Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1971-06-01 / 3. szám

— Aki vonaton utazik, nem látja a világot. Repülőgépen meg pláne. Mind a kettő elrohan a legszebb tájak mellett s mikor az ember meglát valami szép helyet, a következő pillanatban már elrohan a szemünk előtt, úgy hogy a vidék leikébe el se mélyedhetünk. A delizsáncnál más volt. Amikor Pesten beszálltak az utasok a bécsi társaskocsiba, az urak bemutatkoztak a hölgyeknek és bájosan, kedvesen megkezdődött az ismerkedés. Aztán Győrben megebédeltek, este pedig a beszállófogadóban szélfogógyertyás asztalnál, a csillagos égbolt alatt megvacsoráztak, éjfélkor lefeküdtek és másnap folytatták útjukat. A társaskocsi szép csendben ment, mindenki elmerülhetett a különböző tájékokban.

Ilyeneket mesélgetett Kászonyi bácsi a Fehér hajóban, közben kiderült, hogy senki nem tetszik neki, senki nem az ő világából való.

Erre a gazdasági gyakornok megkérdezte tőle:

i—i De kedves bátyám, mondja meg, ki való a maga világából?

—• Hát a báró. Az igen.

És kiderült, hogy a kisváros eseménye valóban a báró, aki minden este be szokott jönni a vendéglőbe, pedig nem kevesebb, mint kilencvenegy esztendős. Nem volt szerencsém, mert napokig csak a hírét hallottam, de aztán egy este szépen beballagott az udvarra. Magas termetű, fiatalosan öltözködő öregúr volt, aki minden nap febér mellényt és fehér nyakkendőt hordott s kabátja hajtókáján ott piroslott elmaradhatatlanul egy rózsabimbó. Bevallom, meglepődtem. Legfeljebb hatvan-hetven esztendőre becsültem, éveinek nagy eliramodása nem látszott rajta. Szertartásosan ült le az asztalhoz, minden este félliter bort tettek eléje, ezt itta tisztán. Gyönyörűség volt nézni, hogy bajusza miként fehérlett kipirosodott arcéban. Eleinte ellenszenvesnek hatott, mert éppen azt mondotta a szomszéd asztalnál ülő pepitaruhás árvaszéki elnöknek, hogy a pénz nem boldogít. De később, amikor a cigányok hallgató nótákat játszottak, az öreg andalító, utánozhatatlan bájjal dúdolta a régi melódiákat, ott ragyogott a szemében a fiatalok kincse, az életöröm.

Kászonyi mélyen meghajolt, amikor a báró bejött s kiszaladt belőle a szó:

Ez igen. Látod, ő egész ember. Ür. Manapság ritkaság.

— Ki ez az ember, mondd már meg, bátyám.

Kászonyi előbb kiitta a poharát s aztán melegen felém

fordult:

Ti, Pesten szaladgálok nem tudjátok, hogy mi van itt vidéken egy-egy ember mögött. A bárónak valamikor nagy vagyona volt és ezt a vagyont a mostani uradalom tulajdonosával, a mostani grófnak az apjával együtt mulatta el. Ahogy mifelénk mondják, megzenésítette a földjét. Szó, ami szó, amikor a báró úr hatvanhét esztendős lett, el kellett adnia a kastélyát. Nem maradt egy árva krajcárja sem! Ekkor a mostani gróf apja, az öreg gróf úgy segített rajta, hogy életfogytiglan apanázst adott a bárónak olyan értelemben, hogy az uradalom tulajdonában lévő Fehér hajóban szoba és teljes ellátás jár neki

és délben, este fél-fél liter bor, ezenkívül némi zsebpénz.

Fölnevetett a főerdész:

Hát meg is járták vele. Akkor hatvanhétéves volt a báró, azt hitték, hogy legfeljebb tiz esztendeig eszi az uradalom kenyerét. De a báró kifogott rajtuk. Kilencvenegy esztendős és eszeágában sincs még betegeskedni sem! . . .

Kissé ingerülten feleltem a főerdésznek:

<—1 Bátyám, nincs igazad! Egyáltalán nem tudok meghatódni azon, hogy valaki hatvanhét esztendős korára haszontalanul elprédálta a vagyonát és azóta kegyelemkenyéren él. Idejét múlta romantika ez. Őszintén szólva, cseppet sem ízlik.

— De a virtus! ^ kiáltotta főerdész.

—■ Micsoda virtus!

Kászonyi csodálkozva meredt rám:

— Pont ezt nem mondtam el?

Izgatottan körülnézett, majd elkezdte magyarázni:

—' Ezt hallgasd meg, fiam. Amikor a báró átadta ősi kastélyát a vevőnek, és amikor utoljára állt az öreg fák alatt a virágos parkban, így szólt hozzá az új tulajdonos:

—• Báró úr, ön most utoljára van itthon. Engedje meg, hogy felajánljam: mielőtt elhagyná ezt az ősi kastélyt, válassza ki és vigye el innen azt az értékre való tekintet nélkül, ami a szívének legkedvesebb. Ha megengedné, ajándékba adnám . ..

Kitágult szemmel folytatta Kászonyi:

Fiam, tele volt az a kastély ott műkincsekkel. Dúsan hevert a vitrinikben az ezüst, a porcellán, pazar, történelmi értékű gobelinek takartak több falat. Lett volna mit kiválasztani, akár aranyszelencéket is. A báró mosolygott s aztán ezt kérdezte a kastély új urától:

—' Ami a szívemnek a legkedvesebb?

~ Igen, — felelte az új gazda.

— Ekkor a báró hirtelen odalépett az egyik rózsatőhöz, lelépett egy pirosló bimbót, a kabátjára tűzte s fütyörészve kiment a nehézveretes vaskapun.. . Mert ez a szál rózsa volt neki a legkedvesebb . . .

A zenekar ebben a pillanatban éppen tusst húzott annak az örömére, hogy a segédjegyző kilencet dobott a Fehér hajó kuglizójában. A főerdész a lármában kiáltozta:

— Hát elhiszed most már neki, hogy őt a pénz nem boldogította?

Éjfél felé járt az idő, a báró fölkelt asztalától s eltűnt az ócska szálloda öreg tornácának egyik ajtójában. De néhány perc múlva visszajött. Megállt az asztalánál, szétnézett, mint aki keres valakit. Majd nehezen lehajolt s fölvett valamit a földről. Egy szál rózsa volt, amely leesett. Kabátjára tűzte s ment aludni, mintha az elmúlt század kísértete lett volna.

SAPPHO (ógörög költőnő): Ah, mily szép a szerelem nyájas mosolyai Ha látom, elakad szavam, a nyelvem megbénul, a bőrömön tűz fut át. Nem Iátok, nem hallok, hideg verejték üt ki rajtam, meghalok.

40