Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1970-05-01 / 1. szám

rögve adja tudtára a Mindenhatónak minden bujdosó nevében: Most már igazán nem tudom: a sorsot Hogyan s miképpen rendezed. De a bujdosók könnyében, bánatában Nem lelheted, Uram, a kedvedet. A telj es kielégületlenség és hányatottság láttára pedig szinte szemrehányóan adja tudtára a sorsok legfőbb in­tézőjének: Uram, nekünk ez a föld idegen. Az ég se derít itt sugarat miránk. Hibáink őszinte bevallása után, az isteni elnézésben és megértésben bizakodva pedig így kiált fői: Ha százszor átkozott is az, aki magyar: nem lehetek más, ha egyszer az vagyok . . . I Pedig kaptunk mi elég figyelmeztetést, hogy mi a buj­­dosás, a magárahagyatottság, a segílségnélküliség, a ma­gány és a tehetetlenség. Mikes Kelemen már régen meg­írta egyik levelében •— a középiskolában még kötelező olvasmány is volt, lehet, hogy nem olvastuk el figyelme­sen a könyvet — akadtak már abban az időben is érde­kesebb olvasmányok: Adja Isten, hogy soha senki bennünket ne kövessen, és irtózva halljon beszélni a mi hosszas bujdosásunkról.” - De mi nem olvastuk el gonddal Mikes Kelemen bölcs sorait és követtük őt a bujdosásban s ezért ma irtózva beszélünk a bosszúidéig tartó számkivetettségünkről. És nem voltak ránk hatással a következő sorok sem: “Boldogok azok, akik tanulni fognak rajtunk, akik az országgal együtt tartanak s el nem hagyják nemzetüket és örökségüket.” Hát nem tanultunk tőle s így nem is lehettünk boldo­gok. Elhagytuk nemzetünket és örökségünket idegenben ápolgatjuk. Ma már hiába mea-kulpázunk, ma már ne­héz lenne megállapítani, hogy bányán maradtunk volna életben, hányunkra várt volna örökkétartó börtönbünte­tés és otthon i—> vagy itt —> tehettünk volna, azaz tehe­tünk-e többet hazánkért. Ennek a kérdésnek a statisztikai taglalása igen eltérő és különböző véleményeket válthat­na ki s így e problémába való elmélyüléstől inkább elál- Iunk. Ezt amúgy is a jövő és maga a történelem fogja eldönteni. Ha már vállaltuk ezt a sorsot, akkor igyekezzünk leg­alább helytállni, ahogyan azt a legjobb érzésünk ránk­parancsolja. Nem feledkezhetünk meg azonban Reményik Sándor örökérvényű figyelmeztetéséről, aki a próféta látó sze­meivel mindenki egyéni elhatározásává tette a döntést: Eredj, ha tudsz, eredj, ha gondolod, Hogy valahol, bárhol a nagyvilágon Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod. De mi csak mentünk; hangulatos, szépenszóló írásnak minősítettük a versét és csak itt döbbentünk rá a való­ságra, hogy a sorsnak igenis van súlya, csak győzzük cipelni isi A hontalanság odakünn Nem keserűbb, mint idebenn. Ma már tudjuk, hogy Reményik az azóta modern ki­fejezéssé vált osztályidegen szóra gondolt. De folytassuk csak a sorozat, e sokatmondó művészi költeménytl Eredj, ha azt hiszed, Hogy a világban odakünn nem ácsol A lelkedből, ez érző élőfából Az emlékezés új kereszteket. És kereszthordozókká lettünk. Szinte érezzük nap, mint nap, a véső és kalapács kegyetlen ütéseit. A lelkünk köz­ben egyre veszít a súlyából, zsugorodik, sorvad, a kereszt pedig mindinkább súlyosodik s ki tudja hányán és hány­szor roskadtunk már le a terhe alatt? Krisztus is leros­kadt alatta, pedig ő Isten fia volt! Az emlékezés keresztfáira pedig Téged feszít a honvágy és a bánat. Igen; életünk javarésze már csak emlékezésekből áll. Ki tagadhatja vajon, hogy amikor díszes öltözetekben táncolunk, vagy álarcot öltve ugrándozva tréfálkozunk, nagyokat hahótázunk egy-egy régi magyar film megtekin­tése közben, nem a belső mardosó bánatot akarjuk-e önmagunk előtt elleplezni? Ja, ... és . . . a honvágy nemcsak keresztrefeszít, hanem ölni is képes. Mi éppen­­csak hogy elneveztük szívgyengeségnek, agyszélhüdés­­nek, és különböző daganatokat okozó, halálthozó beteg­ségnevekkel ruháztuk fel néha. Még nem tudom: Jul-e nekem egy nyugalmas sarok, De itthon maradok. így fejezi be Reményik Sándor gyönyörű költeményét. Mi sem tudtuk, hogy jut-e nekünk egy nyugalmas sarok, s nem is maradtunk otthon, hanem felkapaszkodtunk a menekülteket szállító vonatra s most hát itt vagyunk. És néhány év múlva újabbak követtek minket és lassan­ként mind osztoztak abban a sorsban, amely “lelkűnkből, ez érző élőfából farag kereszteket.” Az ég szerelmére, el ne sírd magadl mondjuk most Padánvi Viktorral. Üjjal mutogatnának ránk s a megnemértők kacagva mondhatnák az arcunk­ba: “Hát kellett ez nektek?” Ügy-e néha visszajajdul múltadnak egy része? Beledkondul hirtelen egy sajgó, régi hang. Ne is tagadjuk, hogy így van. Hiszen azért jövünk össze néha-néha, hogy sajgó, régi hangok mellett mele­gedjünk egy kissé — és hogy megosszuk őket egymással. Az ég szerelmére el ne sírd magad Ahogy figyeled, hogy fakul a. hajad, 38

Next

/
Thumbnails
Contents