Kárpát, 1971-1972 (8. évfolyam, 1-2. szám)
1971-10-01 / 1. szám
Hogyan latom en a költőt, aki itt él közöttünk szomorú és kifosztott hétköznapjainkban, elidegenedve egy elidegenült világban, elverve attól az ősi tájtól, amely ősi jusson az övé volt, melynek talajába erős és izmos gyökereket eresztett, amely kitörülhetetlenül belevésődött tudatába és amelynek arculata olyan csodálatos tisztasággal és intenzitással éli tovább a maga sajátos életét lelki és érzelmi világában, bogy arról bosszú és bitang évtizedek után is így tud énekelni: APÁK, SZÖLLÖK, SZILVAPÁK Én nem tudom, te bogy voltál vele, ám ba zörrent őszi fák levele, méla fényen át, ba füstölt a táj, ba ködben lebegve legelt a nyáj, szívem fogta mondbatatlan bánat s hallottam tisztán, a nád hogy szárad, mint sóhajt, borzong a sás: vén kaszás suhan fölötte, borz avarba ás, riad minden, a föld szívverése megáll, fönt, egyhelyben konok vércse tart szemlét a néma riadalmon, s az ürge, mely kétlábra állt a parton, utolsót zokog, eltört gerincén vércse karma, és a roskadt pincén belőle újul a légi sintér . . . Én nem tudom, te hogy voltál vele, ám zizzenve, ba jött alkony szele, s messze kiáltás sírt át a légen, húnyt szemmel, testem borsóin mértem, mily szomorún tévelyeg a vadlúd, szárnycsapása minden évben lassúbb, s a szedett szöllők magánosságán, görcsös szilvafák bólyagzó ágán vándorok vágya mint kelt benned, és úgy érezted vállra kell venned szűrtarisznyád és ködbe olvadva menni, ahol vár új élet hamva, csak menni hetedhét országon át, hogy találj új világot, láss csodát . . . Ám szóltak lankák, a fényfüstös táj, görcs fogta szíved és millió száj súgta: várj ... Itt élt hajdan nagyapád, ősök dalán itt borongott apád és a bárom vén körtefa alatt rezes kondérban szortyogott, apadt a szilvalekvár, míg sárga darázs dalán elaltatott őszi varázs . . . így a szomorú táj s az őszi fény partjain megült a vándorlegény . . . Ó, most már értem az ősz bánatát, ó, hogy hallgatnám a lankák dalát, a sás, a nád, mily jó testvér lenne, elnézném, ba vércse ürgét enne, s mily boldog lennék a szöllőbegyen, ba apám, anyám ballagna velem, ba ködbe lebegve legelne nyáj, ba ölel ne újra a régi táj . . . Ó, mert megtanultam a nagy leckét, bőröm a kínok jól kicserezték, minden porcikám utánad sajog, nyelvemen égnek tűzlángos jajok s így vallom meg bús, cserepes szájjal, együtt sírva az otthoni tájjal, hogy hallják szöllők, görcsös szilvafák, hogy hallják a rég porrávált apák, daluk, gyümölcsük külön ízében: örök-állandó kicsike hazánk . . . Nos, én úgy látom a költőt, amint aranyló, estébe hajló őszi napsütésben, vibráló, opálos fényben járja a szentpéteri határt és oldott lélekkel, szinte megittasodva a Táj szépségétől, áhítatosan hallgatja a " lankák dalát.” Mert Kossányi és a szentpéteri táj p—> megcáfolva a rideg valóságot «— elválaszthatatlanok egymástól. Költői látását és tematikáját ez determinálja egy életen keresztül, impulzusait innen kapja. Úgy viszi magával hosszú vándorlásában a szentpéteri tájat, a Mátyusföld szelíd és csöndes igézetét, mint csiga a házát, hozzátapadva végzetesen, elszakíthatatlanul. Ez magyarázza költeményeinek intenzív élményszerűségét, magas hőfokát, egyedülálló meghittségét, a forma és tartalom remek egységét. A Tájjal való bonthatatlan kapcsolatát maga vallja a Hold és a tenger című versében: Miként a Hold s a roppant tenger, bontatlan titok táj s az ember . .. Mesék, tudósok egyképp valliák, csak süket lelkek, kik meg nem hallják, hogy vonzásodra harsan a tenger, messze égen járj, szelíd fényedre indul a tenger. A költő determinált, szétbonthatatlan egységbe 12
