Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1971-03-01 / 2. szám
riasan, de inkább köteleségszerűen vizet töltött a poharába, azt kiitta és cigarettára gyújtott. Egy aranybetűs, finom Camelt a fia terítéke mellé is odacsempészett. Elvégre már nagy fiú, ezidén érettségizik és pünkösd reggele van, kedves ünnepnapja. Klári most szelesen fölugrott, úgyhogy egy csepp víz a ruhájára Iöttyent. —i Jesszus! —- kiáltott fel őszinte kétségbeeséssel. A szép új ruhám, amit te vettél, apa, erre a napra. Nem hagy foltot? ^ Ugyan! — legyintett az anyja. Csak víz. — S ez mind Gyuriért van, aki még mindig öltözik. ~ Pedig már szeretném látni őt is •— mondta a főtanácsos komolyan. —i Az új ruhájában —■ pityesztett a leány kissé gúnyosan Tudom, szereted apa, hogy mindnyájan újban vagyunk. Szaláczy szeretett volna valamit mondani az öröméről de akkor végre megjelent a terraszon Gyuri is. Sötétkék rubáb an. A ruha ugyanabból az anyagból készült, mint az apjáé. A szülők szemei felcsillantak, ahogy végignéztek a szép, sugár fiún. Klárit becézték, pátyolták, de Gyurira büszkék voltak. Benne élnek majd tovább a Iegigazabbaní — Végre! — mosolygott a főtanácsos. — Csakhogy megérkezett fenséged pöndörödött eléje Klári és jobbról-balról végignézte a bátyját. — Igazán pompásan áll rajtad az új ünnepi ruhád! Fordulj csak! Kifogástalan. Hiába, apa szabója. Apa ízlése. .. És macskás duruzsolással homlokon csókolta a főtanácsos urat. Aztán anyjához hajolt: <-> Gyere, anyus, vegyünk kalapot, amig őfensége reggelizik . . . Szaláczyné a leánya után ment és ők ketten egyedül maradtak. Az apa és fiú. Gyuri kelletlenül, fanyar arccal ült a helyére. Valami égett a szemei, a szép sima, fiatal arca mögött. Cukor nélkül akarta fölhajtani a kávéját, de a főtanácsos gyorsan eléje helyezte a kis tartót. «—i> Keserű lesz az, fiam. —> De lassan olvad és te már sietnél — mormolta Gyuri és a bernáthegyire nézett. Szalánczy valami halk fájdalmat érzett a szíve körül. Csak akkorát, mintha egy tenyérnyi szellőcske lett volna, de mégis egész lelke keseredni kezdett tőle. Arra gondolt hogy a fiának egy szava sincs hozzá. Nem köszönte meg a ruhát. Klári már hetek óta minden nap a nyakába ugrik, a felesége szintén megcsókolta, amikor hazahozta az anyagot, csak a fia hallgatott eddig. Most is hallgat. Pedig ez a sötétkék ruha igazán kifogástalan, ahogy Klári is megállapította. És Gyurinak egy szava sincs reá. Milyen morc, milyen duzzogó! Mintha valami feszítené belül, mintha kényelmetlenül érezné magát a szép, új sötétkék ruhában. Egyszerre elpirult a főtanácsos úr homloka. — Szűk talán a kabátod, fiam? nyúlt át az asztalon és megfogta a fia kezét. — Mi legyen szűk rajta? < rántotta föl az a vállát. — Kétszer is kipróbálta Hammer. Nem szűk ez, egyáltalán nem. A főtanácsos úr sóhajtott. Oly szép volt körülötte minden: a park, a villa, az égbolt! Mégis kiszaladt a száján egy fájdalmas kérdés: •— Akkor hát mi nem tetszik rajta? Gyuri elvörösödött. — Ki mondta, hogy nem tetszik? ~ De nem mondod, hogy tetszik >—• vájta magát a kérdésbe a főtanácsos úr. Látom, hogy nem örülsz, hanem duzzogsz. Máskor nem ilyen szoktál lenni. Érdekes! — forgolódott a fiú kényelmetlenül. Nem vagyok már gyerek. Az ember nem nevetgélget mindig. —• De a búsongásra sincs okod. Megvan mindened: szép otthonod, szép ruháid. i—> Egyenruhám! —< robbant most ki a fiú és hirtelen megállt a mondat után. — Szóval nem tetszik neked <—> mondta halkan, oly halkan a főtanácsos úr, mintha sóhajtott volna. Széles, húsos arcán gond és szomorúság sötétlett. —< Érdekes, annak idején én mindig sötétkék ruhát kívántam magamnak és még abban az időben megfogadtam, hogy a családom meg is fogja ezt mindig kapni. Hiszen ez úri szín, szép szín, mindig divatos szín . . . i—' De unalmas! — ráncolta össze homlokát Gyuri a fiatalság makacs önzésével és kegyetlenségével. <— Minden évben, minden tavasszal sötétkék ruhát kapok. Eddig nem is bántam, hiszen kisdiák voltam mindig. De most már szürkét szerettem volna végre. Szép világosszürkét, hozzá világosbarna cipőket, fehér harisnyát és panamakalapot. De te nem kérdezed az embert, meri ajándékot akarsz adni. Sosem gondolod azt, hogy tetszik-e? Szalánczy szemei elsötétültek. Az előbbi kis fájdalom olyan nagy és fullasztó lett a szíve körül. —• Fiam, kedves Gyuri fiam, nem az ajándék a fontos, hanem a szív szeretete, amellyel adják. Ezt magamról tudom s most úgy érzem, el kell neked mondanom. Azt hiszem, nem árt, ha meghallgatod. Gyuri szégyenkezve elfordult. Nem mert apjára nézni. De a főtanácsos úr se nézett most az egyetlen fiára, в büszkeségére. Elfordult a rózsaillatú parktól, a jólét és nyugalom házától. Mintha valahol a messzeségben járt volna tekintete ... — Tudod, fiam, kezdte halkan, kissé tán szégyenlősen —< én bizony nagyon szegény diák voltam. Erről alig beszéltem nektek, mert ez már régen elmúlt és ti. ti ezt már nem is érthetitek meg. Holott ma minden a szegénység, a gondok és a szociális kérdések körül kavarog. Régen is volt szegénység, drágám, de ezzel nem hivalkodott senki, nem kiabáltak róla soha. Ma annyi a diákjóléti intézmény, hogy szinte fizetnek azért, hogy tanuljatok. Én, Gyuri fiam, még úgy tanultam, hogy naponta máshova jártam enni. Papok, kanonok konyhájára. Tizenkét éves voltam, amikor apám meghalt és ketten maradtunk 37
