Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1971-03-01 / 2. szám
Az asszony lehajtotta sötétfürtű fejét. Csalc annyit mondott: — Mr. Stokes. — Azután tovább ment az oszlopsorban. Manuel bemutatta a többi vendéget. Derek a karcsú asszony után nézett. Látta, bogy cigarettára gyújt, pezsgős cocktailt kóstol, leteszi az alig megízlell poharat. Karcsú, gyönyörű kezében, amelyet egyetlen nagy gyémántgyűrű díszít, tartja a füstölgő cigarettát. Ellen — érezte a férfi. Nem az az Ellen, akivel nem bírtam élni, nem is az a fiatal leány, akibe beleszerettem tizenhét évvel ezelőtt. Egy másik, tökéletesebbé vált Ellen, akiről mindig álmodtam. Vacsora után táncoltak. Derek táncra kérte Mrs. Crawfordot. A vendégbölgy azt felelte: Az utolsó táncom a magáé. Igen, holnap utazom —fordult megint Manuelbez. •— Elhalaszthatatlan ügy. Ki van tűzve az esküvőm. —« Táskájába nyúlt és egy csomó fényképet vett elő. <-< Ez az első házasságból való leányom. Elvált asszony vagyok. Odanyujtotta a képeket Derek Stokesnak. őrizze meg a képeket számomra, nagyon összegyűrődnek a táskámban. Derek a fényképeket nézte. Szép fiatal leány lovagló ruhában, tenniszkosztümben, nagy estélyiben. Boldog, megelégedett. Az idő még semmit sem írt az arcába. Derek zsebébe csúztatta a képeket. <—< Ez a mi táncunk. Mrs. Crawford. Gyönyörűen táncoltak. A férfi szorosan tartotta a nőt a karjában. Az asszony könnyű volt, mint az a fiatal leány, akit bosszú évekkel ezelőtt annyira imádott. Lehajtotta a fejét: >—• Ellen, Ellen >—• súgta az illatos bajbullámba. Tovább táncoltak. Az asszony halkan súgta vissza: — Csak perceink vannak. Mindent el szeretnék mondani magamról és Brendáról. Hét bosszú esztendő. Bryan, már megértem, hogy miért hagytál el. A férfi nem tudott válaszolni. <—i A bástyás városról beszéltél nekem, —• mondotta halkan az asszony. — Eljöttem ebbe a városba, egyedül, hogy megtudjam: boldog vagy-e itt? — Ma estéig boldog voltam. — Akkor holnap is boldog leszel. — És te Ellen boldog leszel Guyvel? — Nem tudom, talán nem is megyek hozzá feleségül. De ez nem is fontos. A zene elhallgatott. A konzul felesége odasietett hozzájuk. «— Az utolsó táncunknak vége — mosolygott Ellen. Magára vette ezüstös selyemkabátját. Ahogy kiment, a kabát úgy suhogott körülötte, mint a lehulló őszi levelek elhaló sóhaja. Másnap reggel, amikor Mrs. Crawford feljött a kabinjából a fedélzetre, ott találta Bryant a korlátnál. — Nálam felejtetted, Ellen, Brenda fényképeit. Eljöttem, hogy visszaadjam őket. Elkísérlek New Yorkba, látni akarom a leányomat. — Csak New Yorkig kísérsz, Bryan? És azután egyedül visszafordulsz a jázminillatú városba? — Ha akarod, Ellen, téged és Brendát is visszaviszlek a jázminillatú városba. — Veled megyek, Bryan, ahová te akarod. Flórián Tibor: ÜNNEPI HARANGOK... Ünnepi harangok zengetik, zendítik újra ifjúságom. A nap tüzes korongja, Isten lángoló, tündöklő arca, bevilágítja a földet és a tengert. A pára isteni, tejszínű sóhaj, elfödi a mélyben úszó völgyet, melyben a hajnal házakat, kerteket ringat. Párnáján, a felhőn, Isten mosolya alszik. Angyalok pufók keze veti vánkosát reggel-este, de ha vihar van, kezükből szüntelen kisiklik. A szél suhogó ostor, lendíti, csördíti óriás kezében. a villám vakító végtelenség, örökkévalóvá éget, tested porából nem marad fönn csak a lélek. A megakozmosz mikrokozmosza leszel, a végtelen ölébe bátran visszatérhetsz. A harmat Isten könnye, millió fűszálon millió könnycsepp csillog, a hajnali kert ezért szomorú, ezért áldott. Imádkozó méhek áhítata zümmög, virágpor tömjéné száll a madarak lengő fészkéig. Füttyentés, füvek zizzenése, ének, aranyló napraforgók lángja lobban át a zenit kapuján és az Ür lábánál naphosszat megpihen. 18
