Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1970-05-01 / 1. szám

az ut közepén. A csavargónak látszólag már jártányi ereje sem volt. Csak feküdt mozdulatlanul a kocsi mellett, nagy szemei szomorú tétovázással jártak körül, de minduntalan megpihentek a szótalan asszonyon, aki valami kínos, fájdalmas, megértő tekintettel nézett a reszkető ember szemébe. Az alamizsnát gyűjtő utasember éppen az asszony elé állott, az pedig egy aranyat dobott az eléje tartott kalapba. Tágranyilt, csodálkozó szemmel nézték valamennyien ezt a bőkezű adakozást, össze is súgtak s az asszony elpirult. És a vándor szeméből forrón buggyant ki két könnycsepp.

A kocsis vetett véget a jelenetnek. Magához intette az első pár ló lovaslegényét s rászólt:

— Emeljed, Franci, föltesszük a kocsi tetejére. Itt nem hagyhatjuk, az utón, hiszen elpusztul magában.

— Az bizony meglehet, mert ezen az utón csak kétnaponkint döcög végig a posta, — tóditotta meg Franci s már emelték is a szerencsétlent. Föl is tették a kocsi lapos tetejére, a málhák közé, azután elindultak.

Az utasok beszélgettek róla még egy ideig, egyesek a rövid pihenők alatt még élelmiszereket is adogattak a vándornak, hosszan találgatták: ki lehet, hová igyekszik, mi baj érhette, de aztán elcsendesedtek ők is. A kocsis unottan nógatta lovait, a nap egyre mélyebben bukott az égen, jóformán már csak félszemmel leskelődött a láthatár szélén, egy vörös felhő pereme mögül s a kocsi előtt halványan, majd egyre erősebb körvonalakkal bontakozott ki Kirchschlag.

S a szótlan asszony mintha megnyugodott volna.

Mikor megállották a fogadó előtt s az utasok elsiettek: ki jobbra, ki balra s a vándort is lesegitették a kocsitetőről, megállott az asszony a kocsis előtt:

— Maga jó ember, — mondotta — legyen gondja, hogy ez a szegény vándor ínséget ne szenvedjen.

S azzal egy tallért nyomott a kocsis markába. A kocsis megemelte kalapját s mosolyogva válaszolt:

— Gondom lesz rá.

S a szótalan asszony fölment a szobájába, a kocsis pedig pártfogásába vette a koldust. Elvitte valami kis korcsmába és vacsorát tétetett eléje. Attól aztán lassan megjött az ereje a vándornak. Most már értelmesebben beszélt. Elmondotta, hogy vándorlegény s kirabolták a Hunnsrück erdejében. Két nap óta étlen-szomjan kóválygott azóta.

A korcsmában iddogáló kocsisok, mesteremberek nagy szánakozással hallgatták a koldust, miközben egyre hajtogatták a bort. A vándor pedig egyre halkabban mesélt, mindinkább elálmosodott s végre el is nyomta az álom.

Hanem akkor a kocsis — aki szerfölött büszke volt pártfogói szerepére — felrázta s hátravitte a korcsma kocsifélszere alá. Ott friss szénára fektette az erőtlen embert s miután még egy ideig vigasztalta,

hogy most már minden jóra fordul, csak nyugodjék meg — jóéjszakát kívánt és elment.

Csendesen, mozdulatlanul feküdt egy ideig a vándor. De amikor a hold feljött s a falu elcsendesedett, hirtelen fölállott, körülnézett, kémlelt egy darabig s aztán zajtalan léptekkel kiosont a félszer alól. A kertek alá kerülve, ellépkedett a nagy fogadóhoz. Ott átmászott a kerítésen s kis ideig tolvajként ólálkodott a világos ablakok alatt.

Végül megállapodott az egyik ablaknál, halkan meg kocogtatta annak üvegét s aztán hirtelen leguggolt az ablak alatt az árnyékban.

S az ablak kinyílt. A szótalan asszony hajolt ki rajta.

— Oltsd el a világot, Hedvig, —- suttogta a vándor az ablak alól.

Az asszony otthagyta az ablakot, az asztalhoz ment s a következő pillanatban sötétség borult a szobára. Mire az asszony visszatért az immár sötét ablakhoz, fölállott a vándor is.

Hosszan, féltő szeretettel csókolták meg egymást. S amint megcsendesedett az asszony halk zokogása, arcát cirógatva súgta oda neki a hadnagy:

— Utazz tovább Trier felé. A postakocsi csak kétnaponként megy innét, igy hát fogadj külön kocsit. És figyelj az első keresztutra. Pénzem van. Ruhát, amennyire itt vásárolni lehet, kerítek. Isten áldjon meg!

Kis idő múltán becsukódott az ablak s a vándor éppen olyan zajtalanul, mint ahogy jött, visszalopódzott a kocsiszínbe,

KIRCHSCHLGATÓL PÁRIZSIG.

Könnyű szekéren hajtott ki másnap Hedvig aszszony Kirchschlag falujából. Az ut most már lejteni kezdett, úgyhogy a kocsi gyorsan haladt előre. Vagy egyórai ut után valami erdőátvágáshoz érkeztek, amely keresztezte az országutat. S az erdőátvágásból egy egyszerűen, de tisztesen öltözött német sietett a kocsi felé. Barna arcából fáradt, de nyugodt, becsületes tekintetű szemek villogtak. Megállította a kocsit és nagy tisztelettel szóbaereszkedett az utazó asszonnyal. Megkérdezte, hogy nem láttak-e egy kocsit erre felé igyekezni? A tagadó válaszra bosszankodva csóválta meg a fejét, majd azt tudakolta, hogy merre igyekeznek. Mikor meghallotta, hogy Thronecken felé, földerült az arca.

— Nagy szívességet tennének, ha elvinnének a következő faluig. Erdőt akar vásárolni a gazdám, — mondotta — s engem küldött ide, hogy nézzem meg. Reggel indultam gyalog Kirchschlagból s a kocsimat ide rendeltem az erdőátvágáshoz, hogy aztán tovább utazhassam Throneckenbe, ahol már gazdám kocsija vár rám. Hanem az a szerencsétlen kocsis, úgy látszik.

19