyasz­tani beiglit, nehogy az innepi látogatók azt higyjék az ő elméjükben, hogy a beigli nem jó. És elmula Húsvét hete, de nem mula el a beigli. Felvonultatták vala azt reggelire zsemlye helyett, ebéd­re tésztanemü helyett, ozsonnaétkezésre kávé helyett, vat­­sorára minden helyett, de mindenek inkább semmit sem ettek vala, de viszontagh bei glit sem ettek vala. És akkor kinn hagyá a ház asszona a Kiszolgálló Sze­­mélzenek, mely elől egyébként minden faladékot hevesen elcsukogat vala, hogy legyen az ő szabad torkoskodási prédájok, de a Kiszolgálló Személzet mindent inkább tor­­koskodik vala, csak éppen a beiglit nem torkoskodta vala. Penigh ebben az időben a beigli már kezdett hasonla­tossá válni a patkóhoz, legalábbis az ő keménységét il­letőleg. És mulának a napok, de nem múlt el a beigli. És elmúlt a Pünköst ünnepe, de nem múlt el a beigli. Ott őrözte a múlt emlékeit a kredenc nevezetű kasztli mélyén, mint nagy idők tanúja. És megirá róla ezen egy­korú krónikát, egykorú írógépen, jelen sorok rovója és mostan penigh megy békés szívvel vatsorázni. Beiglit. Márai Sándor: A FELHŐK Igen, költő voltál és a felhőket szeretted. De ne tagadd le, hogy a sertéskarajt is szeretted, bab­bal és zsírban kisült burgonyával. A bánatot szeret­ted, de szívesen röhögtél a moziban Walt Disney trükkfil mjein is. Mindennél többre becsülted az em­beri könnyet, a gyász és fájd alom e nemes párla­tot, de szeretted a szilvapálinkát is, téli reggeleken, éhomra, szalonna mellé. Az őszi erdőt szeretted, de a kávéházban többször ültél, erdő és bíbor pom­pa nélkül, s jobban is érezted ott magad. A szerel­met szeretted, mely halhatatlan és fenséges, de végül mindig beérted nőkkel, akik nem voltak hal­hatatlanok, sem fenségesek. A fényt szeretted, de ordítozni kezdték ha sok volt a villanyszámla. A végtelenséget szeretted, de nagy műgonddal jártál utána, hogy szabadjegyet szerezz a villamosra. A felhőket szeretted, igen, mert költő voltál. De em­ber is voltál; s ne tagadd le a sertéskarajt. 22

Next

/
Thumbnails
Contents