Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1971-06-01 / 3. szám

meg a fagyos manna, akár valami sápatag, szürkés hó. A kemény sziklaköveken diónyi jégszemek pattogtak fel, mint mikor a rózsává hasadt törökbúza elkezd kifelé ugrálni a rosta dobjából nagy ropogással.

— Isten megverte >—> horkant fel egy mélyen ülő szemű fiatal jobbágy, de nyomban a szájára kapta a kezét. Pillantása körülóvakodott, nem hallotta-e meg ártó szándékú ember a felében elnyelt káromkodást. Mert Murányban szigorúan megtoroltak minden mocskos beszédet, istenkisebbítő szót. Aki csak egyetlen káromlást elejtett, megcsapták érte irgalmatlanul. Most hát inkább fohászkodásra fordította a szót:

<-> Jaj, Uram, de keményen látogatsz. Jég csépeli ki még azt a kevés élést is, kibe télire bizakodtam.

i—i Lehordja mindenütt a tetves kis fődeket a hegyoldalból >— sopánkodott egy öregebb — emmi szegénységünkkel trágyázza meg a nagyúr birtokjait.

A víz csakugyan zuhatagokban ömlött már lefelé a bércoldalakon. Megbágyadt fényű parasztszemek szorongó döbbenettel szemlélték.

>—< Idei télt esmeg a korhadt deszkát süthetjük kenyérbe i—< szólalt meg újra a fiatal.

Ha vajon kibírjuk odáig i—> vakkantott bele rekedten egy hang az odú homályos sarkából. Ez jobban ki merte nyitni a száját a fedező sötétben. — Tán bétakarítunk hummi csekélységet a szüretbe, elgárbóbatja az úr dézsmába, adóba. Nekem a munkám rég kitellett. Most tizenkét pézért dógozok. De hun fizet, hun nem. Őszkor meg maradék dénárkámat is kikópisztojják bőröm alu is. Körüljár a gonosz bispán. Tavalyiban is tannsztrával hordta bé a pézt az úrnak.

Mindenfelől csak keserves panaszszó hallatszott:

Java fődönköt eebasíjják majorságnak, aztat kell építenünk teméntelen munkával.

Emmi boróonk, az úr szüretyi el, de veélönk vedeétetyi meg, csak man ecetaágy keépibe, vaásna bele az eő foga — kesergett az egyik palóc jobbágy.

—' A gyermeklovakat is vélünk neveeteti, mi jószágunknak meg csontja zörög.

A homályból újra megreccsent a panaszos hang. Mint fűrész hasította a nagyúr tisztességét:

— Fudoklik mán a teméntelen birtokokban, mégis azt a nyomorúságos kis lomot, kit apámtul jussoltam, feliben magának kivánta. Nálam hagyta, nem mondom. Mit is kezdett vóna avval a penészes, egérbűzű ronggyal? Hogy is tetvezte vóna be véle úri portáját. De fizetséget vesz el érte. Tízszer nyúzza le dunnyánkról a pállott, fótos hajat.

— De emerre a kiasszonyjányára ráaggat selymet, bársont, kárbunkulust. Páva nem parádézik különben. Hegyen-vőgyön lakodalmat csaphattunk vóna csak abbul, kit most pocsékká vert rajta a zápor.

A palóc azonban visszavágott rá:

— Na, maá emmi kisasszonyaónkat csak ne gucsmolja kee. Jao lélek az aáldott.

Ügy igaz. — tódította egy másik — éléssel, ruhával

segedelmez nagy szegénységünkben, hogy apja ura meg se is tudja.

A palóc is tovább bizonykodott:

—i Haanszor kitisztaazta a gyermekcseéket a sok csesznyeségbeő, Kit peneég a kólyika mellyeszt, jaófeéli berbateékkal estaápogattya.

—■ A nagyasszony is enkább húz az igazsághoz. Nem kévánja szegénység romlását >— hallatszott valahonnan.

i—' Az én szememet bé nem kötik ilyetén kegyes alamizsnáskodással. A nagyúr mégis csak telhetetlen sintérünk. Magának kacsmarént mindeneket. Meg nem veti a paraszt penészes rézkongóját se. Hej, ha eccer amúgy Isten igazába .. .

Nem fejezhette be. Kint akkorát csattant, hogy belerendült a bérc. A jégpászta már elvonult. De a zápoi annál éktelenebb erővel szakadt. A hegyoldalakon úgy ömlött alá a víz, mint egybe torlódott, roppant zuhatag

•—* Irgalmas Isten, mi lesz vélünk, ha azt a nyomorúságos sárviskónkat is elhordja a víz? —• jajdult fel szinte egy szóval az egész odú.

A palóc nem bánta a szakadó záport. Felkecmergett a bástya fokára, onnan nézte a félelmes szépségű látványt. Egyszerre elrikkantott magát:-—1 Hinnye maá no, a Saó ud dagad kifele aagyaabaó akar fazekbaó a tüdő, a cifra nehesség vesse feő.

Izibe megzajdult most az odú. Mozgolódás közben félelem kérdezte egymást a szemekből. Tudták, a Sajó nem ismer tréfát. Nem maradthatnak itt tovább. Csekély késedelem vesztük lehet.

<-* A nagyúr elibél —< adta ki valaki a jelszót.

Már kerekedtek is fel. Oda se néztek a zuhogó égi vizeknek. A menedékes utakon valósággal rohanó hegyi patakokon gázoltak fel. A piacon bokáig kajtattak a vízben. Már épülő bástyák alól is magukhoz szólították a héj alá húzódókat. Nem egy szerszámát is magával hozta. Ásó, kapa, falbor.tó csákány hadonászott az izgatott tömegben. Egész kis haddá nőttek, mire a palotaház elé érkeztek.

Mária asszony vette őket elsőnek észre. Mindjárt tisztában volt vele, hogy ezek elszánt emberek. Féltette tőlük ura hirtelen természetét.

— Márika, Márika, ■— kiáltotta a szomszédos kamrában szorgoskodó kisasszonylányának ugorj, szólídd udvarbíró uramot, ne bocsássák emez izgága hadat apádurad elejébe. Tudod, nagy indulatja vagyon, még kárt teszen magába, vagy bennök.

Márika lekapta lábát a rokka kerekéről. Ugrott az udvarbíróért, de közben György úr is meglátta a hadonászó, ázott parasztokat. Szeretett mindennek maga végére járni. Dobogott hát le sebten a lépcsőn, hogy a palotaház kapugádorában útját állja a tolakodóknak.

Bikahangja túldörögte az égzengést:

— Mi szél fú itten? Zendülés? Rehellió? Eltapodom Bégázolom a sárba. Hogy merészeltek ide orcátlankodni?

A parasztokban megkushadozott az ősi szolgaság alázata. A hadonászó ásók, csákányok földre kókadtak kezük-14