Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1970-05-01 / 1. szám
A BOLDOG ASSZONY írta: Égly Antal Ezen a kis állomáson a pesti gyors csak egy percig áll meg és mivel már késéssel érkezett, talán még egy percig sem várt. Éppen annyi időm volt, hogy felkapaszkodhattam és máris továbbrobogtunk a nyírségi buckák között. Rajtam kívül még hárman ültek a fülkében: egy fiatal házaspár és velük szemben egy hófehérhajú idős hölgy. Állami mérnök vagyok, aki fél életét vasúton tölti, s mint aki ismeri az utazó közönséget, azonnal láttam, hogy a házaspár és az idős dáma ismeretsége egészen újkeletű: itt ismerkedhettek meg a vonaton. A néni tanácsokkal látta el a fiatalokat. Különösen az asszonyhoz beszélt: •— Nekem hihet, Ielkecském <—< mondta, — negyven éve vagyok férjnél és ha valami haj volt (mondja, szívem, hol ne fordulna elő egy kis csetepaté?), szóval, ha történt valami az uram és én köztem, mindig én voltam a hibás. Bizony! Mert mi asszonyok rendszerint csak állapotnak vesszük a házastársi mivoltunkat és nem hivatásnak . . . A néni hátradőlt az ülésen és úgy figyelte szavai hatását. Az asszonyka még közelebb húzódott az urához és szelíden, alig észrevehetően megszorította a kezét. — így van ez, kedves! Nem szabad azt hinni, hogy az asszony és a férfi a házasságban egyenlő felek. Nem bizony: az asszonynak többnek kell lenni, mint feleségnek. Anya is kell, hogy legyen. Tudja, mikor az a szegény ember megjön a hivatalból és a feje még zúg a számoktól, vagy tudom is én mitől, nem szabad úgy fogadni, mint a feleség a férjet, hanem mint anya a fiát. Mert a feleségnek jogai is vannak: elvárja, hogy amit érzésben ad, azt azon nyomban vissza is kapja. Az anya, kedves, pedig csak ad . . . ad .. . anélkül, hogy elpazarolt szeretetének kamataira lesne. És ugye, minden gyerek az anyját szereti a legjobban . .. ezért állítom, hogy az ilyen alázatos asszonyokat, akik önzetlenül és hivatásszerűen feleségek, ezeket az asszonyokat szeretik a férjek a legjobban. Ilyen házasságban nincsenek kilengések. Én, a magam részéről, mind hecsukatnám azokat a kotyagos fejű asszonyokat, akik a női egyenjogúságért harcolnak. Ezek a feleségek maguk alatt vágják a fát! . . . Nem vagyunk egyenlők: nekünk többnek kell lenni! És az az asszony, aki az egyenlőséget hirdeti, máris jóval kevesebb és üresebb, mint amilyennek a feleségnek lenni kell. A fiatal asszony az ura vállára ejtette fejét. Arcát boldogság öntötte el és ennek a mélyről fakadó érzésnek a melege szinte hefűtötte az őszi mezők fölött robogó vonat hűvös fülkéjét. A néni megelégedetten nézte a házaspárt. Látszott rajta, hogy e nagy egymásratalálás részesének tartja magát. Fölkelt és kiment a folyosóra, de útközben rosszalóan nézett rám, mintha mondta volna: “lehetne annyi bőr az arcodon, hogy magukra hagyod őket!” De én nem mozdultam. Magányos utas vagyok, aki egy nap ebben a községben izzad régi térképek újjá rajzolásán, másnap meg már száz kilométerrel odébb vereti magát az esővel, ember nem járta mocsaras mezők fölmérése közben. Gyökértelen életű agglegény vagyok, jól esett ennek a házaspárnak a boldogságában sütkéreznem. Nem lehettek régi házasok, talán éppen nászúiról jöt tek. Szótlanul ültek egymás mellett egymáshoz simulva, mintha soha sem kívánnának fölkelni erről a helyről. Csak az asszony ujjai mozdultak néha, amint a férfi kezét megszorította. Mindkettőjük arcán nagy szelídség ült. légies félmosoly a szájuk fölött, a belső csönd és kiegyensúlyozottság jeleként. Erősen alkonyodott. A sárga tarlókra szürke köd ereszkedett. A vonat nyargalt a hideg síneken és a kocsi jobbra-balra ringott, mint a bölcső. Lehúnytam a szemem és elképzeltem a fiatalok megérkezését. Jómódú embernek néztem a férjet. Biztosan földbirtokos . . . Szép nagy kúriában laknak . . . Már koromsötétben érnek haza. Gyorsan megvacsoráznak, fáradtak, messziről jöhetnek. Aztán eloltják a lámpát. . . Békesség ül majd a vastag falak fölött, a mezők elcsöndesednek, meg a didergő tücsök is elnémül ... És én akkor még kocsin ülök és fázom a poros megyei úton, mert a község, hová mennem kell, tizenhat kilométerre fekszik a vasúttól. . . Aztán a községháza szegényes vendégszobájában, a dohos falak közt, egészen biztosan újból eszembe jut majd ez a szép boldog fiatalasszony és nagyon szomorú leszek és nagyon magányos . . . * * * Harmadnapra egy nőtlen birtokoshoz hívtak meg, disznótorra és férfiestre. Voltunk vagy heten vendégek. Ezek a nyírségi urak úgy itták a bort, mint a vizet. Különösen az egyik, egy kövér, hatalmas szomszéd birtokos. Ö volt a legvidámabb. Ö vitte a hangot. Ha megszólalt, mindenki elhallgatott. Nekem ■—• nem tehetek róla — nem tetszett ez az ember. Ha járt, recsegett súlya alatt a padló, ha megszólalt, dörgött a hangja, mint egy kisebbfajta mozsárágyú és örökké beszélt. Zsíros vicceket mesélt régi szerelmeiről és a végén úgy hahotázott, hogy megreszkettek az ablakok. És ivott! Egyetlen korttyal húzta ki a két decis poharat és mikor üresen visszatette az asztalra, büszkén nézett szét, hogy így éjfélutón még mindig ő bírja a legjobban. Később ötlete támadt. Be kell fogatni és az egész társaság, úgy amint van, az ő vendége egy csésze feketére. Örömmel állt rá mindenki. Három kocsival érkeztünk meg a szomszéd kúriára. Percek alatt kivilágították a szobákat és felterítették az ebédlőasztalt. A házigazda keveselte a vendéget. Berendelte a kocsist és megparancsolta, hogy menjen el az orvosért a faluba. Ha nem akar jönni, mondják, hogy beteg a háziasszony . . . Aztán bort öntött mindenkinek. /—' Feketét is kapunk azonnal — mondta, — csak előbb felkészül az asszony •— magyarázólag tette hozzá — már felkeltettem. 30
