Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1971-06-01 / 3. szám

kövezet felé. Azt mondják, ilyenkor, ebben a pil­lanatnyi időben lejátszódik életünk. Szeme előtt ott lebeghetett egy egyszerű gyermekkor minden va­rázsa: erdő, mező, felhőbe villanó lepke, amit nem tudott megfogni: munkás vidéki ifjúság és akkor egyszer, valahol egy törés: lázadás volt-e vagy álomkergetés? Vagy egyszerűen hiábavaló munka­­keresés? A külsőségek társadalma kizárással bün­teti, akinek a járkálásban elkopott a cipője. A jó­zanok nem bírják az álomkergetőket és a rendőr­ség végeredményben mindég félretólja a Iázado­­zókat. Megérkeztek a mentők és a rendőrség. Még mindig ott álltam, pedig egyszer már dolgomra küldtek. A mentőorvos odahajolt az ember fölé a rendőrök az elütő vezetőnek és a két boltosnak az adatait vették föl. A mentőorvos intett: már nin­csen segítség; az egyik rendőr futólag átkutatta a zsebeket: pár cédula, aprópénz, ez volt minden. A felnőttek, hozzám hasonlóak, tétlenül heve­­résztek a homokban. Mi már nem építünk homok­várakat, pedig mi vagyunk azok, akik tudják, magaslaton kell emelni, nehogy elérje a tenger árja, cementet kell a homokhoz keverni, hogy meg­keményedjék, meg kell venni a területét, ahova építjük, kerítéssel kell védeni betolakodók ellen »—­­ezer és ezernyi apróság betartásától függ, hogy megmarad-e a vár. A szegény ember, aki itt fekszik, úgy látszik, elindult egy várat építeni, de elvéthetett egy-két apróságot. Cézár, Napóleon, hibátlanul dolgoztak ideig-óráig, de őket is elseperte egy hullám: vala­hol a világmindenségben létezhet egy törvény, hogy csak az az ember nem téved — aki nem csi­nál semmit. Mi, akik barázdát sem húzunk a ho­mokba, végrendelkezünk hagyatékunkról. Az ő életének mérlege: pár rongyos papírdarab, rézpénz. Vállalta a rizikót és már korán veszített. A mentő autó elszáguldott a halottal, a rendőr szólt a vezetőnek, hogy nem tartja hibásnak, elme­het, csak egy pro forma tárgyalásra kell majd mégis eljöjjön, a boltosok visszamentek az üzletbe az első vevőket kiszolgálni; én gondolkoztam, va­jon a főnököm elfogadja-e a balesetet kifogásul 20 perc késésért, amikor nem voltam sem tettes, sem hivatalos tanú, sem áldozat? Még egyszer vissza­néztem: az autók most már kitérő nélkül folytak az utcán, mintha semmi sem történt volna. Unokáim eldobták a törött fadarabot, ink ább csak nedves homokból építik a hidat. A pillanat az autó lökése és a kövezet között továbbfolyik. A kérges kéz, az olajfoltok a ruhán mesélnek: valamilyen autójavító műhelyben söprögethetett. Mindegy akár álmok, akár lázadás, akár a sors verte le, valahol már egészen közel a kövezethez, összeszedte a romokat és beállt a többi hangya közé rizikótlan munkásnak. Ehhez erő kellett és in­dítóok, ami nem lehetett pusztán az éhség, mert pzt csillapítja az állami welfare . Talán mégis lázadó volt, aki most, későn, belátta hogy a ké­nyelmesek is szolgálatért szolgálatot adnak; hogy minden embertársa egy érték, hogy mindegy, akár mint király, akár mint szolga játssza valaki szere­pét az élet színpadán, nem a szerep a fontos, ha­nem hogy jól játssza. A gyerekek keze alatt kezd kialakulni a mese­beli várkastély. A szegény ember nyoma egy aktaszám lesz az utolsó tárgyalásról, egy nyugta a város könyveiben a temetési költségekről, hat év kötelező megőrzésre, aztán az is elenyészik? Beállt az ár, "úgy-e megmondtam , a hullámok már a vár külső bástyáit rombolják. Volt-e joga annak a vezetőnek beleszólni egy újra épülő álomba? Az az ember még nem volt készen, ember volt, önmagának éppoly érték, mint az, aki elgázolta. Amióta Káin megölte Ábelt, jo­got kaptunk egymás váraiba beleszólni? Hogyan engedhette el a rendőrség azt a vezetőt, akinek látnia kellett volna egy, a kocsik között kifelé igyekvő embertl Az, hogy az utolsó háromnapos hétvég áldozatainak száma hatszázon felül van, ki­fogás a hatszázegyedik gyilkosságra? A tenger haragosan dübörög, egy óriáshullám elmossa a homokvárat, a gyerekek szomorúan né­zik a helyet. Vagy tényleg elmosta-e az ár a büszke épületet? Csak a homokot tudta elvinni, a forma, a szépség megmaradt, még él a szomorú gyermekszemekben, csak velük együtt fog elmúlni. A Még -szám-sem, akit a mentők ma reggel hordágyon betoltak a mentőkocsiba, ember volt, szépség, az Örökkévalónak meg valósult gondola­ta: nem múlhat el, éppoly kévéssé, mint a Teremtő maga. Kiemelkedik felhőkarcolók, hatalmas gátak, évezredes gúlák, minden fölé, amit alkottunk, mert ez mind el múlik velünk együtt; de ő marad, egy ember, aki szerepet játszott az Isten írta darabban és éppoly maradandó, mint minden isteni idea. A homok a parton megint sima, mert a homok­nak nincsen gondolata és mulandók vagyunk mi emberek, ha anyaggá alacsonyítjuk önmagunkat. A nap már egészen hanyatlóban van, lassan 37

Next

/
Thumbnails
Contents