Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1971-03-01 / 2. szám

ván gróf, szúrós tekintetével először Batthyány Lajos gróf, majd Kossuth felé pillantott és Dessewffy gróf után ő is szólásra jelentkezett.

A teremben megreccsentek a székek, lábak dobogása és ruhasuhogás halk moraja hallatszott, mindenki megmozdult s a levegőben a feszült várakozás izgalma reszketett. A gróf pedig jobbkezével fejetetejét súrolva, igen mérsékelt hangon, de támadó és politizáló modorban kezdett rögtönzött szónoklatához, melynek vázlatát sem készítette el s magát teljesen a perc ötleteinek és az agyában csapongó eszmek hatalmának engedte át. Beszéd közben taglejtései szélesebek, hangja ércesebb lett és arcjátéka híven kísérte a gondolatok egymásutánját. Körülötte az emberek egy kis üres kört hagytak és ebben, mint egy ketrecben, a gróf fel és alá járkált:

>— Uraim! Országgyűlésünknek utolsó ülésszaka eszembe juttatta azt a történelmi pillanatot, amikor a szövetségesek első ízben vették be Párizst. A földi dolgok akkor is annyira összegabalyodtak, hogy valamennyiünk úgy érezte: no, itt emberek befolyása már nem sokat nyom többé és az istennek közvetlen beavatkozása veszi kezdetét. (A gróf arca gúnyos mosolyra torzult.) Tisztelet, becsület és hála a szövetséges hadvezéreknek és diplomatáknak, e jeles férfiak Párizs bevétele után a baklövések olyan sorozatát követték el, hogy még egyetlen napi huzavona és Napóleon ismét kisöpör bennünket Franciaországból. (A gúnyos arc megnyúlt és harag meg szomorúság érzelme viharzott át rajta.) Hát a legutolsó országgyűlésen is csak egy hajszálon lógott, hogy ősi szokás szerint, mint egy aristophanesi komédia után a színészek, dolgunk végezetlen, vagy azokat még csak jobban összekúszálva, szégyenszemre rongyosan és éhesen hazakullogjunk. És alkalmasint el is szakad ez a hajszál, ha nincs a nagy idők könyvébe írva: "A népek árja le fogja dönteni a felhőkbe emelkedő bálványt.”

Ezeknél a szavaknál a gróf szenvedélyesen csapott az asztalra, majd amikor nyugtalan és tompa mormogás hallatszott az ellenzék felől, látszott rajta, hogy még fullánkosabb ötletekkel akarja a közvéleményt elképeszteni. A gróf, sajnos, soha nem vette igénybe azokat az apró fogásokat, amelyek által a gyakorlott szónok a duzzogó kedélyeket visszahódítja és az ingadozó csatát tapsvihar közepette mégis megnyeri, ö diplomata volt a szalonokban, kimeríthetetlen ügyességű ott, ahol egyéneket kellett terveihez csábítani, de vegyes és követelő tömeg előtt ritkán tudott eléggé alázatos lenni, hogy a népszerűség árját maga felé fordíthassa. Most a konzervatív párton némelyek éljenezni kezdtek, de a gróf kezének egy gőgös mozdulatával leintette őket.

— Amint a lipcsei csata után, most is kölcsönösen egymásra hárították a napról-napra növekvő baj felelősségét s ha valahonnan valami égi segítség jelentkezett, a legparányibb ember is rögtön a maga személyében kezdte tisztelgetni a nagy csodadoktort. (Vájjon kire céloz a gróf? —> kérdezték egymástól a táblabírók pillantásai.) Az utolsó országgyűlés óta új korszak nyílt meg. Senki

és semmi sem áll útjába annak, hogy haladjunk. Oti fenn észretértek. Megúnták, hogy huszonnégyóránként tömögessék be az államhajó repedéseit, míg azalatt újak és újak támadnak szüntelen; megdőlt a “tökéletes rendszer”, az annyiszor halott “szisztéma” csalhatatlanságában vetett hit. (Ez Metternichnek szól! —• súgta Deák Wesselényi báró fülébe).

A bécsi hatalmasságok, akik a trónhoz legközelebb állnak, maguk is elismerik nemzeti és alkotmányos fejlődésünk szükségességét és ekkép mi néhányan, közlegények és szegénylegények, nem vagyunk többé kénytelenek dagály és orkán ellen harcolni erőnk fogytáig, hanem olyan erős egységek zászlaja alatt indulhatunk harcba, amelyeket állásukból sem nyugati sem keleti szél nem tud kiforgatni. (Most a gróf szúrós tekintette Kossuth felé nyilait.) De még ennél is fontosabbnak tartom, hogy hazánk némely leghűbb, de egyszersmind legegészségesebb velejű fiai, fölfogván az idők változását (a szúrós tekintet most Kossuthról átsiklott Deákra), bátran kimondták és remélem eszerint cselekednek is: --- hogy ezidőszerint nincs szükség semmiféle heves agitációra.

A fiatal Kemény báró odaszólt Tasnernek:

— Nézd azt a három koponyát.

— Melyiket?

— Széchenyiét, Batthyányiét és Wesselényiét. Ebben a teremben véleményem szerint csak három olyan fej van, amelyet, ha egy vadidegen emberekből álló tömeg megpillant, ellenállhatatlan erővel buggyan ki belőlük a bámulat és elragadtatás.

A beszédnek a táblabírákra nem volt olyan nagy hatása, mint a fiatal titkárra és a fiatal erdélyi publicistára, akik vallásos rajongással bámulták mesterüket és minden szavát kinyilatkoztatásnak vették. A megyei urak, akik éveken keresztül szinte életük egyetlen céljának tartották a börtönben szenvedő Kossuth kiszabadítását nem mintha Kossuthot jobban ismerték, vagy őt nagyobb hazafinak tartották volna Széchenyi grófnál, hanem, mert nevéből és mártiromságából lassanként a magyar sérelmi politika szimbóluma, jelszava és zászlaja lett ebből a beszédből mindössze csak annyit értettek meg, hogy a Hitel, Világ és Stádium írója nem Kossuth-tal és a Kossuth-féle szimbólummal, hanem Béccsel, Metternich-chel, Dessewffy Auréllal, az aulikusokkal és konzervatívokkal remél zöldágra vergődni. A mérsékeltek, a szkeptikusok és félénkek kutatva lesték Deák és Wesselényi arcát: vájjon ez a két nagy magyar mit szól a gróf pólfordulásához? Wesselényi báró, aki vak szemével a semmibe meredt, érthetetlen szavakat dörmögött maga elé. Deák kövérkés, szenvtelen, joviális arca is sápadt volt, de nem azért, mintha e pillanatban maga is nem értett volna egyet a szónokkal, hanem, mert tudta, hogy Kossuth következik.

És Kossuth felállt. A fiatalság percekig nem engedte szóhoz. Itt el kell most valakinek pusztulnia — gondolták sokan reszkető félelemmel, de senki sem tudta volna megmondani, hogy ki lesz a győztes és ki lesz az áldozat. Tasner agyán hirtelen átvillant a gróf néhány perccel

8