Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1971-06-01 / 3. szám

György úr leginkább a palóc csatlós időjós tudományában bízott. Csontjaiban, zsigereiben is érezte ez a Máté az időfordulást. Falomb zúgásából kiolvasta a készülő zegernyéket. Szelek járása, ég színe, vizek morajlása mind jeleket hányt neki, amelyekből úgy olvasott, mint prédikátor uramék az írásból. Széchy gróf hát most is hozzá fordult.

A savószemű, kesbedt palóc végigkaparászta pisla tekintetével az égboltozatot. Aztán kivágta a szentenciát:

<-> Ha ii márod, nem lesz.

— Teremtésit a fúrt elmédnek, ennyit magam is tudok.

—1 Nono, aztot tessen eeszbe kapnyi, ba az a fene

feiíeg memmárod az iraánt, kibe hálod, semmi bibá. Aám ba nekitereőközneék a Kakas beércnek, visszateéről, osztteé itten erisztyi ki meérgit.

— Hol Iészünk mink, mire az a Kakas-bércig ér, •— nyugtatta meg magát György úr.

Nyeregbe szálltak hát. A kis Magdát is felrakták a sátoros szekérbe, amely a láncos híd alatt várakozott az első útkanyarodóban, mert onnét már nem tudott a meredeken felkapaszkodni. Aztán megindult a menet.

De akármilyen hirtelen tettű ember volt György úr, a viharral nem tudott lépést tartani. A palóc jóslata bevált. A zivatar minden mérgét a murányi bércen öntötte ki. A zápor még mindig szakadt. Csak a villámlások lobogtak már mélyebben a völgy felé. De a sűrű mennydörgéseket még mindig szívszorongató csattogással verték egymáshoz a begyfalak.

Mária érezte, hogy remeg a derekán apja karja, ki még mindig magához szorítva tartotta, ahogy a nyeregből leemelte.

— Csakhogy téged megtarta nékem Isten! hajtogatta egyre.

Máriában balsejtelem ébredezett:

Magdó bugocskámnak tán nem esett baja?

Apja némán húzta magával a szekér felé.

Ott állt az útfélen. De milyen siralmas állapotban! Sátora szerteszaggatva, ronggyá ázva málladozott az oldalán. A szekér agya leszakadt, kereke kidőlt. Maga féltérdre bukott a meredek szélében. Jaj, tán jobb lett volna be sem pillantani a kasába. Micsoda pusztulás! Ott bevert a kis Magda élettelenül, de ráismerni inkább csak ruhájáról lehetett. Eléktelenült arcocskáját feketére pörkölte a mennyei tűznyil, amely egyenest a szekérbe hasított a magasságból. Ugyancsak élettelenül feküdt mellette a két szolgálólány is. akik őrizésére szekereztek vele.

— Mi történt kis Magdóval! sikoltotta Mária.

— Rajta tellett ki a haragvó ég mérge, — mondta leverten György úr — mit is véthetett az ártatlanka.

A szekér mögött mozgolódás támadt. Egy-két darabon! tápászkodott fel kába fővel. Alig tudták magukat összeszedni.

— Peég csak a szeli hogy legyeéntette eőköt, meégis ekeép eegyalózódtak — jegyezte meg Máté, aki szüntelenül ura nyomában maradt.

Volt azonban, amelyik föl sem kelt. Ott bevert merev

tagokkal az útfélben. Máté rázni próbálta az egyiket. Hasztalan, nem éledt semmiképp. Jó hat darabontot elemésztett a rettenetes mennyei tűz.

Hogyan kerülünk asszonyanyád szemének elébe? — hallotta most Mária az apja hangját.

Ez felrebbentette kicsit magábaroskadtságából. Úgy állt eddig ott a roggyant szekér mellett, mintha késve még neki is jutott volna a rémséges mennykőcsapás szeléből. Megállt minden gondolata. Mintha valami vak és süket nyomás zárta volna el elméje lélegzését. Nem tudta igazában felmérni, mi is történt. Tüzes feszülést érzett pillái táján. Orrát-torkát facsarta valami. Most azután, hogy anyját juttatták eszébe, lassan oldódni kezdett benne a tompa szorongás s ahogy nézte a szegény kis megszenesedett testet, felszakadtak szemében a zsilipek, eleredi a könnye és hangos, csukló zokogással roskadt apja karjába.

— Hát csak a jánymécses törék el benned is — mormogta György úr.

Hagyta, hogy leánya kisírja magát. Közben tán maga is törült egy-két könnyet busa szemöldöke alól. Aztán karjába vette a kis halottat és vert népével nekivágott a meredeknek, vissza Murányba.

2.

Homonnay Mária már nem sírt, de szép tiszta homlokára felhőt vont a bánat árnyéka.

!—• Emelje csak le, kegyelmed, a polcról amaz öreg Bibliát, kibe magzatjainknak jövetét jegyzettük mondta csendes szomorúsággal.

A kapcsos könyv hátulsó üres pergamentlapján sorra következett gyermekeik neve. Mindegyik mellett a születés esztendeje. Amelyik szegény már elköltözött, azé mellé kereszt és a halál évének száma is.

Mária asszony megnyitotta a Bibliát a vaskos tölgyfaasztalon. Kezében percegett a IudtoII. Könnye megint majdnem eleredt, amikor Magdolna neve mellé odarajzolta a keresztet és nehézkes betűkkel odaírta az évet: 1621.

Ez megint a kis halottra terelte figyelmét.

r-< Legkedvesebb volt szívemnek, — sóhajtotta. — Isten miért is sújthat ilyen gyönge palántácskát. Nem maga bűnéért.

— A fiakat is elvette. E csak jány vót —> dörrent közbe György úr.

—• Kőszikla van tán kelmédnek a szíve helyén? Tudom már, miért kívánta az Úr magához szólítani.

—< Mert jányból amúgyis elégséges numerussal vagyon.

■— Nem fél így szólani, istentelen. Maga lelkin szárad emennek veszte is. Már születésekor halálba kívánta titkon, hogy nem fiú lett. Megfoganik ám a néma átok is

— Mégse hinnél felőlem ilyetén gonoszságot. Szerettem a kis Magdolnát. Magzatom volt. Az én vérem. Hogyan is áhítottam volna vesztét!

— Akkor más vétke mión intette meg általa az Úr. Ügyé, hogyan kérleltem, ne indulna kegyelmed! Rossz-12