Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-03-01 / 3. szám
akik resztvettek a szabadsajtó kivívásában. Az írók forradalma tehát egyáltalán nem volt újdonság, még kevésbé meglepetés Länderer és Heckenast előtt, mert hiszen már március 14-én este szokatlanul nagymennyiségű papírt áztattak be a nyomtatáshoz és másnap reggel már 8 órakor Traeger Endre művezető 5 szedővel állt készen két egyoldalas röplap kiszedéséhez! Petőfi Sándor a nagy izgalomban elfelejtette magával hozni a Nemzeti Dal kéziratát s emlékezetből diktálta az egyik szedőnek; így aztán a nagy sietségben három sajtóhiba is belecsúszott az első kiadásba, amint az a saját példányomon és a Nemzeti Múzeum első példányain is olvasható. A tévedések helyreigazításához tartozik az is, hogy a Nemzeti Dalt nem azon az amerikai sassal diszített Columbian-sajtón nyomták, s amelyiket ma is a Petőfi Irodalmi Múzeumban mutogatnak Budapesten: ezen a 12 pontot nyomták. A Nemzeti Dal magyar és német kiadását két kisebb Dingler-sajtón nyomták, még pedig részletekben. A nyomda munkája ezzel még nem ért véget, mert az ifúság elvonulása után még tovább folyik a két röplap nyomása, hogy legyen elég példány a délutáni múzeumkerti népgyülésre is. Ezt követőleg hozzálátnak a falragaszok készítéséhez is, amelyen közölni fogják a főváros népével a nap eseményeit és eredményeit. Az igazsághoz tartozik az is, hogy — amint ezt az irodalmi kutatás azóta már kimutatta — Petőfi Sándor négy helyen is elszavalta a Nemzeti Dalt: A Pilvax-kávéházban, a Länderer és Heckenast nyomda előtt, a katolikus szeminárium előtti téren és az orvosi tudománykaron — csupán a Nemzeti Múzeum lépcsőjén nem, mert pont abban az időben a központi városházán volt a küldöttséggel: tehát a Nemzeti Múzeum lépcsőjén elhelyezett emléktábla s a szavalás nem egyéb, mint egy utólag kialakult szép legenda... Arról sem szól a szép márciusi krónika, hogy a nyomdatulajdonosok egyáltalán nem örültek a szabad sajtónak, mert a sok költséggel és utánjárással szerzett szabadalomleveleik egyszeriben semmivé váltak és az addigi tisztes szakértelemhez kötött ipart ellepték a német és cseh kontárok. Ezért már március 17-én helytartótanácsi rendelet jelent meg, hogy a szabad sajtót megerősíti ugyan, de mindennemű kiadvány tartalmáért felelőssé teszi a szerzőt, vagy lapszerkesztőt, sőt magát a nyomdatulajdonost is és egyben kötelezővé teszi a kötelespéldányok rendszerét és nyomdai impresszumok használatát. Arról sem szól a krónika, hogy a nemzeti lelkesedésben és a sajtó felszabadításban való részvételéért, de különösen a Kossuth-bankók nyomásáért (amik a szabadságharc anyagi alapját képezték), a Länderer és Heckenast cég két tulajdonosa a szabadságharc bukása után súlyos árat fizetett. Länderer Lajosnak el kellett bujdosnia és súlyos betegség után magánosságban halt meg. Heckenast Gusztáv pedig hat évi rendőri zaklatás után csak súlyos pénzáldozatok révén menekült meg a börtöntől. (Bezzeg az óvatos nyomdászok: a kormánypárti Trattner és Károlyi, az Athenaeum elődje; az Emich-nyomda és az Egyetemi Nyomda símán úszták meg az eseményeket). A Múzeum-kerti népgyülés után — mint ismeretes — a városházára vonul a tömeg a márciusi if jakkal az élén; a városi tanács ugyan akadékoskodik, de Irányi Dániel felugrik az asztalra és szétrugdossa az aktacsomókat és a tintatartókat és odarakja a 12 pontot Szepessy Ferenc polgármester elébe. Szepessy polgármester látszólag semlegesen viselkedett, egyedül egy Holovics nevű tanácsnok volt ellenséges az ifúsággal szemben. Ekkor ugrott fel Rottenbiller Lipót alpolgármester, aki aláírta a pontokat, ezért a szabadságharc után ő lett a főpolgármester. Ugyanilyen borotvaélen fordult meg a forradalom sorsa a budai Helytartótanács előtt is, amelyik tulajdonképpen a bécsi kormány magyarországi minisztertanácsa volt. A budai várban katonai sorfal fogadta az ifjúságot és a tüzérek égő kanóccal álltak ágyúik mellett. A Helytartótanácsnak csak a kapukat kellett volna bezárnia és az egész forradalmat vérbefojtja vezéreivel egyetemben. Az ifjúság azonban nem sokat gondolkodik a következményekkel s most is gondolkodás nélkül a megijedt Zichy Mihály gróf elé terjesztette a 12 pontot, aki azon ülőhelyében kiadta a rendeletéit. Erre jegyezte meg Degré Alajos, a márciusi események egyik szemtanúja: “A forradalmak sikere rendszerint nem a forradalmi erők erején, hanem a velük szemközt állók gyengeségén múlik.” Az igazsághoz tartozik az is, hogy a pozsonyi országgyűlés tagjai sem örültek nagyon a márciusi pesti eseményeknek, beleértve Batthyány Lajost, a későbbi miniszterelnököt, Kossuth Lajost és magát a haladó Széchenyi Istvánt sem. Erre jegyzi meg Petőfi Sándor — ugyanis a Radical-kör megbízásából június 26-án újabb programmot írt — “a március 15-én kimondott nagy szavak elhangzottak, de a szabadság, testvériség és egyenlőség eszméi valósággá nem lettek. A Pesten kivívott sajtószabadságot a pozsonyi nemesi gyűlés zsarnoki törvényei megbuktatták”. Az események pikantériája az is, hogy Petőfi Sándor akkor már birtokában volt azoknak az adatoknak, amelyek világosan megmutatták azt, hogy a politikusok a márciusi ifjaknak csupán a faltörő kos szerepét szánták, a politikai vezetés szerepét azonban maguknak tartották fenn, amint azt az események be is igazolták. Többek közt Kossuth Lajost maga István főherceg, a hirtelen kinevezett 3
