Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1971-03-01 / 2. szám

Iiség leküzdésének lehetősége is. Egyre inkább kívánatosnak mutatkozott tehát az inségjárulékok országosan egységes kezelése. Bizonyos nehézségek mutatkoztak ezenkívül a mezőgazdasági munkások téli foglalkoztatása körül is.

Ez a két körülmény arra ösztökélte a szociális gondoskodást ellátó belügyi kormányzatot, hogy az egykézés leküzdése érdekében s a sokgyermekes családok támogatására már 1924-ben javasolt országos alap létrehozását szorgalmazza. Éveken keresztül gondosan tanulmányoztatta tehát a külföldi — elsősorban a francia és az angol —' szociális törvényhozás intézkedéseinek végrehajtását, majd újabb és újabb tervezeteket készíttetett az országos alap megteremtése érdekében.

Közben Pécsett, valamint a túlnépesedett Szatmár vármegyében és az ország Iegegykésebb vármegyéjében, Baranyában gyakorlati kísérleteket folytatott, amelyek több éven keresztül nagy sikerrel jártak. 1938-ban azután minden vármegye főispánja mellé egy-egy kiválóan képzett, fiatal szakembert küldött ki szociális tanácsadóként, hogy a helyileg már bevált kísérletek országos viszonylatban is kipróbálhatók legyenek. A szociális tanácsadók feladata volt az ország szociális szükségletének pontos megállapítása s annak kielégítésére egy hároméves terv elkészítése is.

Ilyen előzmények után kerül sor az Országos Nép- és Családvédelmi Alapról szóló 1940: XXIII. törvénycikk megalkotására 1940 derekán, de valójában már — az ősrégi magyar törvények szokásos bevezetőjének megfelelően — “secundum antiquam Regni consuetudinem” (az ország régi szokásjoga alapján). És talán ennek tulajdonítható, hogy a törvény szinte máról holnapra élő valósággá lett és gyakorlati végrehajtásában a magyar társadalom minden rétege őszinte lelkesedéssel, tevőlegesen részt vett. A nagyvállalatok és nagybirtokok a helyileg kivetett inségjárulékok helyett most már országos * népes családvédelmi pótadó”-1 fizettek, ami évente 40—60 millió pengővel csökkentette a nagyvagyonok jövedelmét. S ez az összeg a rendes állami adók bevételéből még hozzátett évi 40—60 millió pengővel együtt, az utolsó három éven át kerek 120 milliós hitelkeretben s a szociális rászorultság sürgősségi sorrendjében a leginkább támogatásra szoruló sokgyermekes (legalább négy ellátatlan kisgyermekkel rendelkező), főleg mezőgazdálkodással foglalkozó családok intézményes és tervszerű felemelését szolgálta.

Évente 3—6 ezer mintaszerű új családi lakóház épült fel az ország minden táján. A nagyobb városokban — Budapest környékén, Kassán, Kolozsvárott, Marosvásárhelyen, Pécsett, Szombathelyen, Zalaegerszegen, Szabadkán, Esztergomban stb. — egész városrészek létesültek, az Alföldön, főleg a hírhedt “Viharsarok”-ban, Békés és Csongrád vármegyékben új falvak keletkeztek (például Fábiánsebestyén). De a 25—30 ezer új lakóházon kívül sok gazdasági melléképület is tető alá kerüli és alig 5 év alatt hozzávetőleg 40—50 ezer régi lakóház tatarozására került sor. Ez legalább 100 új falunak felelt meg!

Igen jelentős arányokat öltött a földhöz juttatás is. A túlnépesedett Zalából magából 300 törpebirtokos, 5—10 holddal rendelkező gazda települt át az egykés Baranyába 20—30—40 holdas birtokok ra. Természetesen még több, évenkint kb. 300.000 volt azoknak a hosszúlejáratú kölcsönöknek a száma, amelyek gazdasági beruházásokat (állat- és gépbeszerzést), kisipari berendezést juttattak olyan kisembereknek, akik bankszerű fedezettel nem rendelkeztek, de akiknek becsületük, szorgalmuk, munkás kezük és több (legalább négy) egészséges gyermekük volt Nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek a kölcsönök mind kamatmentesek és hosszúlejáralúak, 25—50 évre szólók voltak.

Az akkori magyar állam szociálpolitikájának az volt a célja, hogy minél több gazdaságilag teljesen önálló egzisztenciát teremtsen. S ezt a nagytőke is megértette. Püspökségek, káptalanok, nagybirtokosok versengve ajánlottak fel ingyen, vagy egész jutányos áron házhelyeknek alkalmas telkeket, juttatásra szánt földterületeket. A kisemberek pedig bámulatos szorgalommal indultak neki az új életlehetőségnek. Országosan kiépült az egészen sajátságos, magyar szociális szakigazgatás, amelyet a különálló, de mindegyik minisztériummal szorosan együttműködő Országos Szociális Felügyelőség irányított. Vármegyénkint és városonkint (összesen 95) közjóléti szövetke zet alakult s a szociális gondoskodás különleges szerveiként minden járásban, városban és vármegyében egyetemi végzettségű, szakképzett szociális szakelőadók működtek, akik szakképesítésüket négy egyetem szociális tanfolyamain nyerték.

S ami a legcsodálatosabb volt, ezt a munkát nem gátolta még a második világháború sem. Talán kissé lassabb ütemben, de folyt a német megszállás idején is. Csak az orosz megszállás vetett neki véget. Az öt év alatt felépült lakótelepek, falvak és városrészek azonban még állnak s él a törvény szelleme is. És ez a szellem, amely az ősrégi magyar családiság elvéből alakult ki s amely a gazdasági, erkölcsi és szellemi felemelés útján törekedett az életviszonyok javítására és a társadalmi kiegyenlítődés megvalósítására, túléli az idegen uralom elnyomását. Alapja, sarkalatos törvénye, valóban aranybullája lesz az új, szociális Magyarországnak, mintahogy az 1222-ben kiadott aranybulla is alapjává lett — a tatárdúlús után — az akkor Anglia után legkorszerűbb, alkotmányos rendi Magyarországnak. És ezt nekünk, szabad földön élő magyaroknak sem szabad elfelejtenünk. És nem szabad engednünk, hogy akár öntelt lekicsinylésből, akár tudatlanságból otthon és ittkinn mások is elfelejtsék. Ma már történeti tényként állapíthatjuk meg, hogy az ősrégi magyar hagyományok termékeny talajának mélyében gyökerező, nép- és családvédelmi, nemzetközösségi munka meglepően rövid időn belül fel tudta volna építeni az osztálynélküli keresztény, nemzeti magyar társadalom szociális Magyarországát.

Somogyi Ferenc dr.

2