Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1971-03-01 / 2. szám

Szállóvendég vagyok a ranchban. Bár figyelmeztettek, hogy ne kalandozzam el a sziklák között egyedül, gyermekes dacból mégis egyedül mentem a hegyekbe. >— Vallotta be bűnbánóan a lány. —< Felírtam egy cédulára, hogy homlokegyenest más irányba megyek. Nem fognak keresni errefelé. A hamis nyomon hajszolnak majd.

Akkor gyerünk — biztatta a férfi. — Majd csak eljutunk valahová.

Belekarolt a lányba, hogy támogassa. Milyen erős a keze gondolta megkönnyebbülten a lány. <—» Egyedül már nem bírtam volna tovább. És milyen becsületes, nyílt az arca.

•— Nem szeretem a ranchbelieket, azért szöktem meg tőlük —• mondta mentegetőzve.

■—1 Én is egyedül jártam az élet útján eddig. Magányos ember vagyok —' felelte a férfi.

Hősiesen küzdöttek az út nehézségeivel.

— A Fekete Sziklába vájt bányák környékén favágé I unyhók állnak — emlékezett vissza a férfi. — Az nem lehet túlmessze innen.

A hó sűrű pihékben szállt. Mentek a fehérbe öltözött fenyőfák között. Örákig bolyongtak a szélfútta óriás fenyvesben.

— Nem bírom sokáig >—> nyögte a lány.

<-> Megyünk, amíg bírjuk harapta össze a fogát a férfi. — Ha nem lehet tovább, együtt halunk meg. Már nem érzem a lélekölő magányt.

A lány társa karjához simult.

—• Könnyebb lesz együtt meghalni, mint egyedül — sultogta.

—' Isten segítsen meg minket, Penelope!

Isten segítsen meg minket. John!

A férfi ekkor lehajolt és megcsókolta a lány jéghideg ajkát.

*— Penelope, ez az eljegyzési csókunk. Érzem, hogy kiszabadulunk ebből a rettentő sziklasivatagból. Ahogy lakott helyre érünk: feleségül veszlek. A harang szólni fog a menyegzőnk napján.

Nem akartak meghalni. Hiszen olyan fiatalok voltak még. Két magányos lélek, aki mindig egyedül járt eddig. Most, hogy egymásra találtak, élni akartak együtt és egymásért. Bátran küzdöttek tovább. Ha a lány megbotlott, a férfi támogatta. A férfi elcsúszott egyszer. A lány talprasegítette. És egyszerre kitaposott ösvényre tévedtek. A csapás kis tisztásra vezetett. A tisztás szélén hosszú fakaliba. Füst száll a kéményből. Mint az elveszett paradicsom felé, úgy bukdácsoltak a menedéket adó faházikó küszöbéhez.

— Ég a tűz . . . Eleséget találunk odabent... •— rebegte a lány.

Nekiestek az ajtónak. Megzörgették. Nem felelt senki: Kiáltottak. Minden néma maradt. A férfi visszalökte a závárt. Odabent, a füstszagú szobában, jó volt elbújni a szélvihar elől ... A tűz kihúnyóban a tűzhelyen. Zsákvászon borította az ablakokat. A hosszúkás, lakatlan szobában durva asztal, gyalulatlan pad. A lány, a félhomályban, a pádhoz vánszorgott. Hirtelen megtorpant. Élesen felsikoltott. Mozdulatlan férfi feküdt a pad előtt. John Gray a merev testhez ugrott. Letérdelt mellé. Föléhajolt.

i— Meghalt. Pár perc előtt még élhetett szegény. Még nem hült ki a teste. . . Valaki lelőtte a szerencsétlent. Kezdetleges kötést tettek a sebre.

A lány zokogva roskadt a földre. Kezébe rejtette arcát.

—i Megijesztettem gondolta a férfi. Karjába kapta

a néma tetemet. Átvitte az ablaknélküli, raktárszerű kamarába, amely a szobából nyílott. Lefektette a halott embert a földre. Visszajött a lányhoz. Becsukta maga után az ajtót.

<—' Penelope, ne sírj! Felszítom a tüzet. Azután kávét főzünk.

A sarokban néhány fahasáb hevert. A sárga láng vidáman táncolt. Penelope mélyen sóhajtott. Felült. A tűz mellé húzódott. A férfi alaposan átkutatta a kalibát. Bement a raktárszerű helyiségbe, ahol az örökre elnémult ember feküdt. Amikor visszajött, a lány megijedt, megfeszült, kétségbeesett arcától.

—• Mi bajod, John?

—• Egy morzsányi élelmiszert sem leltem ebben az elátkozott házban. Ez a szerencsétlen halott nem Iakhatotl itt. Talán csak idecsalták ebbe az elhagyott favágókunyhóba, hogy végezzenek vele.

A tűz mellé kuporodtak.

•—i Ha jól felmelegedtünk, majd kitalálok valamit >— fogadkozott John.

A lány a férfi vállára hajtotta a fejét. A nehéz fáradtság és az éhség lassanként elzsibbasztotta őket. Elszenderedtek. A férfi riadt fel először. A leány arca márványfehér. Olyan, mint a gyönyörű, fiatal halott. .. Túlkésőn találkoztam veled! Most, amikor nyomorultul el fogunk pusztulni mind a ketten •— gondolta kétségbeesetten John. Uj hasábot dobott a tűzre. A lány halkan nyöszörgött. Megmozdult. Ébredezett.

— Szomjas vagyok nyögte kábultan. »— Adj egy korty meleg italt, John.

A férfi feltépte az ajtót. Felkapott egy maréknyi havat. Beledobta a régi, üres kávéfőzőbe. Felforralta a tűzön a havat. A lány hálásan itta a meleg vizet.

—> Milyen jó .. . már nem is vagyok éhes . ..

^ Én sem, Penelope.

Azt hiszem, a legrosszabbon már túlestünk, John. — lány a férfi keze után nyúlt. — ígérd meg, John .:.

—< Mindent megteszek érted, Penelope •—> fogadkozott a férfi. És keserű megaláztatásban érezte, hogy semmit sem tehet a lányért. Hasztalan vágnának neki a hófúvásnak, hiszen már jártányi erejük sincsen. Az utolsó fahasábjuk ég le most. És ha új faágakat törne a fenyőfákról .. . Meddig bírja a karja? Itt vesznek el, ebben a sírkamrává változó kunyhóban: nyomorultul elvesznek a hidegtől és az éhségtől. ..

—• Fázom, John — súgta Penelope. *-> Olyan hideg

21