Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1970-05-01 / 1. szám

pillanatnyi alvás nélkül abszolválnom. De így sikerült aztán a kora hajnali pirkadáskor meglátnom Grönland partvidékét, ami a magasból talán még riasztóbb látvány volt, mint közelebbről lehetne: sziklák, fjordok, gleccserek és jéghegyek tömege a sima, alig hullámzó tengerben . . . Őszintén kissé megborzongtam, arra gondolván, hogy innen is még folyton északnak repülünk . . . mivé fog ez fejlődni, amire célba érünk?

Izlandi idő szerint reggel 10, new yorki szerint reggel 5 volt, amikor gépünk leszállt — immár tiszta, szép napsütésben i—> Keflavik repülőterén s megnyugtató volt, amikor azt be is mondták, mert különben azt hittük volna, hogy valahová Alaszkára vittek, u.i. minden épület valami U.S. ez meg azt a nevet viselte, a parkoló repülőgépek meg hol U.S. Army, hol meg U.S. Navy, ez meg az felírással díszelegtek. Igen, jelentős katonai bázisunk van Keflavikban, a békepártiak megnyugtatására azonban hozzátehetem, hogy sehol másutt azután Izlandban semmiféle amerikai katonai vonatkozású valamit nem láttam.

A repülőtér előtt szép, modern autóbusz várt, s a gyönyörű napsütés mellé 39 fok Fahrenheit meleg. S az autóbusz hamarosan el is indult, hogy bevigyen Reykjavikba, a sziget-köztársaság fővárosába (80,000 lakos, a sziget összlakosságának kb. a fele lakik a fővárosban), amely a következő két napra a főhadiszállásunk volt. Az első, igazi nagy meglepetés: Izland szigetén úgyszólván nincsen fa. Igen, jól tetszett érteni, fa, amiből az erdők “készülnek”. Nincsen fa Izlandon, nincsen, becsületszavamra, csak valahol a sziget északi felében van állítólág két (2) kisebb nyirfa-erdő. A helyi Baedekernek erre is megvan a ragyogó megjegyzése: “Az egész szigeten sehol semmi nincs útjában a kilátásnak ...”

No, mindegy. Valamivel dél előtt megérkeztünk a fővárosba, érintve néhány falut útközben, melyek vidáman színes házai nagyszerűen mutattak a napsütésben, —■ megkaptuk a szobáinkat s mindjárt közölték azt is, hogy kb. 1/4 óra múlva tálalják a Iunch-öt, addigra mindenki meg tud borotválkozni, mosdani, fel tud öltözni, stb.

Tudtunk. .. Már csak azért is, mert ha az ember éjszaka nem aludt és reggelire csak egy banánt adtak, bármennyire is hajnal volt még a Chicágó óta nem igazított karórán, akkor éhes lesz és mindenféle Iunch-igéret irányában komoly érdeklődést tud mutatni.

A lunch valódi izlandi Smorgasboard volt, azzal a hozzáadással, hogy a sok feltálalt inyecség között még cápahús is volt... és amikor az ismertetőben azt olvastam, hogy ez különleges specialitás, hogy ezt — a cápahúst — csak úgy tudják ehetővé “kezelni”, ha előbb pár hónapra elássák a földbe és így aztán bizonyos idő múltán remek íze lesz, csak arra kell vigyázni, bogy amíg

az ember a szaja felé viszi, igyekezzék az orrát minél messzebbre elkerülni. . . nos, cápahúst nem ettem ... Volt azonban minden más is, még igazán kitűnő, füstölt sonka is, különféle bárányhúsokkal, no meg hal és hal és hal, minden formában és illattal . . . végül csak sikerült jóllaknunk.

S a délután folyamán körülhordoztak minket Reykja vikban. Mai napig nem tudom eldönteni, bogy mi volt a nagyobb szenzáció: nekünk a város és látványosságai, vagy pedig mi, amerikai utazási szakemberek az izlandiaknak. Mert minket is mutogattak, s csodálkozva megbámult a múzeum személyzete, a halfeldolgozó üzem nagyszámú alkalmazottai, a szabadtéri uszodában fürdőző fiatalság (akkor már legalább 40 fok volt, délutánra, egész napi napsütés után, r- de a viz, a gejzírekből lehetett 80—90 fok is), a város híressége, Sveinsson szobrászművész, aki Michelangelotól Picassóig minden fajta stílusban alkot s a kis öreg jókat mulathatott rajtunk, amikor néhányan közülünk nem tudták eldönteni, hogy mely szobrot dicsérjék; azt-e, amiről kitaláltuk, hogy mit ábrázol, vagy azt, amelyről nem . ..

Este 8-ig szemléltük a várost, — á világ egyetlen fővárosát, amelyet természetes forró vízzel fűtenek, a vizet hatalmas tartályokban tárolván a város felett elhúzódó dombokon, «—> megmutatták a szép, modern hoteleket is s végül elvittek egy üzletbe is, ahol remek pullovereket s egyéb helyi specialitásokat lehetett igen olcsón vásárolni. A társaságunk két hölgytagja azóta megkapta az izlandi állampolgárságot s amikor e sorokat írom, még mind;g abban a boltban vásárolnak . . .

Mégis, eljött a vacsora ideje is. Miután újabb húsz percet adtak az átöltözködésre, s emlékezetes hétvégünk második éjszakáján még nem volt éjfél, amikorra feltálalták vacsoránkat, melynek fogásai voltak: homár farka, szósszal, rénszarvas roston, de olyan sötétben, hogy egyik útitársunk meg is Ígérte, hogy hazaérve, elmondja Amerikában, hogy találkoztunk Rudolffal, a piros-orrú rénszarvassal, csak éppen, hogy nem láthattuk . . .

A boros poharaink azonban pillanatra nem maradtak üresek; kaptunk egy izlandi omlett nevű desszertet is (magyarul: fagylalt), s közben a vacsorához még feltálaltak egy érdekes, szórakoztató műsort is, melynek folyamán egy topless fakir mutatta be tűzevő és szögálló tudományát, több-kevesebb sikerrel. Házigazdáink azután elmagyarázták azt is, hogy tisztán optikai csalódás, amikor úgy hisszük, hogy rengeteg magános fiatal nő mászkál fel-alá a szálloda összes termeiben, mert legalább ugyanannyi fiatalember is van jelen, mi férfiak azonban mindig hajlamosak vagyunk arra, hogy csak a nőket vesszük észre. (Ez annyira igaz volt, hogy amikor végre éjfél után sikerült ágyba kerülnöm s boldogan álomba merültem azzal a tudattal, hogy végre, izlandi week-22