Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-03-01 / 3. szám
a “Squalus” után baleset érte a “Nevadá”-t is. “40 ember az acélkoporsóban!” “30 órára van csak levegőjük a tengeralattjáró utasainak!” “A mentőhajók teljes gőzzel megindultak Bermuda felé!” “Amerika legjobb 30 búvára repülőgépen száguld a szerencsétlenség színhelyére!” A tengerészeti parancsnokság központi épülete előtt percek alatt ezrekre szaporodott a tömeg; elkeseredett kifakadások hangzottak el s az újságok különkiadásait szétkapkodták, mintha ingyen adták volna. Negyven haditengerész élete forgott kockán az acélkoporsó börtönében; negyven amerikai család boldogsága függött attól, hogy sikerül-e harminc órán belül segítséget vinni 75 méter mélységbe, a tenger alá. V. Brandon az órájára tekintett, azután végignézett a periszkóp-tér szűk helyén összezsúfolt társaságon. Elszürkült arcokat látott, vértelen ajkakat és szemeket, amelyek szárazon, lázas csillogással bámultak bele a semmibe. Nem volt mozgás, sem beszéd, a fegyelem tudata megmerevítette az izmokat: a tenger mélyén, ahol minden csepp levegő az életet, szabadulást jelentheti; ilyenkor tilos minden felesleges mozdulat A pihenő ember kevesebb levegőt fogyaszt. Brandon hangja fakón csengett. — Hat órája semmi hír... azt hiszem ... Elhallgatott s csak reménytelen gesztusa fejezte be az elhallgatott gondolatot. Thompson legyintett. — Mindössze huszonnégy óránk van ... Hetvenöt méter mélységből ennyi idő alatt lehetetlen kiemelni a hajót... Szavait görcsös köhögés vágta ketté. Steel, a kormányos szederjesre váló arccal bukott előre ültéből. Brandon és Thompson összenéztek: mindkettőjüknek arcára volt írva a gondolat, a közeli, elkerülhetetlen vég tudata. — Klórgáz... Az arcok az alig pislogó villanyfénynél eltorzultak; minden ember tudta, hogy á felszabadult klórgáz: a halál... VI. — Davidson indul! A szikárarcú búvár beöltözötten ült a hajó korlátjánál. A búvárruha ormótlanul ült rajta. Most csavarták fejére a búvársisakot. Davidson szeme rávillant a parancsnok arcára, s ebben a nézésben bíztató ígéret volt. Aztán eltűnt feje a sisakban. Láncok csikorogtak, amikor Davidson búvár leeresztették. A búvár lassan tűnt el a vízben. Davidson lassan süllyedt alá, pontosan azon a helyen, ahol a “Nevada” lesüllyedt. Lámpájának fénye kis kört vont köréje. Lábai koppantak a tengerfenéken. Két lépést tett előre és megpillantotta a búvárhajó fekete testét. Beszólt a telefonba. — Megvan! Már ott állt a búvárhajó mellett s az acéltesten kopogta a morsét. Hallotta a választ. — Öt órai levegőnk van csak! Davidson a telefonon át érintkezett a mentőhajóval. — Kiemelni nem lehet, öt órai levegőjük van. Jött a válasz: — Davis-készülékkel meneküljenek. Davidson kopogta a szöveget az acélkoporsó oldalán. Tompán hangzott a monoton zaj. — Davis-készülékkel menekülni! Azután hallgatott. Jött a válasz. — All right... Davidson távolabb vonult és várt. Mikor száll fölfelé az első ember. VII. Brandon hangja csattant. — A Davis-készülékeket... Az emberek szótlanul engedelmeskedtek. A nehéz és fojtó levegőben csurgóit róluk a víz, amíg sorra előszedték és lerakták a mentőfelszerelést. A szemekben fojtott kíváncsiság égett. Ki indul elsőnek? ... Brandon körülnézett — Mr. Thompson — mondta fojtott hangon, — magának még dolga van odafönt. Meg kell állapítania, hogy mi volt a baj... A mérnök megrázta a fejét — Itt nem lehet rangsort felállítani... utolsónak maradok. — A hajón én parancsolok — sötétedett el a tengerésztiszt arca — s ha én így látom jónak, engedelmeskednie kell. Intett az embereknek s kettő közülük Thompsonhoz lépett. Hátára erősítették az oxigéntömlőt, arcához vitték a csövet, felcsatolták a szemüveget. — All right, Mr. Brandon ... — Akkor: forward!... Thompson vállat vont és megindult a lanszírozó felé; még látta, hogy a parancsnok maga áll a légsűrítőhöz, azután becsukódott mögötte a kamra ajtaja. Hideg víz csapott be rá, hogy beledidergett, azután 23
