Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1971-03-01 / 2. szám

Fábryné Balássy Miry:

VENDÉGLÁTÁS, LEÁNYKÉRÉS, SZÓRAKOZÁS SZATMÁRBAN

Szatmár — szűkebb hazám, ahová könnyes szeretettel mindig visszavágyom. Róla és magyarjairól szeretnék emlékezni.

Még kisdiák-koromban büszkén hallottam, hogy tudós nyelvészek járják a vidéket és tanulmányozzák az ottani beszédet. Mint mondták, Szatmárban és Szabolcsban őrizte meg népünk legtisztábban nyelvét. De nemcsak magyar nyelvét őrizte meg ez a kedves, büszke, szép szatmári nép, hanem sok régi magyar szokást is megtartott érintetlenül.

Büszke és született úr ez a nép — a szó legszebb, legigazibb értelmében. Senkit meg nem bánt, meg nem aláz, de azt sem tűri, hogy őt megalázzák. Mindenkinek megadta a neki járó tiszteletet. Az állami, megyei uraknak ugyanúgy, mint a kurta-nemeseknek, a nemzetes uraknak. De mindezt ragaszkodással, a hozzátartozó, szinte családtag büszkeségével. A cseléd — mert "nálunk felé” még nem volt szégyen ez a szó — gazdájánál nem szolgál, hanem “lakik” és a gazdája neki “a mi tekintetes urunk” volt, ahogy a gazda is cselédjét "a mi Julisunk”-nak nevezte. A gazda egyébként a maga feleségét is "édes cselédem”-nek, a gyermekét pedig “kis cselédem ”-nek szólította. Az asszony viszont férjeurát “édes gazdám’-nak nevezte.

Mint minden magyar ember, a szatmári is szereti a vendéget. De a vendéglátásnak is megvannak a maga szigorú szertartásai. Aki belép a házba, azt “Isten hoztá”val köszöntik, amire a vendég, ha csak kicsit is járatos az illendőségben, azt feleli:

— Magam is igyekeztem.

Ezt követi a háziak részéről a felszólítás:

— Kerüljön beljebb!

Aztán következik a hellyel-kínálás. Azzal, hogy a háziak közül ki és hogyan törli le a széket, már kimutatják, mennyire tisztelik a vendéget. A legnagyobb megtiszteltetés, ha a háziasszony maga jobbról is, balról is megtörli kötőjével a széket.

Bármilyen szívesen fogadják is a vendéget, megtörténhetik, hogy sok a munka, rosszkor jött a Iálogatás. Hogy a háziak mennyi időt szánhatnak a vendégnek, azt a szék elhelyezésével adják tudtára. Ha jókor jött, az asztalhoz ültetik. Ha van ugyan dolog, de azért egy kicsit mégis elbeszélgetnének, az asztal és az ajtó között helyezik el a széket. De ha éppen nincs idő a beszélgetésre, akkor biz’ a szék egész közel kerül az ajtóhoz. Ebben a háziak részéről semmi sértés sincs, de ilyenkor a vendég részéről nagyon illetlen dolog lenne, ha 4—5 percnél tovább maradna.

A magukfajtájánál csak férfi férfivel “kezel” (fog kezet), a lány csak a választott legénnyel. Máskülönben a kézfogás nem szokás náluk. Ha a vendég az asztalnál ül, a gazda is az asztalhoz ül, de az asszony, vagy a lány soha. Azok vagy állnak, vagy odább ülnek. Ha itallal kínálnak, csak a vendég és a gazda iszik. Ha viszont valami tésztafélével kedveskednek, abból csak a vendég vesz. Hogy dicsérje az ember a háziasszonyt, a süteményből legalább kettőt és hosszas szabódás után legfeljebb hármat illik venni, mert csak az éhenkórász esik neki az ételnek. Éppen ezért enni lassan, tempósan illik. Addig, amíg a vendég falatozik, nem illik kérdésekkel zavarni.

A leányhoz leány-pajtásai járogatnak. Ha eladó sorba kerül, a legény is szívesen látott vendég. A legények látogatásának ideje azonban a szombat estén kívül csak a hétnek még egy — vidékenkint változó — estéjére szorítkozik. Azon kívül a házhoz járni nagy illetlenség, már hírbehozás számba megy. Ha a legény megjön, beül a leánnyal a családhoz. Rendesen a ládái a. Az az ő helye. Nem beszél, hanem hallgatja a gazda beszédét. Csak ha kérdezik, akkor felel. Nem marad sokáig. Búcsúzik. Indul. A lány kikiséri a pitvarba. Ott aztán a legény, meg a lány elbeszélget, eltréfálkozik. Míg csak az asszony ki nem szól:

— Maris, gyere bei Már késő van.

Erre a fiatalok elbúcsúznak. Másnap aztán, ha a legény már vallott, a leány nagy titokban elújságolja lánypajtásainak:

— Mán édes szót is váltottunk.

Ha elérkezik a leánykérés ideje, akkor ez a tempósbeszédű, zárkózott nép szinte szó nélkül azt is csak lejátssza az ősi szokás szerint. A legény egyik este, amikor elmegy a lányhoz, a ládán “felejti” a szűrét. Ilyenkor már másnap este nagy lopakodással közelít a lányos házhoz, mert bármilyen biztos is a dolgában, egy kicsit fél a kosártól. Alaposan megnézi a pitvarajtónál a szeget, mert ha nem adják a leányt, akkor arra már kiakasztották a ládán felejtett szűrt. "Kitelték a szűrét!’’ A gazda valahol az udvar hátsó felében köti meg a kutyát, hogy ne ugasson, amikor a legény a szűrt leakasztja a szegről, fel ne hívja senki figyelmét a kikosarazásra. Elég ilyenkor a legénynek a maga baja, nem illik megszégyeníteni. A dologról mindenki hallgat. Csak a legény — elmarad a háztól.

Hanem ha nem találja kinn a szűrét, akkor boldogan megy be. Szépen elmondja, hogy azért jött, mert tegnap itt felejtette a szűrét. A szülők felelnek neki:

— Jó helyen hagytad! Kerülj beljebb.

És leültetik az asztal mellé. A gazdával megisznak egy-45